Minden perc újabb gyötrelmet hozott,
A hóhéraiért imádkozott,
Homlokát tépte rossz tövis-fejék,
És leköpdöste őt
A csőcselék.
——-
Az üdvösséget hozza,
S minden zsarnokság újra
Megkínozza…
———
Krisztus keresztje elbír minket is;
Vajon elbírjuk-e
Mi is?
——-
A személyes lelkiismeret
Nem luxustárgy,
Nem kellék,
Nem adó;
Társadalomra, rossz statisztikára,
Jövő sikerre,
Jogra,
Gazdaságra
Nem ruházható.
—–
Az Élet véges,
A tétlen mindig vétkes;
S a Megváltás
Szigorúan
Személyes.
——-
A hatalom tán bölcs vagy eszelős;
A világért
Mindenki Felelős.
——-
A jelen lusta Jónások világa,
Isten elől lehet a pusztaságba,
Vagy pénzbe,
Élvezetbe
Menekülni;
Istent tagadni,
Posványba ragadni;
Álszent pofával semmiséget adni,
Kést köszörülni,
Lopott készbe ülni,
A számadást
Nem lehet elkerülni.
——
A Megváltás nem lottónyeremény;
Szabad akarat nélkül nincs remény.
——–
A Húsvét a lelkek otthona,
Áldott,
Krisztus feltámadott.
——-
Minden megváltás újabb változás;
De holt erkölcsnek
Nincs feltámadás.
——-
Ha a világ Jézus hitének
Hona,
Egy embernek sem lehet
Golgota.
—–
A szép jelen
Ma még csak látomás;
A Lélek vagyona:
Feltámadás.
——–
A Feltámadás mindig új Remény,
Boldog húsvétot a világnak,
s boldog világot
Húsvét ünnepén!
2012. április 7., szombat
2012. április 6., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 157.
SZÁZÖTVENHETEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Helmut Schellenberg tátott szájjal nézett a szőke nőre. Aztán lassan elfordította a fejét, és Ed Philips rezzenéstelen arcába bámult.
- Igaz ez, Ed? Valóban tudod?
Ed Philips állta a tekintetét, aztán félrecsapta az arcát és látszólagos könnyedséggel töltött magának egy újabb italt.
A szőke nő árgus szemekkel figyelte.
A szándékolt nemtörődömség mögött megvillant valami. Philips csuklója megrándult, néhány csepp ital a padlóra ömlött. Karen csendesen bólintott. Ed Philips ideges. Kezd róla lefoszlani a magára erőltetett nyugalom. Repedezik a páncélja.
Szánta, a szíve vérzett érte, de ki kellett vallatnia. Nincs más lehetőség. Hátha végre valami értelmet visz abba az áttekinthetetlen káoszba, amivé lett a világ.
- Halljuk, Ed! – sürgette.
- Miből gondolod, Karen, hogy bármit is tudok?
Karen elmosolyodott. Nem. Még nem adta fel. Nem adja fel egykönnyen. Szívós, akár a bulldog.
Tovább kell ütni a vasat.
- El kell mondanod, Ed!
- De mit, Karen? Mit?
A szőke nő összeszorította a fogát. Lehet, hogy mégsem boldogul ezzel a fickóval? Mégsem tudta megtörni Philips konokságát az elhúzódó vallatás?
- Öt percet adok, Ed. Ha nem kezded el, utána már nem is leszek rá kíváncsi. Vasra veretlek, a fogolytérbe záratlak a többi közé, és valahol velük együtt kiteszlek a hajóból.
Ed Philips arca megrándult.
- Kezded végre?
Ed Philips makacsul tovább hallgatott.
- Halljam!
Ed Philips ült sötét tekintettel, összeszorított szájjal.
A szőke nő súlyosan bólintott.
- Rendben. Így is jó – mély lélegzetet vett. – Admirális a hajónak!
„Hajó az admirálisnak! Várom a parancsát, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”
- Admirális a hajónak! Az előbb parancsot adtam.
„Hajó az admirálisnak! Értettem a parancsát, admirális. Felkészültem Ed Philips hadnagy lefokozására elfogására, beosztásától való végleges megfosztására, és a fogolytérbe helyezésére. Nem egészen kettő perc múlva végrehajtom a parancsát, ha egyéb tényező addig nem történik.”
Ha egyéb tényező addig nem történik – a mondat a levegőben úszott…
Ha egyéb tényező addig nem történik – ha Ed Philips nem kezd beszélni…
Helmuth döbbenten hallgatott.
Ed Philips homlokát elborította a veríték. Nem bírta tovább. Kitört.
- Mit tudtok ti? Semmit! Semmit és semmit! Semmit se tudtok! – idegességében felpattant, és fel-alá járkált dühödten, mint valami bezárt állat.
- Mit nem tudunk, Ed?
Olyan metszően éles volt a nő hangja, hogy a férfi önkéntelenül megállt.
- Mit nem tudunk?
Ed Philips egész testében remegett.
- Mit nem tudunk, Ed?
Ed Philips a fotelbe vetette magát, és kitört:
- Semmit! Semmit sem tudtok! Mit is tudhatnátok, hiszen nektek itt van az időotthonotok! Mit is tudhatnátok ti?
Egész testében remegett. Helmut Schellenberg elképedve bámult rá. A szőke nő is a fejét csóválgatta.
- Mit is tudhatnátok? Fogalmatok sincs, milyen lehet egy olyan Földön élni, ahol nem ismerik a csillagközi utazást, ahol nincs fejlődés, ahol minden stagnál, és ahol mindennap vér folyik? Ahol Európában állandó vallásháborúk folynak, ahol a terrorizmus a köznapi valóság része lett? Ahol a deklarált demokrácia jelmeze ütött-kopott, és olyan lyukacsos, hogy szitának se volna jó, és ahol mindenki átlát rajta? Ahol a nagy cégek profitfejedelmei diktálnak, és ahol a politika nevetséges színjáték lett, ami csak tizedrangú, csip-csup ügyekkel foglalkozik?
Kifulladt, pihegett néhány pillanatig. Most már a szőke nő is döbbenten hallgatta.
- Nyugodj meg, Ed – már nem volt biztos benne, hogy valóban akarja-e ezt a vallomást.
Ed Philips azonban most már nem hagyta abba:
- Semmit se tudtok. Te, Helmut, főleg nem. De te se, Karen, akármilyen okos is vagy. Tudod, hogy többször is találkoztam más világokban élő megfelelőiddel? Na, ehhez mit szólsz?
A szőke nő arcába bámult. Karen rezzenéstelen tekintettel nézett vissza.
- Emlékszel arra a Palmieri nevű alacsony katonatisztre, Karen? Itt találkoztál vele, ennek a rohadt csatahajónak a fedélzetén! Ő vallatott! Emlékszel?
Karen megbűvölten bólintott. Hogyne emlékezne. Az a férfi határozottan figyelemre méltó volt.
- Emlékszel, Karen? – zúgta diadalmasan Ed Philips. – Emlékszel arra a fiók-Bonapartéra? Hát tudd meg, van olyan idősík, ahol te vagy ennek az alaknak a szajhája!
Karen összerándult. Nem tiltakozott a határozott, szimpatikus alacsony férfi ellen, de hogy a szajhája? Azt mégsem! Inkább valaki másnak a szajhája szeretett volna lenni, de az most nem érhető el.
- Tudod, te, milyen igazából a világ, Karen?
A szőke nő azonban mostanra már magához tért a döbbenetből. Már nem lehetett a padlóra küldeni.
- Csak egyet kérdeznék tőled, Ed.
- Mi az?
- Azonnali választ kérek!
- Azonnali választ? Mire?
Karen Boczhana Kadlecikova huncutul elmosolyodott, de ez csak megtévesztés volt. Metszően hideg hangon kérdezett:
- Kicsoda neked „Dúvad” Williams admirális?
Ed Philips úgy megrökönyödött, hogy azonnal rávágta:
- Az apám.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Helmut Schellenberg tátott szájjal nézett a szőke nőre. Aztán lassan elfordította a fejét, és Ed Philips rezzenéstelen arcába bámult.
- Igaz ez, Ed? Valóban tudod?
Ed Philips állta a tekintetét, aztán félrecsapta az arcát és látszólagos könnyedséggel töltött magának egy újabb italt.
A szőke nő árgus szemekkel figyelte.
A szándékolt nemtörődömség mögött megvillant valami. Philips csuklója megrándult, néhány csepp ital a padlóra ömlött. Karen csendesen bólintott. Ed Philips ideges. Kezd róla lefoszlani a magára erőltetett nyugalom. Repedezik a páncélja.
Szánta, a szíve vérzett érte, de ki kellett vallatnia. Nincs más lehetőség. Hátha végre valami értelmet visz abba az áttekinthetetlen káoszba, amivé lett a világ.
- Halljuk, Ed! – sürgette.
- Miből gondolod, Karen, hogy bármit is tudok?
Karen elmosolyodott. Nem. Még nem adta fel. Nem adja fel egykönnyen. Szívós, akár a bulldog.
Tovább kell ütni a vasat.
- El kell mondanod, Ed!
- De mit, Karen? Mit?
A szőke nő összeszorította a fogát. Lehet, hogy mégsem boldogul ezzel a fickóval? Mégsem tudta megtörni Philips konokságát az elhúzódó vallatás?
- Öt percet adok, Ed. Ha nem kezded el, utána már nem is leszek rá kíváncsi. Vasra veretlek, a fogolytérbe záratlak a többi közé, és valahol velük együtt kiteszlek a hajóból.
Ed Philips arca megrándult.
- Kezded végre?
Ed Philips makacsul tovább hallgatott.
- Halljam!
Ed Philips ült sötét tekintettel, összeszorított szájjal.
A szőke nő súlyosan bólintott.
- Rendben. Így is jó – mély lélegzetet vett. – Admirális a hajónak!
„Hajó az admirálisnak! Várom a parancsát, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”
- Admirális a hajónak! Az előbb parancsot adtam.
„Hajó az admirálisnak! Értettem a parancsát, admirális. Felkészültem Ed Philips hadnagy lefokozására elfogására, beosztásától való végleges megfosztására, és a fogolytérbe helyezésére. Nem egészen kettő perc múlva végrehajtom a parancsát, ha egyéb tényező addig nem történik.”
Ha egyéb tényező addig nem történik – a mondat a levegőben úszott…
Ha egyéb tényező addig nem történik – ha Ed Philips nem kezd beszélni…
Helmuth döbbenten hallgatott.
Ed Philips homlokát elborította a veríték. Nem bírta tovább. Kitört.
- Mit tudtok ti? Semmit! Semmit és semmit! Semmit se tudtok! – idegességében felpattant, és fel-alá járkált dühödten, mint valami bezárt állat.
- Mit nem tudunk, Ed?
Olyan metszően éles volt a nő hangja, hogy a férfi önkéntelenül megállt.
- Mit nem tudunk?
Ed Philips egész testében remegett.
- Mit nem tudunk, Ed?
Ed Philips a fotelbe vetette magát, és kitört:
- Semmit! Semmit sem tudtok! Mit is tudhatnátok, hiszen nektek itt van az időotthonotok! Mit is tudhatnátok ti?
Egész testében remegett. Helmut Schellenberg elképedve bámult rá. A szőke nő is a fejét csóválgatta.
- Mit is tudhatnátok? Fogalmatok sincs, milyen lehet egy olyan Földön élni, ahol nem ismerik a csillagközi utazást, ahol nincs fejlődés, ahol minden stagnál, és ahol mindennap vér folyik? Ahol Európában állandó vallásháborúk folynak, ahol a terrorizmus a köznapi valóság része lett? Ahol a deklarált demokrácia jelmeze ütött-kopott, és olyan lyukacsos, hogy szitának se volna jó, és ahol mindenki átlát rajta? Ahol a nagy cégek profitfejedelmei diktálnak, és ahol a politika nevetséges színjáték lett, ami csak tizedrangú, csip-csup ügyekkel foglalkozik?
Kifulladt, pihegett néhány pillanatig. Most már a szőke nő is döbbenten hallgatta.
- Nyugodj meg, Ed – már nem volt biztos benne, hogy valóban akarja-e ezt a vallomást.
Ed Philips azonban most már nem hagyta abba:
- Semmit se tudtok. Te, Helmut, főleg nem. De te se, Karen, akármilyen okos is vagy. Tudod, hogy többször is találkoztam más világokban élő megfelelőiddel? Na, ehhez mit szólsz?
A szőke nő arcába bámult. Karen rezzenéstelen tekintettel nézett vissza.
- Emlékszel arra a Palmieri nevű alacsony katonatisztre, Karen? Itt találkoztál vele, ennek a rohadt csatahajónak a fedélzetén! Ő vallatott! Emlékszel?
Karen megbűvölten bólintott. Hogyne emlékezne. Az a férfi határozottan figyelemre méltó volt.
- Emlékszel, Karen? – zúgta diadalmasan Ed Philips. – Emlékszel arra a fiók-Bonapartéra? Hát tudd meg, van olyan idősík, ahol te vagy ennek az alaknak a szajhája!
Karen összerándult. Nem tiltakozott a határozott, szimpatikus alacsony férfi ellen, de hogy a szajhája? Azt mégsem! Inkább valaki másnak a szajhája szeretett volna lenni, de az most nem érhető el.
- Tudod, te, milyen igazából a világ, Karen?
A szőke nő azonban mostanra már magához tért a döbbenetből. Már nem lehetett a padlóra küldeni.
- Csak egyet kérdeznék tőled, Ed.
- Mi az?
- Azonnali választ kérek!
- Azonnali választ? Mire?
Karen Boczhana Kadlecikova huncutul elmosolyodott, de ez csak megtévesztés volt. Metszően hideg hangon kérdezett:
- Kicsoda neked „Dúvad” Williams admirális?
Ed Philips úgy megrökönyödött, hogy azonnal rávágta:
- Az apám.
Folytatása következik.
2012. április 5., csütörtök
Szerelem és líra - XX.
Huszadik rész
A szerelem értékének kétségbe vonása a modern társadalom alapvető berendezkedésének része, egyben a továbbfejlődés akadálya is. A modern társadalom kénytelen minden olyan elvet háttérbe szorítani, amely megkérdőjelezhetné az általa vallott, evidenciának tekintett világot építő alapelvek; „gazdasági kényszer”, „piacgazdaság”, esetleg éppen a „gazdaságon kívüli kényszer” érvényességét és hatályát.
Utóbbi elvekről ma már könnyem belátható, hogy torzak, természetellenesek, és képtelenek rá, hogy a hatályuk alatt az emberiség olyan jövő irányába fejlődjön, ami az emberré válás folyamatának újabb állapotát jelentené; nem tartalmazzák egy jövőbeni etikus világ ígéretét.
Ha ragaszkodnánk hozzájuk, nemcsak az etikus világról kellene lemondanunk, hanem általában a személyes megnyilatkozásokban, cselekedetekben jelen lévő erkölcsről is.
Az erkölcsi világrendről nemkülönben. Sőt, ez a lemondás „magától értetődik”.
Ebből az alapállásból természetesen nem csupán a szerelem értékét „kell”, kétségbe vonni, hanem magának az erkölcsnek az értékét, jelentőségét is. Ilyenkor az erkölcs rugalmassá, alternatívvá, szelektívvé válik, vagy éppenséggel a „gyengék vigasza” lesz.
Ez persze leleplezi a törekvéseket, hiszen a hétköznapi ember nem érzi, nem érezheti úgy, hogy az erkölcs másodrendű, elhanyagolható jelenség volna. Az erkölcs az emberi lényeg egyik legfontosabb része, magunkban hordozzuk, utódainkban akkor is újratermelődik, ha mi magunk eláruljuk. Talán az emberi kollektív tudattalanból merít. Nem állandó ugyan, együtt fejlődik az emberiséggel, de sokkal szilárdabb és magától értetődőbb bármilyen írott törvénynél.
A világot jelenleg uraló eszmék és filozófiák az erkölcsöt gyakorlati értelemben valami sisaknak, vagy fejfedőnek tekintik, amit az ember visel, mert viselni illik, de nyomban le is veszi, ha túlságosan kényelmetlenné válik.
Mindezekből elég nyilvánvaló, hogy mai világunk fent említett alapelvei, „piacgazdaság” és társai időről időre igen komoly konfliktusba kerülnek a hétköznapi emberi erkölcsökkel. Az egyszerű emberek zöme az ilyen konfliktusoknak szenvedő alanya. Mindazon személyek, akiknek egyéni értékhierarchiájuk csúcsán a becsület áll, igyekeznek úgy élni, hogy az ilyen hétköznapi konfliktusokban adódó döntéseik az erkölcs javára szóljanak. Hangos nem-erkölcsös kortársaik ezért igyekeznek lenézni őket, élhetetlennek, baleknak titulálni, és olyan hangzavart kelteni, mintha az erkölcsön való túllépés volna a világban a természetes és fejlődőképes, mert „ebben a világban” erre van szükség.
Persze, ha a lármás csoport valódi többséget alkotna, régen szétesett volna a társadalom, ahogy azon szegmentumok már szét is estek, ahol valóban illuzórikussá vált az erkölcs.
A mai világban azonban egyáltalán nem ritkaság, ha az említett hétköznapi döntési helyzetekben egyes személyek az erkölcs ellenében döntenek. Ez a bűnözés.
A bűnözés legtöbb esetében a bűnelkövető személy anyagi, vagyoni előnyöket szeretne megkaparintani a maga számára olyan eszközökkel, amelyeket az erkölcs általában elítél, a társadalom kodifikált normarendszere, a jog pedig szankcionál. Lényegében az erkölcs és a törvény ellenében érvényesíti a gazdasági nyereségelv szempontjait. Ilyen módszereket meglehetősen sokan alkalmaznak, bűnöző csak akkor lesz belőlük, ha tevékenységük törvényellenes része nyilvánvalóvá válik, és a bíróság emiatt jogerősen elítéli őket. A közhiedelem azt tartja, hogy a gazdasági bűncselekmények zöme sohasem kerül nyilvánosságra. Ez nagyon valószínű.
A bűnözés zömmel a nyereségelvnek a törvény hatályán túlra való kiterjesztése, a deklarált demokrácia helyett a hatalom ténylegesen működő, valódi alapelveinek érvényre juttatása. Ezért az is nagyon valószínű, hogy – mint azt számos leleplezés tudatosította, illetve, ahogy a közvélemény gondolja – a bűnözés a „piacgazdaság” világában mélyen összefonódott a hatalommal. Egyszerűen nem lehetséges másképpen. Az összefonódás állandóan újratermeli magát.
A történelemben egymást váltják a születési hierarchián, az erőszakon vagy a gazdasági kényszeren alapuló társadalmak. Kölcsönösen kimutatják egymás igazságtalan és aljas vonásait, tökéletesen bizonyítják egymás fejlődésképtelenségét. Az időnkénti rendszerváltások általában egyik alapelv uralma alól a másik alapelv regnuma alá vonják az adott területet.
A szerelemről egyik sem beszél, nem tartják fontos jelenségnek…
Látszólag nincs tehát fejlődés, az alapelvek adottak, az emberi társadalom ezeken túllépni nem képes. Legalábbis ezt sugallja – mit sugallja, üvölti – nekünk a propaganda. Ha pedig nem képes túllépni, akkor az embernek nincs más lehetősége, próbáljon boldogulni abban a formációban, amelyben él. Legfeljebb próbálja meg saját igazságtalan formációját leváltani a világban létező legerősebbre.
Nagyjából utóbbiról szól az önelégült amerikai vagy EU-propaganda. A világban létező erőszakelvű vagy születési hierarchián alapuló társadalmakkal szemben az amerikai és európai piacgazdaság a szabadság, a boldogság (meg természetesen a demokrácia) netovábbja.
Erről szól Fukuyama korábban már említett műve. A piacgazdaság a történelem vége, az egyedül üdvözítő, legtökéletesebb társadalmi formáció, az ember útjának befejezése.
Érezzük persze, hogy nem stimmel, de mi az, ami nem igaz benne?
Vegyük számba, mit is mond a japán származású amerikai? Nem sokkal többet annál, amit a piacelvű propaganda szokott harsogni, de az ő írását tagadhatatlanul hitelesebbé teszi az őszinte hit és lelkesedés, amivel a témát kezeli. De ha mélyebben belegondolunk, semmi különös.
Vegyük egyenként szemügyre, miféle motívumok is találhatók benne:
A két világrendszer harca véget ért, a liberális demokrácia diadalmasan bevégezte a világtörténelmet.
A liberális piacgazdaság és a többpárti demokrácia birtokába veszi az egész Földet.
Az emberiség minden problémája ennek jegyében megoldódik.
A (helyenként) himnikus zengés azonban disszonáns érzéseket kelt. Különösen itt, Közép-Európában….
A világhelyzet Kaliforniából nézve bizonyára egészen másképpen fest, mintha Etiópiából szemléljük. Ég és föld…
Kelet-Európából nézve azonban mindkettőnél teljesebb – és reálisabb. Itt már minden létező társadalmi berendezkedés elbukott, és egyikkel kapcsolatban sincsenek illúzióink.
A mi szemünkkel nézve Fukuyama műve nem elég, mint a nyugati civilizáció szépen cizellált, a valóságosabbnál pazarul festett fénylő, de mégis élettelen művirágaiból font koszorú. Halott és hiteltelen.
Miért volna vége a történelemnek?
Valóban megoldódtak az emberiség problémái?
Egy érzésre, szemre és elemzésre is hiteltelen gondolatkomplexumot úgy lehet megdönteni, ha kilépünk a logikájából, és megnézzük, milyen szempontokat hagy figyelmen kívül.
Fukuyama műve – és minden más hasonló – a társadalomról, mint az emberiséget meghatározó alapvető jelenségről beszél. A társadalom egyenlő az emberek halmazával…
A modern gondolkodók közül talán a híres lambarénéi orvos, Albert Schweitzer volt az első, aki filozófiai írásaiban felvetette a személyes felelősség kérdését.
Schweitzer úgy vélte, hogy a modern társadalomban tapasztalható erkölcsi visszaesés oka, hogy az emberek az erkölcsi felelősséget a társadalomra ruházták. Önmagukat becsapva asszisztálnak a világ dehumanizálásához.
Ezeket a kérdéseket kell megvizsgálnom, ha a szerelem tényleges perspektíváit kutatom…
Folytatása következik.
A szerelem értékének kétségbe vonása a modern társadalom alapvető berendezkedésének része, egyben a továbbfejlődés akadálya is. A modern társadalom kénytelen minden olyan elvet háttérbe szorítani, amely megkérdőjelezhetné az általa vallott, evidenciának tekintett világot építő alapelvek; „gazdasági kényszer”, „piacgazdaság”, esetleg éppen a „gazdaságon kívüli kényszer” érvényességét és hatályát.
Utóbbi elvekről ma már könnyem belátható, hogy torzak, természetellenesek, és képtelenek rá, hogy a hatályuk alatt az emberiség olyan jövő irányába fejlődjön, ami az emberré válás folyamatának újabb állapotát jelentené; nem tartalmazzák egy jövőbeni etikus világ ígéretét.
Ha ragaszkodnánk hozzájuk, nemcsak az etikus világról kellene lemondanunk, hanem általában a személyes megnyilatkozásokban, cselekedetekben jelen lévő erkölcsről is.
Az erkölcsi világrendről nemkülönben. Sőt, ez a lemondás „magától értetődik”.
Ebből az alapállásból természetesen nem csupán a szerelem értékét „kell”, kétségbe vonni, hanem magának az erkölcsnek az értékét, jelentőségét is. Ilyenkor az erkölcs rugalmassá, alternatívvá, szelektívvé válik, vagy éppenséggel a „gyengék vigasza” lesz.
Ez persze leleplezi a törekvéseket, hiszen a hétköznapi ember nem érzi, nem érezheti úgy, hogy az erkölcs másodrendű, elhanyagolható jelenség volna. Az erkölcs az emberi lényeg egyik legfontosabb része, magunkban hordozzuk, utódainkban akkor is újratermelődik, ha mi magunk eláruljuk. Talán az emberi kollektív tudattalanból merít. Nem állandó ugyan, együtt fejlődik az emberiséggel, de sokkal szilárdabb és magától értetődőbb bármilyen írott törvénynél.
A világot jelenleg uraló eszmék és filozófiák az erkölcsöt gyakorlati értelemben valami sisaknak, vagy fejfedőnek tekintik, amit az ember visel, mert viselni illik, de nyomban le is veszi, ha túlságosan kényelmetlenné válik.
Mindezekből elég nyilvánvaló, hogy mai világunk fent említett alapelvei, „piacgazdaság” és társai időről időre igen komoly konfliktusba kerülnek a hétköznapi emberi erkölcsökkel. Az egyszerű emberek zöme az ilyen konfliktusoknak szenvedő alanya. Mindazon személyek, akiknek egyéni értékhierarchiájuk csúcsán a becsület áll, igyekeznek úgy élni, hogy az ilyen hétköznapi konfliktusokban adódó döntéseik az erkölcs javára szóljanak. Hangos nem-erkölcsös kortársaik ezért igyekeznek lenézni őket, élhetetlennek, baleknak titulálni, és olyan hangzavart kelteni, mintha az erkölcsön való túllépés volna a világban a természetes és fejlődőképes, mert „ebben a világban” erre van szükség.
Persze, ha a lármás csoport valódi többséget alkotna, régen szétesett volna a társadalom, ahogy azon szegmentumok már szét is estek, ahol valóban illuzórikussá vált az erkölcs.
A mai világban azonban egyáltalán nem ritkaság, ha az említett hétköznapi döntési helyzetekben egyes személyek az erkölcs ellenében döntenek. Ez a bűnözés.
A bűnözés legtöbb esetében a bűnelkövető személy anyagi, vagyoni előnyöket szeretne megkaparintani a maga számára olyan eszközökkel, amelyeket az erkölcs általában elítél, a társadalom kodifikált normarendszere, a jog pedig szankcionál. Lényegében az erkölcs és a törvény ellenében érvényesíti a gazdasági nyereségelv szempontjait. Ilyen módszereket meglehetősen sokan alkalmaznak, bűnöző csak akkor lesz belőlük, ha tevékenységük törvényellenes része nyilvánvalóvá válik, és a bíróság emiatt jogerősen elítéli őket. A közhiedelem azt tartja, hogy a gazdasági bűncselekmények zöme sohasem kerül nyilvánosságra. Ez nagyon valószínű.
A bűnözés zömmel a nyereségelvnek a törvény hatályán túlra való kiterjesztése, a deklarált demokrácia helyett a hatalom ténylegesen működő, valódi alapelveinek érvényre juttatása. Ezért az is nagyon valószínű, hogy – mint azt számos leleplezés tudatosította, illetve, ahogy a közvélemény gondolja – a bűnözés a „piacgazdaság” világában mélyen összefonódott a hatalommal. Egyszerűen nem lehetséges másképpen. Az összefonódás állandóan újratermeli magát.
A történelemben egymást váltják a születési hierarchián, az erőszakon vagy a gazdasági kényszeren alapuló társadalmak. Kölcsönösen kimutatják egymás igazságtalan és aljas vonásait, tökéletesen bizonyítják egymás fejlődésképtelenségét. Az időnkénti rendszerváltások általában egyik alapelv uralma alól a másik alapelv regnuma alá vonják az adott területet.
A szerelemről egyik sem beszél, nem tartják fontos jelenségnek…
Látszólag nincs tehát fejlődés, az alapelvek adottak, az emberi társadalom ezeken túllépni nem képes. Legalábbis ezt sugallja – mit sugallja, üvölti – nekünk a propaganda. Ha pedig nem képes túllépni, akkor az embernek nincs más lehetősége, próbáljon boldogulni abban a formációban, amelyben él. Legfeljebb próbálja meg saját igazságtalan formációját leváltani a világban létező legerősebbre.
Nagyjából utóbbiról szól az önelégült amerikai vagy EU-propaganda. A világban létező erőszakelvű vagy születési hierarchián alapuló társadalmakkal szemben az amerikai és európai piacgazdaság a szabadság, a boldogság (meg természetesen a demokrácia) netovábbja.
Erről szól Fukuyama korábban már említett műve. A piacgazdaság a történelem vége, az egyedül üdvözítő, legtökéletesebb társadalmi formáció, az ember útjának befejezése.
Érezzük persze, hogy nem stimmel, de mi az, ami nem igaz benne?
Vegyük számba, mit is mond a japán származású amerikai? Nem sokkal többet annál, amit a piacelvű propaganda szokott harsogni, de az ő írását tagadhatatlanul hitelesebbé teszi az őszinte hit és lelkesedés, amivel a témát kezeli. De ha mélyebben belegondolunk, semmi különös.
Vegyük egyenként szemügyre, miféle motívumok is találhatók benne:
A két világrendszer harca véget ért, a liberális demokrácia diadalmasan bevégezte a világtörténelmet.
A liberális piacgazdaság és a többpárti demokrácia birtokába veszi az egész Földet.
Az emberiség minden problémája ennek jegyében megoldódik.
A (helyenként) himnikus zengés azonban disszonáns érzéseket kelt. Különösen itt, Közép-Európában….
A világhelyzet Kaliforniából nézve bizonyára egészen másképpen fest, mintha Etiópiából szemléljük. Ég és föld…
Kelet-Európából nézve azonban mindkettőnél teljesebb – és reálisabb. Itt már minden létező társadalmi berendezkedés elbukott, és egyikkel kapcsolatban sincsenek illúzióink.
A mi szemünkkel nézve Fukuyama műve nem elég, mint a nyugati civilizáció szépen cizellált, a valóságosabbnál pazarul festett fénylő, de mégis élettelen művirágaiból font koszorú. Halott és hiteltelen.
Miért volna vége a történelemnek?
Valóban megoldódtak az emberiség problémái?
Egy érzésre, szemre és elemzésre is hiteltelen gondolatkomplexumot úgy lehet megdönteni, ha kilépünk a logikájából, és megnézzük, milyen szempontokat hagy figyelmen kívül.
Fukuyama műve – és minden más hasonló – a társadalomról, mint az emberiséget meghatározó alapvető jelenségről beszél. A társadalom egyenlő az emberek halmazával…
A modern gondolkodók közül talán a híres lambarénéi orvos, Albert Schweitzer volt az első, aki filozófiai írásaiban felvetette a személyes felelősség kérdését.
Schweitzer úgy vélte, hogy a modern társadalomban tapasztalható erkölcsi visszaesés oka, hogy az emberek az erkölcsi felelősséget a társadalomra ruházták. Önmagukat becsapva asszisztálnak a világ dehumanizálásához.
Ezeket a kérdéseket kell megvizsgálnom, ha a szerelem tényleges perspektíváit kutatom…
Folytatása következik.
2012. április 4., szerda
Fohász
Havazásból
Kemény fagyból
Akadt már elég,
Ideje, hogy nyájasabban
Nézzen ránk
Az ég.
——
Áremelés
Ette meg
Az életünk felét;
Szebb arcát is
Mutathatná végre már
A Lét.
——-
Add, Uram, hogy felöltözzön
Rongyos kis Hazánk,
Ne fagyjon el
A virágzó
Öreg
Körtefánk.
Kemény fagyból
Akadt már elég,
Ideje, hogy nyájasabban
Nézzen ránk
Az ég.
——
Áremelés
Ette meg
Az életünk felét;
Szebb arcát is
Mutathatná végre már
A Lét.
——-
Add, Uram, hogy felöltözzön
Rongyos kis Hazánk,
Ne fagyjon el
A virágzó
Öreg
Körtefánk.
2012. április 3., kedd
Davis újabb levelének részlete - XIX.
Úgy éreztem, képtelenül hosszú idő telt el, talán mindjárt feljön a Nap.
Hansi mondta ki az éjszaka legfontosabb szavát:
- Megindultak!
Azonnal észrevettem én is. A tatárok kettes sorokba rendeződve vonultak a híd felé. Az imént látott arany mellvértet viselő parancsnok tüstént előre rúgtatott, mögötte egy zászlótartóval – vagy jelvényhordozóval, nem igazán tudtam kivenni, mit tart a feje fölé, de kétségtelenül az volt – és az élre át.
Megindult az átkelés.
Robbantsak?
Rögtön megértettem, hogy még nem szabad. A domb aljában szekerek végtelen sora zörgött a hídtól befelé. Csaknem féloldalasan, az útról félig leszorítva, fél kerekükkel a domb alját taposva zörögtek és csikorogtak – és szemben velük vonult a tatár lovasság.
A tatár nem tudta kivárni, hogy a szekerek eltisztuljanak az útjából, máris elindult. Azért vonult kettes sorokban, mert kettőnél több lovas nem fért el a szekerek mellett.
Belém hasított a kétely?
Robbantsak?
Nem, még nem szabad. Nem üres pontonos szekerek alatt, hanem a tatár tömeg alatt kell az aknát felrobbantanom. Mindegyik aknát.
Várnom kell még. Türelmesen, nyugodtan, mert nem vehetik észre az emberek, hogy majd’ szétfeszít engem is a türelmetlenség.
Viszont ideje volt készenlétbe állni.
Parancsomra Krisztics strázsamester mindenkit felrázott, és összepakoltatta a málhát. Amint végzünk, azonnal távoznunk kell – ha élni akarunk.
Egy gondolat megijesztett. Vajon a lent ágáló türelmetlen, az első sorokba rúgtató tatár főtiszt odaát is türelmetlen lesz-e? Bevárja-e a sereg többi részét, vagy úgy dönt, hogy a maga szakállára megindul az átkelt csapatokkal Csáktornya felé? Az utóbbi esetben Zrínyi grófnak kell nehéz döntést hoznia. Ha az izgága előkelőség harcot provokál ki, ha máris át akar törni, az egész terv lelepleződhet.
Hiába meresztgettem a szemem, a fülem figyelmeztetett, hogy még korai cselekedni. A szekerek még mindig csörömpölve haladtak egymás után, szemben a felvonuló lovassággal.
A fáklyák fényében most egészen jól kivehető volt a híd. Láttam, hogy kettesével, csaknem ügetésben vonulnak rajta a lovasok. Sietett a tatár. Újabb és újabb lovasok léptettek a hídra, láthatóan szabályos rendben.
Nem tudom, hány tatárt engedtünk át a hídon, nagyon féltem tőle, hogy több ezret. Mindegy, mondta Zrínyi gróf is; ki kell várnom az alkalmas pillanatot. Gyűlöltem már a szekérsort, legyen végre vége!
Még egyszer utoljára mindenkit ellenőriztem. Az emberek feszülten várakoztak, már a tapasztalt katonák arcáról is eltűnt a korábbi egykedvűség.
Krisztics strázsamester ült a periszkópnál. Hansi valamit magyarázott Tóninak, Jancsi viszont mögöttem sertepertélt; most már őt is kezdte elhagyni a nyugalom.
Jancsi hunyorított egyet felém. A tekintetét követve láttam, hogy Krisztics feláll. Összenéztünk a strázsamesterrel. Megértettem. A szekerek többé nincsenek útban.
Az egyik fiatalember ült volna a periszkóphoz, de finoman arrébb toltam. Megszűnt a szekérzörgés, a tatárok nagyobb tömegben kezdtek besorolni a menetbe.
Robbantsak?
Most már megvárom, hogy tömörüljön össze minél több tatár. Láttam, hogy a hídon előbb hármas, majd négyes sorokban vonulnak már a túlsó part felé. Tudtam, hogy most már mindenki tőlem várja a jelet.
Higgadtan kivártam. Krisztics strázsamester mindvégig kifejezéstelennek tűnő arccal állt, és a szememet leste. Megbeszéltük, hogy ő fogja meggyújtani az aknák gyújtózsinórjait. Benne bíztam a legjobban.
A tatár egyre nagyobb tömegekben tódult a vár alatti térségre. Sorokba rendeződött, szabályos távolságokra fáklyák gyúltak egy-egy lovas kezében. Hirtelen megláttam az egész, hatalmas oszlopot – még a messzi távolba nyúlt a sereg vége.
Gyertek csak előre még többen, gyertek csak!
Ez a rengeteg ellenséges harcos rabolni és öldökölni akar. Most mindjárt parancsot adok rá, hogy megnyíljon alattuk a föld. Hát legyenek ott még többen.
Elöl megszorult a menet, de a vár alatt mind többen lettek. Még mindig vártam.
Újabb és újabb lovassági csoportok tömörültek a vár alatt. Kezdett a tér telítődni. A következő pillanatban már tudtam: nem kell tovább várnom.
- Meggyújtani!
Krisztics mozdult elsőnek.
- Senkinek sem engedem át! – recsegte Hansi felé, aki szintén mozdult volna.
- Teljes készültség! – mondta a strázsamester helyettese, egy bajszos káplár.
Folytatása következik.
Hansi mondta ki az éjszaka legfontosabb szavát:
- Megindultak!
Azonnal észrevettem én is. A tatárok kettes sorokba rendeződve vonultak a híd felé. Az imént látott arany mellvértet viselő parancsnok tüstént előre rúgtatott, mögötte egy zászlótartóval – vagy jelvényhordozóval, nem igazán tudtam kivenni, mit tart a feje fölé, de kétségtelenül az volt – és az élre át.
Megindult az átkelés.
Robbantsak?
Rögtön megértettem, hogy még nem szabad. A domb aljában szekerek végtelen sora zörgött a hídtól befelé. Csaknem féloldalasan, az útról félig leszorítva, fél kerekükkel a domb alját taposva zörögtek és csikorogtak – és szemben velük vonult a tatár lovasság.
A tatár nem tudta kivárni, hogy a szekerek eltisztuljanak az útjából, máris elindult. Azért vonult kettes sorokban, mert kettőnél több lovas nem fért el a szekerek mellett.
Belém hasított a kétely?
Robbantsak?
Nem, még nem szabad. Nem üres pontonos szekerek alatt, hanem a tatár tömeg alatt kell az aknát felrobbantanom. Mindegyik aknát.
Várnom kell még. Türelmesen, nyugodtan, mert nem vehetik észre az emberek, hogy majd’ szétfeszít engem is a türelmetlenség.
Viszont ideje volt készenlétbe állni.
Parancsomra Krisztics strázsamester mindenkit felrázott, és összepakoltatta a málhát. Amint végzünk, azonnal távoznunk kell – ha élni akarunk.
Egy gondolat megijesztett. Vajon a lent ágáló türelmetlen, az első sorokba rúgtató tatár főtiszt odaát is türelmetlen lesz-e? Bevárja-e a sereg többi részét, vagy úgy dönt, hogy a maga szakállára megindul az átkelt csapatokkal Csáktornya felé? Az utóbbi esetben Zrínyi grófnak kell nehéz döntést hoznia. Ha az izgága előkelőség harcot provokál ki, ha máris át akar törni, az egész terv lelepleződhet.
Hiába meresztgettem a szemem, a fülem figyelmeztetett, hogy még korai cselekedni. A szekerek még mindig csörömpölve haladtak egymás után, szemben a felvonuló lovassággal.
A fáklyák fényében most egészen jól kivehető volt a híd. Láttam, hogy kettesével, csaknem ügetésben vonulnak rajta a lovasok. Sietett a tatár. Újabb és újabb lovasok léptettek a hídra, láthatóan szabályos rendben.
Nem tudom, hány tatárt engedtünk át a hídon, nagyon féltem tőle, hogy több ezret. Mindegy, mondta Zrínyi gróf is; ki kell várnom az alkalmas pillanatot. Gyűlöltem már a szekérsort, legyen végre vége!
Még egyszer utoljára mindenkit ellenőriztem. Az emberek feszülten várakoztak, már a tapasztalt katonák arcáról is eltűnt a korábbi egykedvűség.
Krisztics strázsamester ült a periszkópnál. Hansi valamit magyarázott Tóninak, Jancsi viszont mögöttem sertepertélt; most már őt is kezdte elhagyni a nyugalom.
Jancsi hunyorított egyet felém. A tekintetét követve láttam, hogy Krisztics feláll. Összenéztünk a strázsamesterrel. Megértettem. A szekerek többé nincsenek útban.
Az egyik fiatalember ült volna a periszkóphoz, de finoman arrébb toltam. Megszűnt a szekérzörgés, a tatárok nagyobb tömegben kezdtek besorolni a menetbe.
Robbantsak?
Most már megvárom, hogy tömörüljön össze minél több tatár. Láttam, hogy a hídon előbb hármas, majd négyes sorokban vonulnak már a túlsó part felé. Tudtam, hogy most már mindenki tőlem várja a jelet.
Higgadtan kivártam. Krisztics strázsamester mindvégig kifejezéstelennek tűnő arccal állt, és a szememet leste. Megbeszéltük, hogy ő fogja meggyújtani az aknák gyújtózsinórjait. Benne bíztam a legjobban.
A tatár egyre nagyobb tömegekben tódult a vár alatti térségre. Sorokba rendeződött, szabályos távolságokra fáklyák gyúltak egy-egy lovas kezében. Hirtelen megláttam az egész, hatalmas oszlopot – még a messzi távolba nyúlt a sereg vége.
Gyertek csak előre még többen, gyertek csak!
Ez a rengeteg ellenséges harcos rabolni és öldökölni akar. Most mindjárt parancsot adok rá, hogy megnyíljon alattuk a föld. Hát legyenek ott még többen.
Elöl megszorult a menet, de a vár alatt mind többen lettek. Még mindig vártam.
Újabb és újabb lovassági csoportok tömörültek a vár alatt. Kezdett a tér telítődni. A következő pillanatban már tudtam: nem kell tovább várnom.
- Meggyújtani!
Krisztics mozdult elsőnek.
- Senkinek sem engedem át! – recsegte Hansi felé, aki szintén mozdult volna.
- Teljes készültség! – mondta a strázsamester helyettese, egy bajszos káplár.
Folytatása következik.
2012. április 2., hétfő
Makacs hajó
Makacs hajó a végtelen
Szeszélyes tengeren;
Keresztülgázol haragos,
Tajtékos éveken.
——–
Messzi a part vagy közel?
Gomolygó köd rejti el…
——-
Nem vénülhet kényelmesen
Bárkává, ha szalad,
Amíg a vitorlája fent
Klippernek megmarad.
——-
Futni hullámon, tajtékon,
A klippersors: pengevékony.
——-
Nyomában ezer lomha bark
A luxus-habokon;
Rajtuk millió ifjan is
Elvénülő rokon.
——
Övék tán az ég is;
De ez klipper
Mégis.
——-
A tenger bárhogy háborog;
A klipper: látomás,
Vitorláját kurtítani
Viharban sem szokás.
——–
Másnak?
Meri vagy nem meri…
A klippertörvény:
Klipperi…
——-
Makacs hajó…
Fénylik az ég,
Vagy talán feketül…
A klipper csak rohan tovább
Előre
Egyedül…
Szeszélyes tengeren;
Keresztülgázol haragos,
Tajtékos éveken.
——–
Messzi a part vagy közel?
Gomolygó köd rejti el…
——-
Nem vénülhet kényelmesen
Bárkává, ha szalad,
Amíg a vitorlája fent
Klippernek megmarad.
——-
Futni hullámon, tajtékon,
A klippersors: pengevékony.
——-
Nyomában ezer lomha bark
A luxus-habokon;
Rajtuk millió ifjan is
Elvénülő rokon.
——
Övék tán az ég is;
De ez klipper
Mégis.
——-
A tenger bárhogy háborog;
A klipper: látomás,
Vitorláját kurtítani
Viharban sem szokás.
——–
Másnak?
Meri vagy nem meri…
A klippertörvény:
Klipperi…
——-
Makacs hajó…
Fénylik az ég,
Vagy talán feketül…
A klipper csak rohan tovább
Előre
Egyedül…
2012. április 1., vasárnap
A lipcsei honorárium
Johann Sebastian Bach többször került súlyos konfliktusba a lipcsei városi tanáccsal. Csak átmenetileg javult a helyzet, amikor az iskola rektorává 1730 szeptemberének elején régi barátját, Matthias Gesnert nevezték ki. Amikor azonban Gesner helyébe egy ifjú titán került, kiújultak a bajok. A fontoskodó ifjú igazgató nyilvánosan akarta megbotoztatni a Bach utasításait követő diák-prefektust…
A városi tanáccsal való legkomolyabb összezördülés azonban korábban történt…
1729 húsvétján, egy kis létszámú együttessel mutatta be Lipcsében a csodálatos Máté-passiót, legnagyobb szabású és legtitokzatosabb műveinek egyikét.
A premier után beidézték a városi tanács elé. Keményen megdorgálták. Szemére hányták, hogy a szerződése szerint olyan zeneműveket kell komponálnia, amelyek rövidek, és nem emlékeztetnek operára.
Megkapta honoráriumát a lipcsei városi tanácstól a csodálatos műért.
Mintha csak ma történne…
Ítélkeztek a kinevezett művészek, a címzetes hozzáértők és az egyéb marhák…
Honorálták a zseniális zeneszerző nagyszerű munkáját.
Felére csökkentették a fizetését.
A városi tanáccsal való legkomolyabb összezördülés azonban korábban történt…
1729 húsvétján, egy kis létszámú együttessel mutatta be Lipcsében a csodálatos Máté-passiót, legnagyobb szabású és legtitokzatosabb műveinek egyikét.
A premier után beidézték a városi tanács elé. Keményen megdorgálták. Szemére hányták, hogy a szerződése szerint olyan zeneműveket kell komponálnia, amelyek rövidek, és nem emlékeztetnek operára.
Megkapta honoráriumát a lipcsei városi tanácstól a csodálatos műért.
Mintha csak ma történne…
Ítélkeztek a kinevezett művészek, a címzetes hozzáértők és az egyéb marhák…
Honorálták a zseniális zeneszerző nagyszerű munkáját.
Felére csökkentették a fizetését.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
