Heti részlet - IV.

VARSÓ, 1664. december 13. péntek

- Ugye, nem babonás, hetman úr?

Sobieski összerezzent. Valóban: tizenharmadika van és péntek. Talán puszta véletlen. Megszokta, hogy ne tulajdonítson különösebb jelentőséget az előjeleknek, babonáknak, és hasonlóknak. Élénken megrázta busa fejét:

- Nem, felség. A legkevésbé sem.

- Foglaljon helyet, hetman úr!

A király nyugodtan visszatette kis polcára a Bibliát, és helyet foglalt vendégével szemben.

Sobieski alaposan szemügyre vette uralkodóját. A király láthatóan kipihente magát az utóbbi napokban, arca teltebb lett, vonásai némileg kisimultak, és most nyoma sem volt rajta annak a paposságnak, ami miatt mindig úgy aggódtak a királypárti nemesek. Micsoda különös király! Jezsuita volt, bíborosi kalapot kapott Ince pápától, aztán felmentette magát a papi fogadalom alól, és kötelességtudóan elfogadta a felkínált koronát. Soha szinte egyetlen előnyét sem élvezte uralkodói státuszának. Mindig csak szolgált. Összeszorított fogakkal, sok igyekezettel, kevés pompával.

Mindenki azt hitte, összeomlik majd az ország katasztrófáját látva. Özönvíz zúdult a lengyelek hazájára¸nem volt elég a kozákok hatalmas lázadása, meg a moszkoviták elleni háború, s svéd király is támadást indított – János Kázmér rokona. Mindenki azt gondolta, ez már a kegyelemdöfés. A svédek sorra hódították meg a lengyel tartományokat, több főnemes átpártolt, sőt, országos főméltóságok is. A vilnai vajda. Még ez sem volt elég. Megjelent az erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György, mint a svédek szövetségese – János Kázmér koronájáért. Erdély sose volt Lengyelhon ellensége; most azzá lett. Vándor szerzetesek hirdették. Eljött az apokalipszis. Lengyelországnak vége.

Azokban a napokban János Kázmér király csodálatra méltó helytállást tanúsított. Nem hátrált meg, nem csüggedt el, nem menekült külországba. Kitartott betegen is, még ő lelkesítette a csüggedőket. Lengyelország puszta név volt, talpalatnyi területre szorult össze, de nem hagyta fel magát, nem adta fel – és minden ellensége felett diadalmaskodott. Sobieski megtanulta tisztelni János Kázmér királyt.

Megnézte még egyszer János Kázmér arcát. A király láthatóan kipihente magát, és láthatóan majd’ kicsattant az energiától.

És még valamit észrevett uralkodóján Jan Sobieski hetman: János Kázmér király széles arcával, tar koponyájával, tömött bajszával olyan igazi lengyeles jelenség volt most, hogy a hetman szíve belesajdult. Ott ragyogott rajta az a nyíltsággal párosult robusztus erő, egyben a kíméletesség, érzelemgazdagság; meg a hagyományokhoz, a hazához való mély, áldozatkész ragaszkodás, ami a világ számára a lengyelek ismertetőjegye. Jan Sobieski e pillanatban büszke volt uralkodójára. János Kázmér; Lengyelország királya.

- Nagyon feldúltnak látszik, hetman úr.

Sobieski ültében fejet hajtott.

- Sajnos, csak rossz hírekkel tudok szolgálni ezen a napon, felség.

Meglepetésére a király elmosolyodott.

- Felesleges elismételnie mindet, kedves Sobieski hetman úr, tudom magam is. Mindenütt látszanak Lubomirski marsall lázadásának előjelei – felemelte a kezét, amikor látta, hogy Sobieskiből még mindig kikívánkozna a mondandó. – Kérem, nyugodjon meg, inkább igyon velem egy török kávét.

Az ital már ott gőzölgött előtte, az egyik findzsát a hetman elé tolta.

- A fekete leves, hetman úr – mosolygott. – Így nevezi a török. Higgye el, tudom, hogy Lubomirski minden követ megmozgat, hogy legyőzhessen engem a harcmezőn, és rám kényszeríthesse a feltételeit. Azt is tudom, hogy nagy hangon ágál a nemesi szabadságról, és sokan hisznek is neki. Tudom, hogy tatárokat és kozákokat hoz majd ránk nagy tömegben. Nem is erről akartam önnel beszélni.

Szünetet tartott, kortyolt a kávéjából.

- Kérem, tegyen meg mindent, hogy a jó érzésű lengyelek megértsék, miről is van itt szó. Nem az én uralmi képzelgéseimről, nem az én hatalmamról, és nem is az én személyemről. Ha nálam jobb uralkodót találnak, örömmel lemondok, és szolgálom az új királyt. Akár szerzetesként is. Nem a saját egyéni ambícióm mondatja velem, amit mondok. Lubomirski a lengyel királyság sírásója. Meg kell erősítenünk a lengyel királyi hatalmat, de minél hamarabb, hetman úr. Egy özönvizet túlélt az ország. Többet nem fog. Szinte minden irányban ellenség. A svédek. A moszkoviták. A török. Amikor szorult a kapca, még Erdély is ellenünk jött. A császárban sem bízhatunk. Főleg, ha nem olyan király ül a trónon, amilyet ő szeretne.

Elhallgatott, köhintett egyet. Könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Sobieski megbabonázva figyelte.

- Az özönvíz Isten figyelmeztetése volt, hetman úr. Önerőnkből, Isten adta szabad akaratunkból ki kell emelnünk fejünket az önhitt fegyelmezetlenség zsarnoki igájából, az önzésből, és tennünk kell magunkért, a hazánkért. Legyen a példa: Magyarország. Valaha hatalmas, baráti állam volt, mi lett belőle? Mivé tette a rendek önzése? Közönséges hadszíntér, két birodalom játékszere. Mi is azzá leszünk, ha nem állunk meg a lejtőn. Ez a leendő háború tétje, hetman uram.

Vihar a szeptemberi nyárban

Lonc, Lonc,

Sivár konc,

Jövő nyakán kőkolonc,

Futó szél-lobonc…

———

Villám villan,

Elkésett nyári zivatar sistereg;

Koldus Jövő vén Jelennel

Enyeleg.

——-

Lánc, lánc,

Eszterlánc,

Beomlik a régi sánc,

Elmélyül a ránc.

——-

Eső veri

A körtefát, az udvart és a padot,

Igyekszik elsöpörni

A tegnapot.

——–

Onty, ponty,

Asszonykonty,

Sír az árva kis poronty,

A Jövő-poronty.

—–

Szeptemberi vad zivatar,

A Föld mégis

Jövőt akar.

—–

A bosszút sose kívánja,

A hatalmasokat – szánja.

Kertész Ákos és az amerikai magyar nép szava...

Mondtak ilyet már rólunk, magyarokról mások is. Íróemberek is, magukat többé-kevésbé annak tekintő közéleti hatalmasságok is – Lobkowitz herceg őkegyelmességétől Sztálin marsall elvtársig.

(Meg utána is, de nem szeretném leírni a nevüket.)

A gond csak az: akik ilyeneket mondtak, azokkal a Kossuth-díjas Kertész Ákos nem érzi magát egy kategóriába tartozónak, akikkel meg igen, azok nem mondtak ilyesmit.

Magyar Mese Ünnepe

Itt a vén muskétás beszél
Just another SFblogs.net weblog
« Meseünnep (A gyulai vár udvara, 2011. szeptember 3.)
Magyar Mese Ünnepe

Igen hangulatosra sikeredett a tegnapi nap, sok írótárssal ismerkedtem meg a magyar nyelvterület minden részéből. A legfiatalabb tizenkilenc éves volt, a legidősebb bőven túl a nyolcvanon.



A megjelent kötet nagyon szép, gyermekkorom mesekönyveit idézi, rendes papírra nyomva, megfelelő nagyságú betűkkel, szépséges fekete-fehér illusztrációkkal.

A kötet a dévai Corvin Kiadó szerkesztőjének Padurean Gabinak a munkáját dicséri.



Balról jobbra: Padurean Gabriella, Tölgyesi Lívia (író, zsűritag), Galbács Mihály, Gyula város alpolgármestere, a mikrofonnál Mester Györgyi (író, zsűritag) jobbra a pályázat megálmodója és szervezője: Bódai- Soós Judit

A kötetek hatalmas halomban álltak az asztalon, mellőlük beszéltem.



A sok jó között a legjobb, a győztes az erdélyi Ozsdoláról érkező, újságírói diplomával rendelkező környezetvédelem szakos hallgató, Tőrös-Szőke Enikő lett. A fődíjnyertes mese címe:

A három testvérfalu.

A kötetbe a pályázók közül hatvannégy szerző meséi kerülhettek be. Azt gondolom, a könyv kiválóan sikerült, a tartalma kimondottan erős. Színvonala állja a versenyt bármely meseantológiával – a többségüknél sokkal jobb.

Kénytelen vagyok itt is helyesbíteni egy (szokásos) média-birkaságot. A képen látható Exner Veronika, a Keszthelyről szóló mese szerzője nem sarkadi, hanem Sarkad Város Különdíjának nyertese.

Gratulálok Mindenkinek, aki ennek részese volt. Legfőképpen Judittinek – valami példátlan munkát végzett, aminek eredményeképpen a teljes magyar nyelvterület megmozdult.

Juditti érdeme, hogy senki sem távozott üres kézzel.

Gratulálok a zsűri minden tagjának a lelkiismeretes munkához. Kevés pályázatra érkezik ilyen irdatlan mennyiségű pályamű, és még kevesebb az olyan, ahol időbeli csúszás nélkül oldják meg…

Gratulálok a gyulai szervezőknek, leginkább Ildikónak – és Mindenki másnak.

Büszkék lehetünk az eredményre.

A bejegyzés kelte: 2011. szeptember 4., vasárnap - 5:34 du., témája: Megtörtént, Mese, közélet. A bejegyzésre érkező hozzászólások hírcsatornája: RSS 2.0. Szólj hozzá Te is, vagy hivatkozz a bejegyzésre a saját oldaladról! Bejegyzés módosítása.
Mondd el a véleményedet!

lnpeters néven jelentkeztél be. Kijelentkezés »

SFblogs.net - A sci-fi & fantasy blog * WordPress * SFportal.hu - A sci-fi & fantasy oldal
Készíts egy új blogot!
Bejegyzés (RSS) Komment (RSS).

Meseünnep (A gyulai vár udvara, 2011. szeptember 3.)

Egyszer volt,

Hol nem volt,

Míg az égen járt a Hold,

Mese talán mindig volt.

——–

Nem csupán tárgyak halmaza

A lét, az Otthon, a Haza;

Az Életet adó erő

Kézbe soha nem vehető.

——–

Egyszer volt,

Hol nem volt,

Amíg magyar élt,

Dalolt,

Bandukolt vagy robotolt,

Magyar mese mindig volt.

——-

Régi hosszú téli esték

Termették a magyar mesét,

Régi gyermekek, unokák

Tátott lélekkel hallgatták.

——–

Egyszer volt,

Hol nem volt,

Sose lesz a mese holt.

——–

Magyar mesék, magyar nevek,

Magyar múltak, magyar hitek,

Magyarlakta szép vidékek

Írták a magyar meséket.

——-

Egyszer volt,

Hol nem volt,

Forró szeptember dalolt,

Magyar mese napja volt.

——–

Egyetlen ember szavára

Indult el a mesék árja,

Hazánk minden vidékéről,

Erdélyből,

A Felvidékről,

Vajdaságból,

Kanadából,

New York messzi városából

Fogtak tollat az emberek,

És elkezdtek mesét írni;

Köszönjük,

Drága Juditti!

———

Egyszer volt,

Hol nem volt,

Régi várnak udvarában

Verőfény honolt.

———

Hatvannégy új magyar mese

Került gyönyörű kötetbe,

Mint örök létű hagyomány,

Gabriella keze nyomán.

Ott készült, ahol kevélyen

Áll zöldellő meredélyen

Magos Déva büszke vára.

Déva várából Gyulára

A zsűri elnöke hozta,

S asztalra feltornyozta,

Hadd táncoljon a napsugár

A kötetek címoldalán.

——–

Egyszer volt,

Hol nem volt,

A régi vár udvarában

Magyar mese szólt.

——-

Hálával gondolok Rátok,

Akik ezt így alkottátok,

Szerveztétek,

Megírtátok;

Hálával gondolok Rátok!

——-

Egy kevés részem lehetett

Abban, hogy ez történhetett:

És részem volt a nagy öröm;

Hálás lélekkel köszönöm!

———

Egyszer volt,

Hol nem volt;

Mosolygós szeptember volt.

——–

Egyszer volt,

Hol nem volt;

Meséink Ünnepe volt.

Szőke nő zűrben az űrben - 125.

SZÁZHUSZONÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A bejárat! Megvan a bejárat!

Mindhárman a panorámaképernyő előtt álltak. A rögtönzött animáción látszott, hogy az áthatolhatatlannak és folyamatosnak tűnő falon valamiféle szaggatott vonalakkal jelzett rés rajzolódik ki.

Karen nem sokat értett a rajzból, de azt felfogta, hogy valóban van a falon valamiféle bejárat.

- Admirális a hajónak! Kérem a behatolási lehetőségek elemzését!

Helmut higgadtan bólintott.

- Végül is – vont vállat. – miért ne? Ha már ennyit küszködtünk vele, és idáig eljutottunk, miért ne hatolnánk be? Legalább véglegesen tisztázzuk.

Ed Philips megrázta a fejét.

- Ez ennyire nem egyszerű. Lehet, hogy a dehibernáció automatikusan működésbe lép a bejárat kinyitásával. Ez elvileg nagyon is elképzelhető. Ha valakik odabent nyugszanak, mi valóban fel akarjuk őket ébreszteni?

Igen, ezen el kellett gondolkodni. A szőke nő bevallotta magának, hogy erre a kérdésre korántsem tud válaszolni. A férfiakra pillantott, de láthatóan azok is tanácstalanok voltak.

- Nem tudom, akarnám-e…- mondta ki Helmut.

Karen Bozchana Kadlecikova legyintett.

- Azt hiszem, egyelőre nem ez a kérdés, – mondta. – hiszen még csak azt tudjuk, hogy van bejárat, de fogalmunk sincs arról, hogy egyáltalán képesek vagyunk-e bemenni.

Mélyet lélegzett, és a vezérlő felé fordult:

- Admirális a hajónak! Ismételten kérem a behatolási lehetőségek elemzését!

- Meglepődnék, ha nem tudnánk bemenni – dörmögte Ed.

- Erre ne végy mérget! – torkollta le Helmut.

„Hajó az admirálisnak! A csatahajó számítógépe szerint az objektum bejáratának felépítési és működési elvei teljesen megegyeznek a csatahajó úgynevezett küldő bejáratának elveivel. Amennyiben szükséges, képesek vagyunk lehetővé tenni a behatolást.”

- Hát akkor: hajrá! – kiáltott fel Ed.

Karennek azonban valami szöget ütött a fejébe.

- Admirális a hajónak! Mit jelent az, hogy külső bejárat?

„Hajó az admirálisnak! A csatahajó úgynevezett külső bejáratai kizárólag egy admirális parancsára hozhatók működésbe. A csatahajó tájékoztatása szerint összesen négyezer-nyolcszáz ilyennel rendelkezik. Arra szolgálnak, hogy a flotta admirálisai rendkívüli események idején is képesek legyenek birtokba venni a csatahajókat.”

Karen összerándult. Négyezer-ötszáz elrejtett bejárat a csatahajó burkolatán! Ezt azt jelenti, hogy szinte bármikor be lehet oda hatolni. Akár most is.

A kér férfi is megértette az új problémát, Helmut aggodalmas képet vágott, Ed azonban fel is szisszent.

- Ez nem jó – makogta.

Karen is így gondolta.

- Admirális a hajónak! Belülről lehetetlenné lehet-e tenni az úgynevezett külső bejáratok használatát?

- Az bizony jó volna! – tette hozzá Helmut. – A magam részéről annyit mondhatok: nyugodtan aludni sem tudnék, ha állandóan az járna a fejemben, hogy meglephetnek bennünket, akármikor ránk törhetnek kívülről.

Karen várt. Nem hitt benne, hogy a kívülről történő behatolás az adott pillanatban reális veszély volna, de jobb tisztázni a dolgokat.

„Hajó az admirálisnak! Természetesen a konspiráció ezt is lehetővé teszi. Egyetlen formális paranccsal az összes külső bejárat feloldásig hatástalanítható, de a parancsot kizárólag az admirális adhatja ki, és ő vonhatja vissza. A parancs érvényessége idején a külső bejáratok a parancsot kiadó admirálison kívül senki számára sem vehetők igénybe. Más admirálisok számára sem.”

Karen nagyot sóhajtott. Erre való hát a titulus, amit pedig nagyon nem akart komolyan venni.

- Admirális a hajónak! Parancsot adok az összes külső bejárat azonnali hatástalanítására!

„Hajó az admirálisnak! A parancsot vettem, és gondoskodom azonnali hatállyal történő végrehajtásáról! E pillanattól kezdve valamennyi külső bejárat hatástalanítva, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”

Karen Bozchana Kadlecikova nagyot lélegzett.

Egy probléma kipipálva. Mi maradt még?

A bejárat kinyitása.

Folytatása következik.

A szabad akaratról - XXV.

Most, a XXI. század elején jött el az ideje annak, hogy a szabad akaratot visszahelyezzük a jogaiba. Alapvetően új korszak küszöbén állunk, az általunk ismert történelem során most először csillant meg némi halovány reménye annak, hogy az egész emberiség egyetlen közösséggé válhasson. “Most először van úgy, hogy az emberiség egy szál magában néz farkasszemet önnön jövendőjével, első ízben van a jövő férfiak és nők kezében annyira, hogy meghatározhatják a Föld nevű űrhajó további utazásának irányát az eljövendő századokra.” (Aurelio PECCEI)

Érezzük azonban mindannyian, hogy a globalizáció politikusi, tábornoki és multinacionális menedzseri “olvasata” az emberiség számára “még nem a Kánaán”. Mivel a globális kapcsolatrendszerek működése még igen sok kívánnivalót hagy maga után, és a világ évtizedek óta ökológiai, energetikai és népesedési válságban van, a krízis megoldására számos globális elképzelés született. Ezek közös alapja a “fenntartható fejlődés” elve. “A fenntartható fejlődés röviden olyan fejlődés, amely biztosítja a jelen szükségleteinek a kielégítését anélkül, hogy lehetetlenné tenné a jövő generációk szükségleteinek a kielégítését.

A “fenntartható fejlődés” területe manapság komoly szellemi aktivitást mutat. A fentebb már idézett Fritjof Capra, valamint sokan mások is munkálkodnak azon, hogy a fenntartható fejlődésnek megfelelő filozófiai, gazdasági, szaktudományos és művészeti elvek megszülessenek. Ma már látható, hogy ehhez szükségünk van az élet, az emberiség, a felelősség elvének újradefiniálására; gazdaság és politika feladatainak és kötelességeinek újragondolására. Olyan új fogalmak jelentek meg, mint például az“ipari-ökológiai rendszer”, a “körforgás elve“, az “energiafogyasztáshoz való jog“, az “emberi lakóhelyhez való jog“, a “munkahelyhez való jog“; és új értelemben vetődnek fel olyan régi fogalmak is, mint például a “teljes foglalkoztatottság“.

Izgalmas új idők elébe nézünk, új feladatok megoldásában kell részt vennünk. Lehet, hogy nekünk magunknak is, gyermekeinknek és unokáinknak azonban egészen biztosan. Bennünket, európai embereket az európai szellemi hagyományok is köteleznek. “Európa szellemi alkata” nem mást jelent, mint az európai (a szellemi európai) történelem immanens filozófiai eszméinek felderítését, vagy ami ugyanez, annak az immanens teleológiának a felderítését, amelyik az egyetemes emberiség szempontjából tekintve új történelmi korszak beköszöntését jelenti… annak az emberiségnek a korszakát, amely attól fogva létét, történelmi életét az ész eszméiből, végtelen feladatokból szabadon alakítva akar élni és csupán így tud élni.” (HUSSERL, E. 1972: 329.)

Most pedig beszéljünk az örök igazságokról. Az erkölcsi igazság fogalmát akkor is feltételeznünk kell, ha sokan nem hisznek, mások pedig csalódtak benne. “Gyakran csodálkoztam azon, hogy emberek, akik büszkén keresztényeknek vallják magukat, azaz a szeretet, az öröm, a béke, a mértékletesség és a mindenki iránt való hűség híveinek, mégis a legellenségesebb lelkülettel vetélkednek egymással s naponta a leghevesebb gyűlöletet tanúsítják egymással szemben, úgyhogy hitüket vetélkednek egymással s naponta a leghevesebb gyűlöletet tanúsítják egymással szemben, úgyhogy hitüket könnyebben lehet ebből, mintsem amaz erényekből megismerni.” (SPINOZA, B. 1962: 297.)

A szeretetnek azonban nem a külvilág, nem is a másik ember a mértéke, hanem saját magunk. Ha a szabad akarat álláspontján vagyunk, a humanizmus álláspontjára kell helyezkednünk. “A teljes humanizmus teocentrikus ihletésű. Igazán tiszteli az emberi méltóságot, nem az elvont és nem létező egyénben, akinek sejtelme sincs a történelmi körülményekről és rétegeződésekről, hanem minden valóságos és létező személyben és életének történelmi összefüggésében. Az integrális humanizmus a személy szabadságát akarja kivívni, s tudja, hogy az egész emberi történelemre lesz szükség, hogy ezt a szabadságot teljesen meghódítsa. Tudja, hogy az értékek rangsorában a szellemi életet, a szemlélődést és a szeretetet illeti meg az első hely.” (MARITAIN, J. é.n.: 18.)

A “teocentrikus világ” bármely világnézetet valló ember számára érthető és felfogható. Általános alapja a világ olyan magasabb rendje, amelyben az emberi erkölcsi értékek teljes hatályban vannak. Nem a civilizáció alkonyán, hanem megújulásának korszakában élünk. “A civilizáció alkonya, — e kijelentés pesszimizmusa csak viszonylagos pesszimizmus. Az alkony az éjszaka hírnöke ugyan, de maga az éjszaka a nap közeli eljöttét jelenti. Így van ez az emberi történelemben is: gyakran előfordul, hogy az estébe hajló alkonyt már a reggeli szürkület első fényei színezik. Úgy gondolom, hogy azok a megpróbáltatások, melyek ma a civilizációra zúdulnak, egy új humanizmustól, mely ma már elkezdődött és egyúttal kezdetét jelenti a civilizáció megújhodásának is.” (MARITAIN, J. é.n.: 7.)

Nem hihetünk sem Spengler, sem mások pesszimista jövendöléseiben. Gyermekeinkre és tanítványainkra olyan világot kell hagynunk, amelyben állandó útjelzőket találhatnak, amelyek mentén eligazodhatnak. Ilyen útjelzők az örök igazságok. Fentebb már kifejtettem, hogy az “anyagi világ” szférájában semmiféle “örök igazságokat” nem találhatunk. Örök igazságokat az erkölcsi szférában kell tételeznünk, de ott ez kötelező. Szókratész nyomán ki kell mondanunk, hogy léteznek örök és egyetemes igazságok, és ezek erkölcsi természetűek. “Nem véletlen, hogy Kant lelkiismeret-interpretációja a “törvényszék képzetén” alapul mint vezéreszmén — kézenfekvővé teszi ezt az erkölcsi törvény eszméje, jóllehet moralitásfogalma ugyancsak távol áll a hasznosság-erkölcstől és az eudaimenizmustól. Az értékelméletnek is, legyen az formális vagy materiális indíttatású, az “erkölcsök metafizikája”, vagyis a jelenvalólét és az egzisztencia ontológiája a kimondatlan ontológiai előfeltevése. A jelenvalólét olyan létezőnek számít, amelyről gondoskodni kell, s ennek a gondoskodásnak az “értékmegvalósítás”, illetve a normateljesítés az értelme.” (HEIDEGGER, M. 1989: 490-491.)

Az értékek tételezése nem más, mint “az emberi jelenvalólétről való gondoskodás”. “Feltételezem, hogy valóban léteznek tiszta erkölcsi törvények, melyek teljességgel a priori módon (figyelmen kívül hagyva az empirikus indítékokat, tehát a boldogságot) határozzák meg, hogy mit tesz és mit nem tesz — azaz miképpen használja szabadságát — az eszes lény egyáltalán mint eszes lény; és feltételezem, hogy az ilyen törvények feltétlen módon (nem csupán hipotetikusan, más empirikus célokat feltételezve) parancsolnak, s ennélfogva minden tekintetben szükségszerűek.” (KANT, I. 1995: 606.) A világban egyetlen létező szükségszerűséget fogadhatunk el: ez pedig az egyetemes erkölcsi értékek létezésének szükségszerűsége. Nem lehet a vezérelvünk annak vizsgálgatása, hogy az általunk tételezett értékek a világban jelenleg “léteznek vagy nem léteznek”, és az sem, hogy vannak-e, és hányan vannak olyan emberek, akik az általunk tételezett erkölcsi értékekkel ellentétesen viselkednek. Ha csak egyetlen ember is van a világban, aki az örök és egyetemes erkölcsi értékek szellemében él és cselekszik, akkor az örök és egyetemes erkölcsi értékek a világban effektíve léteznek.

Folytatása következik.