A nyelvtudás-akcelerátor

Somossy Egon kissé dobogó szívvel ment fel a neobarokk lépcsősoron. Három napra meghívta ő ide Roger Szentirmai.

Majd’ kiugrott a bőréből örömében. Roger Szentirmai személyesen! A könyvcézár! Idejött egyenesen Cleveland-ből, ide Pilisszentannára. Nem valami titkárfélét küldött, ő maga jött személyesen.

Már utána érdeklődött: Roger Szentirmai kiválóan beszél magyarul. Mintha csak idehaza született volna. Pedig csak húsz éve járt itt először¸ az öregapja ’56-ban kötötte fel a nyúlcipőt, Mr. Roger előtte sohasem látta az óhazát. Most pedig a jelek szerint a kezébe veszi a magyar könyvszakmát, több céget megvásárolt, és egyre több időt tölt itt. Vajon mit keres a milliárdos Szentirmai az Isten háta mögötti kis Magyarországon?

Somossy összerándult. Hátha éppen az ő fordításai miatt jött haza? Miért ne? Szentirmai tíz évig élt Párizsban, tudnia kell franciául. Ha pedig tud, el kell ismernie az ő fordításának értékeit. Ha írásba adja, ő, Somossy Egon valamiképpen szerét ejti majd, hogy a hülye Kocsis docens orra alá dörgölje a pesti Bölcsészkaron. Mit is lafatyolt állandóan a marhája? Hogy évek hosszú sora, meg elmélyültség, meg komolyabb kommunikációs tapasztalat, meg szívós fordítói aprómunka, meg alázat. Ökör. Köcsög. Hogy Somossy Egonnak tíz év szorgalmas munkára van még szüksége ahhoz, hogy valóban figyelemre méltó fordító lehessen. Hogy addig lehetőleg ne vágja nagy fába a fejszéjét, csak építkezzen lassan, kitartóan… Micsoda cégéres szarvasmarha!

A Kocsis-féle elavult retró-embereknek talán tíz év kell, de neki, Somossy Egonnak nemigen. Ő máris kész fordító. Kocsis jöhet hozzá szakmai tanácsot kérni, csak egészen visszafogottan lesz vele nagyképű.

A barom. Megvétózta a kérelmét. Nem volt hajlandó aláírni. Pedig csupán a nevét kellett volna adnia, semmibe sem került volna neki. A MarcusBook Co. felkéri az egyetemről frissen kikerült, rendkívül tehetséges fordítót, Somossy Egont Samuel Beckett és Eugene Scribe három-három drámájának magyar fordítására. Apa éppen eleget járt utána, megállapodott ezzel, megegyezett azzal, ígért ennek-annak, már minden rendben volt; mégis csaknem kútba esett a dolog, mert a méltóságos egyetemi docens úr nem volt hajlandó aláírni egy nyomorult ajánlást.

Somossy Egon még nem alkalmas arra, hogy magyarra fordítsa Beckett és Scribe francia nyelvű drámáit.

Egon és Apa haverjai csak álltak és néztek. Apát majdnem megütötte a guta.

Megkeserüli még ez a Kocsis. Várhatja, melyik projektje kap állami támogatást. Majd ha fejelik a tizenegyest.

Egon büszkén kihúzta magát. Győzött. Szegény apának kétszer annyi szaladgálásába és háromszor annyi pénzébe került, de mégis megkapta a felkérést.

És lefordította! Lefordította az összes drámát! Mi az, hogy! Hogy’ fog irigykedni a vén nyikhaj docens, amikor olvassa a kötet sikeréről szóló cikkeket – Sántha Demeter fogja írni őket, meg Balázs Konrád; mindketten régi megbízható lekötelezettjei Apának…

Éppen egy hete fejezte be a fordítást. Örömmel dicsekedett.

Utána még a zöld szemű Melindával is levágott egy gyors menetet.

Melinda roppant népszerű a karon, van is benne valami, kellemes a teste, jól mutat az utcán is, bár nem az a világra szóló szépség. Egon tudta, hogy másokkal is rendszeresen lefekszik, de ez nem zavarta. Amikor megunta a lányt, egyszerűen kitette a szűrét:

- Apám hívott, máris itt lesz. Szedd össze a cuccod, és tűnj el!

- Szentirmai úr, néhány perc türelmet kér, azonnal fogadja önt, Somossy úr! – középkorú titkár volt, Egon pedig fiatal titkárnőre számított. Sebaj. Bizonyára akad azért itt valami csaj. Három nap az két éjszaka. Előbb úgyis Szentirmai fog gratulálni a remek fordításaihoz.

Milyen szerencse, hogy a francia nyelvet választotta. Angolul már minden bugris tud, azzal nem lehet nagyot akasztani.

- Szentirmai úr kéreti!

Fürgén befelé perdült a nyitott ajtón.

Roger Szentirmai mosolyogva várta.

Somossy kihúzta magát. A házigazda áll. Ezek a külföldi magyarok mégiscsak tudják, hogyan kell megtisztelni a szellem kiválóságait. Úgy érezte, a most következő perceket sohasem felejti el. Szálegyenes tartással lépdelt, lassan, megfontoltan. Előkelően. Szentirmai csendesen nézte.

A házigazda kurtán üdvözölte Somossyt:

- Szentirmai.

A kézfogása erőteljes volt.

- Jöjjön velem, fiatalember!

Szentirmai kinyitott egy ajtó, és betuszkolta vendégét egy különös helyiségbe. A szobában egyetlen bútordarab sem volt, középen azonban zárt, ablaktalan kabin állt. Mint valami talányos anyagból készült bódé. Egon megütközve nézte. Kezdett elbizonytalanodni.

- Nézze, fiatalember, – kezdte a házigazda. – nem vagyok elégedett a fordításaival.

Somossy Egon arcáról lehervadt a mosoly.

- Viszont alkalmazni akarom önt, francia fordítóként.

A fiatalember felsóhajtott. Akkor mégsem olyan rossz a helyzet. Valamibe bele kell kötni, ennyi az egész. Szentirmai öregedő férfi, és az ilyenek nem könnyen viselik, ha egy fiatal okosabb náluk.

- Azért hívattam ide, hogy kijavíthassa.

Somossy hidegvérrel bólintott. Nincs olyan szakértő, aki ne találna hibát, hiszen mi mást keresnének. De ha egy – vagy akár három – nap elég a javításra, akkor a fordítása nyilvánvalóan jó. Hát persze, hogy jó! Tudta ő azt!

Közben Szentirmai kinyitotta a különös kabin ajtaját. Egy asztal volt benne és egy fotel. A falai túlságosan vastagok, mintha valami polcrendszert rejtenének. Az asztalon négy-öt apró számítógép, és egy impozáns, nagy képernyős monitor. Mellette különös, teljesen zárt, a számítógépekhez vezetékekkel csatlakozó aranyszínű sisak hevert. Egon elmosolyodott. Nyilván valami egyedi számítógépes szoftverrel szokott játszadozni Szentirmai úr. Jó drága lehet.

- Foglaljon helyet! – ritka erős marka volt a házigazdának. Szinte belenyomta a fotelbe a megrökönyödött fiatalembert. – Még ma alaposan átdolgozza az összes fordítását.

- Még ma? – bámult segélykérő tekintettel Egon. Őrült ez az ember, vagy csak maximalista munkamániás?

- Ne féljen! Ez a szerkezet segíteni fog önnek. – és körbemutatott.

Egon szétnézett. Most már valóban úgy érezte, hogy valamilyen szerkezet belsejében van. Mi a csuda ez?

- Mi ez?

- Nyelvtudás-akcelerátor.

Egon értetlenül húzta el a száját. Nyelvtudás-akcelerátor? Mi a rák az a nyelvtudás-akcelerátor?

- Ebből ez az egyetlen példány létezik a világon. A feltalálótól vásároltam. Rendszeres járandóságot fizetek neki, hogy ne szabadalmaztassa. Ha ő vagy utódai megtennék, kamatos kamattal kellene visszafizetniük. Ön most és egyetlen egyszer használhatja, utána soha többé nem mehet a gép közelébe.

Egonnak tátva maradt a szája.

- Szeretném, ha tudná, fiatalember, az ön fordításai egészen csapnivalóak.

Egon erre még el is vörösödött.

- Tudnia kell azonban azt is, hogy a javítást nem valaki más végzi el, hanem ön személyesen. A gép csak segít. Rendelkezik minden nyelv teljes fonéma- szó- és kifejezéskészletével, az összes lehetséges árnyalattal. Évtizedekkel viszi tovább az ön nyelvtudását, és ezzel igen sok munkát takarít meg az ön számára. A segítségével ön olyan idő- és tapasztalati távlatból szemlélheti a munkáját, amikor már igazán tud franciául.

Egon szeme elkerekedett.

- Uram, – motyogta felháborodottan. – én már igazán tudok franciául.

Szentirmai rá se hederített. Fogta a sisakot, és Egon fejére csatolta.

- Munkára fel. Valamikor késő este találkozunk.

Egon néhány percig magában hápogott, és néma szidalmak százait szórta a házigazdára. Mit képzel ez az alak? Ha Apának elmondja, talán… Azaz: mégsem. Apa sohasem akarna kellemetlenkedni Roger Szentirmainak.

Akkor mit tegyen?

Szinte észrevétlenül merült el újra a drámaszövegekben.

Csodálkozott. Egyre jobban.

Samuel Beckett még csak hagyján volt. Az ír szerzőnek nem volt anyanyelve a francia, nem is mindig használta azt a nyelvi bennszülöttre valló anyanyelvi könnyedséggel. De itt is érte meglepetés Egont. Eddig azt képzelte, nagyon otthon van a francia szlengben…

Javított, javított egyre többet.

De a végén elégedettebb volt.

Hanem Scribe!

Egon csaknem elsírta magát. A „jól megcsinált darabok” félelmetes színpadi érzékű szerzője sokkal, de sokkal keményebb dió volt. Egonról patakokban folyt a víz.

Egyre jobban elszörnyedt a temérdek félreértéstől, baklövéstől és szarvashibától, ami a fordításaiban hemzsegett. Atyaúristen! Mintha valami elemi iskolás művelte volna, aki éppen most akarna megtanulni franciául – egy turistaszótár segítségével.

Mardosta a szégyen.

Elmerül a munkában. Egyre jobban esett a szellemi erőfeszítés. Most már nem a hibákat vadászta, örömét lelte a magyar nyelvű szöveg kialakításában. Már a színpadot is látta. Sorai kezdtek kitüzesedni, nyakatekert mondatok egyszerűsödtek, hangsúlyok kerültek a helyükre; mind nagyobb örömöt okozott egy-egy nagyszerű magyar kifejezés megtalálása.

Hullámzott a párizsi tömeg, vidám párbeszédek hallatszottak a Champs-Élysées ünnepi forgatagában, száz éve megszűnt kávéházak keltek életre a Montmartre varázslatos fái alatt. A bokrok alatt kimenős dragonyosok csókolóztak kimenős masamódokkal, és a Szajna-parton Párizs lelke mosolygott a látogatóra.

A végén pedig:

Megszólalt Scribe.

Este bújt elő holtfáradtan. Igazából Szentirmai ébresztette. Csak egy pillantást vetett rá, és tüstént kezet nyújtott.

- Ne mondjon semmit, fiam! Mostantól pihenjen nálam, érezze jól magát. Hétfőn ismertetem az új feladatait.

Gondosan bezárta a kabint, a kulcsát pedig egyszerűen felakasztotta egy szegre a falon. Egon látta, és jól megjegyezte. A szoba ajtaját is bezárta a házigazda, és azt a kulcsot is felakasztotta. Egon ugrásra készen figyelt. Idejövet látott egy kulcsmásolót.

Ahogy Szentirmai megfordult, Egon máris megragadta és a zsebébe süllyesztette a kulcsot. Apa bárszekrényéhez szerzett így jogosultságot – először tizenhárom évesen, és azóta is többször. A tulajdon csak az első foglalók önzése.

Másnap este visszacsempészte a kulcsot.

A zöld szemű Melindával több kelleme együttlétet élvezett végig, de kezdte unni a nőt. Hogyan értesse meg vele, hogy neki egy lány nem elég? Mit bánja ő, ha Melinda másokkal is lefekszik. Pedig a lány szemében határozott szemrehányás sötétlett, amiért ő egy csöppet sem féltékeny.

Neki egy nő nem elég.

Nem elég? Biztos, hogy nem elég?

- Tudod, Egon, – mosolygott az ágyból a lány. – te nem vagy egy nagy szám.

- Tűnj a szemem elől!

Miért nem fogja fel ez a lány, hogy jelentéktelen?

Hetekig fáradtnak, túlhajszoltnak érezte magát, pedig szinte csak pihent. Szentirmaitól igen megtisztelő feladatokat kapott, de a határidő nem volt szoros.

Viszont a francia nyelvtudása robbanásszerűen fejlődött, ezt maga is kénytelen volt elismerni. Bármi is az a nyelvtudás-akcelerátor, csodát tett.

Mi lenne, ha ismét?

Melyik nyelvvel próbálkozzon? Legyen a spanyol.

Vett néhány nyelvleckét, hogy valamicske alaphoz jusson. A többi a szerkezet dolga. Lope de Vega és Calderón műveit akarta fordítani. Hétfőn Szentirmai elé állt.

- Szó se lehet róla! Megmondtam önnek: sohasem mehet még egyszer a gép közelébe! Ne is halljak róla!

Négy hónapig várt a megfelelő alkalomra. Addigra mindennapos vendég lett Szentirmainál, kiismerte magát a házban.

Szerdai napra esett a választása. Egy éjszaka egészen biztosan elegendő. Furfangosan eljátszotta a távozást, de visszament, nem vették észre. Amikor mindenki nyugovóra tért, behatolt a nyelvtudás-akcelerátor fülkéjébe.

Kardpengék cikáztak, elegáns sértések szikráztak, köpenyek lobogtak, tűzről pattant leányzók kérették magukat csípőre tett kézzel, kétértelmű mosollyal. Hispania aranyló napja alatt kérges tenyerű, de öntudatos parasztemberek, meg büszke hidalgók mondták imáikat, kecses donnák integettek az emeleti ablakokból.

Lope de Vega élvezetes volt és szellemes, de Calderón sokkal jobb nála.

Egon szédült.

És fordított. Egyik oldalt a másik után. Calderón úgy szólalt meg magyarul, hogy azon talán még maga is meglepődött volna.

Hajnalban ügyesen elhagyta a házat. A többi menni fog. A fordítás nem gyerekjáték ugyan – sőt nagyon is nehéz, egyre nehezebb, de menni fog.

Fájt a térde a dereka, sajogtak az ízületei. Napokon keresztül nem javult. Ennyire elfáradt volna egyetlen éjszakától?

Egyszer beállt futballozni a barátaival, de öt perc múlva holtra izzadt és elfáradt. Nem való ez már neki.

Hetek múlva futott újra össze a zöld szemű Melindával.

Hiszen ez a lány nem is jelentéktelen! Sőt. Fantasztikus hibátlan bőre van, a domborulatai pedig még a holtakat is feltámasztanák. Egonnak elállt a lélegzete. A női test oltár, minden egyes kis porcikája az öröm istenének örök oltalma alatt áll, és örömre rendeltetett. Egon kiéhezett hím farkasként vetette magát a csodálatosan buja testre, és nem tudott vele betelni. Élete egyik legszebb élménye volt.

Reggel Melinda sírva bújt hozzá.

- Nem akarom, hogy rajtad kívül bárki hozzám érjen még egyszer ebben az életben!

Egon könnyedén végigsimított a haján.

Reggel meglepődött, hogy a lány milyen szerelmes alázattal sürög-forog körülötte. Főz, mosogat, takarít, rendben tartja a holmijait.

- Ó, te kis bohóm! – mosolygott rá, és jólesett. Nagyon jólesett.

Egyszer összefutott Kocsis docenssel.

- Kellemesen csalódtam magában, Somossy. Ön egyre jobb. Csak így tovább. De most vigyázzon nagyon: tudás már van, de még nincs tapasztalat.

A nyelvtudás-akcelerátor, a nyelvtudás-akcelerátor. Egyre többet gondolt rá. Mi lenne, ha a kínaival próbálna szerencsét? Páratlan lehetőség! Lefordíthatná, de nemcsak magyarra; angolra, franciára és spanyolra is. A csillagos ég a határ. Vagy az se.

Melinda finom női ösztöne azonnal riadót fújt, amikor elmondta neki.

- Ne, drágám, nem szabad! Kérlek! Kérlek, ne!

Melindát se avatta be. Kínai kéziratokat szerzett, ezeket CD-kre tette, és várta az alkalmat. Most nem elég egy éjszaka, egy teljes hétvége kell.

Bölcs és merész férfinak érezte magát, amikor harmadszor is helyet fogalt a nyelvtudás-akcelerátor kabinjában.

Végtelen rizsföldeken hajladoztak a parasztok, amikor elhaladt a csatornán roppant kíséretével az Ég Fia. Mandarinok vizsgálgatták ősi törvények éles és tompa végét, bambuszok árnyékában szolgák hűsöltek, és két szolgáló arról fecsegett, hogy odabent éppen most náspángolja el csinos fiatal úrnőjüket az anyósa.

A Nagy Fal végtelen kígyóként cikázott a földkerekség körül, a hegyek zordon árnyai ijesztően dörögtek, és Egont magába szippantotta a végtelen.

És tovább

És még tovább…

És még…

Hétfő reggel ismeretlen öregembert emeltek ki a nyelvtudás-akcelerátor kabinjából. Az aggastyán bemocskolta a ruháját, és láthatóan nem volt kihallgatható állapotban. Közben valami ősi kínai dalt dúdolgatott.

Szentirmai hívta ki a mentőt, közben részvétteljes pillantást vetett a keservesen zokogó zöld szemű nőre.

Mit akartam?

Mit is akartam?

Hogy kerültem ide?

- Jöjjön, papa! – mondta gyengéden a mentős.

Addig...

Addig…

Míg Anikó hazavár;

És Szeméből rám ragyog

A napsugár.

——–

Addig…

Míg ha Lilla hazaér,

Reményteljes a világ,

És hófehér.

——-

Addig…

Míg az Élet csavarog,

S békésen álmodoznak

A magyarok.

—-

Addig…

Amíg nap napot követ,

S csillámporba rajzolom

A körömet.

——-

Addig…

Míg a magyar szó ragyog,

És királyi jókedvemből

Írhatok.

——-

Addig…

Míg száz csillag andalog,

S esti szél a fénylő Holddal

Társalog.

——–

Hordószónokok ágálnak,

Önfény-giccsű mennybe szállnak.

—-

Vigyorok celebbé kopnak,

Olcsó felvágottat lopnak.

—–

Sznobok modern képet vágnak,

Külhonból vett gittet rágnak.

——-

Pénz-próféták csókot dobnak,

A Profittal sztriptízt ropnak.

———-

Posztmodern verkli nyekereg,

Hajba kapnak díj-spílerek.

——-

Bőgnek ifjú kövületek,

Hajlongnak dísz-önérzetek.

——–

Hajnal-bumli,

Buszra várni,

Vén fagy csápja tekereg;

Szoronganak

Dolguk felé

Fáradt arcú, barátságos

Emberek.

——

Amíg a szél fütyül,

Dalom közébük ül,

Csendben arról álmodunk,

Hogy egyszer itthon talán végre

Jobb világ kerül.

——-

A Csend, ha megfeszül,

A Remény testesül,

A csillagok arany palástja

Van mindig

Felül.

——

Ha esti csöndben

Boldog béke

Lábunkhoz leül;

S a Szeretet, mint bolyhos kis takaró,

Ránk terül;

Megértem: a vers azért kell,

Hogy a világ sohase maradjon

Egyedül.

Ursula Le Guin regénye ama szigettenger-univerzumban játszódik, ami valószínűleg a szerzőnő legkedvesebb helyszíne, hiszen a honlapjára is ezen keresztül jutunk el.

Persze, a szigettenger kapcsán nem kell azonnal Szolzsenyicinre gondolnunk, ez egy merőben más világ.

A cím (eredetiben The Farthest Shore) nem foglalja össze a történetet, nem mutat rá a legfontosabb motívumra vagy karakterre, és igazából titkot sem rejt. A címadás nem tartozik Le Guin erényei közé.

—————–

A látszólag viszonylag egyszerű meséjű regény által felvetett kérdés korunk legnagyobb problémái közé tartozik: Hogyan kell(ene) a Szellem emberének hivatása gyakorlására felkészítenie a Hatalom emberét?

A történet következetesen felépített allegorikus mese. Le Guin az irodalmi zsánerek léptékével mérve viszonylag fiatal fantasy műfaját igyekszik felhasználni mondanivalója megfelelő álarcba bujtatására.

A regény mégsem tekinthető igazán enigmatikus írásnak. Természetesen olvasható első szinten is, puszta kalandos történetnek ehhez azonban a stílus eléggé vérszegény, és a meseszövés egyéb elemei sem támogatják túlzottan az ilyesféle olvasási kísérleteket.

(Ezen a téren Le Guin regénye elmarad Salvatore írásai mögött, de ez törvényszerű, hiszen utóbbiakban az elsődleges olvasat mögött az esetek többségében különösebb egyéb üzenet nem található.)

————————

A fővarázsló, Karvaly (Sparrowhawk) elindul, hogy felszámolja a világban terjedő rosszat, ami leginkább a mágia hanyatlásában nyilvánul meg. Karvaly, akinek igazi neve Kóbor (Ged; talán nem szerencsés a fordítás), magával viszi a hozzá nemrég tanulni érkezett Arren herceget – akiről már a huszadik oldal táján sejteni kezdjük, hogy ő az a bizonyos, az egész szigetvilágban egyöntetűen várt eljövendő uralkodó, akinek trónra lépésétől jobb idők elérkeztét remélik a népek.

Az útra csak ketten indulnak, körülhajózzák az általuk ismert egész világot egy primitív lélekvesztő fedélzetén. A fantasy és a tündérmese elemeinek segítségével felépített regénynek (amelyben ezekhez meglepően sok naturalista jellegű részlet járul) már az elején is nyilvánvaló: céljukat elérik, a leendő új világkorszakot megalapozzák.

———

Mi hát az író válasza a regény által felvetett legfontosabb kérdésre?

A hatalom szakralizálása.

——-

A válasz egyáltalán nem új, és nem is különösebben eredeti. Talán csak egyedül az hordoz újdonságot, hogy itt egyértelműen allegorikus példázat keretébe állítja az író. Az allegória helyenként egészen apró szegmentumaiban is azonosítható. És ez az a pont, ahol az egyébként végig középszerűnek érzett mű izgalmassá válik.

———

Az út különböző állomásain zajló epizódok mutatják a világ problémáit; és a kereskedők, a selyemszövők és a többiek allegorikus részletei mögött egyértelműen a modern világ megoldhatatlannak tűnő ellentmondásai rejlenek.

——

Lehet-e a hatalmat szakralizálni?

Önmagában a hatalom szakralizálása már kevés; az egész világot kellene reszakralizálni.

Valahol minden utópia ezt fogalmazza meg újra és újra, egymás hibáiból okulva próbálnak minden rést betömni, minden hibát kijavítani a gondolatmenetben, amely az előző utópiáktól maradt örökül.

Közben pedig akarva-akaratlanul belefutnak egy másik kérdésbe:

Meg lehet-e oldani teoretikusan a világ és az emberiség problémáit?

—–

Szerencsére Ursula Le Guin ezen már túljutott, talán ezért is választott utópikus elképzelései keretéül egy olyan műfajt, amely – ha termett is már remekműveket – még keresi a helyét az irodalomban.

——–

Le Guin pontosan azt veszi észre, amit lehetetlen nem észrevenni. Persze, lehet előle elbújni a jelentéstelenség, a hamis mélyértelműség, a primitivizmus, vagy éppen az abszurd távoli öbleibe, lehet álneveket vagy köpönyeget cserélni; lehet “csakalanyésállítmány” álarcot ölteni, lehet azt képzelni, hogy maga a Lét az, ami értelmetlen – csak nem lehet nem észlelni a bajt. Ez az írástudók közös keresztje.

Az elmúlt századok történelme viharos, megduzzadt folyamként zúdult át korábbi évezredek formáin, normáin és korlátain; sok roncsot elsodort, akadállyá vált vívmányokat söpört félre az útból – de alámosott olyat is, amit nem kellett volna.

Az irodalom pedig érezni kezdte, hogy valami megbomlott, elszakadt, meghalt, hogy – “minden egész eltörött”.

———————

A világ deszakranizálódott, sőt profanizálódott. A profanizált univerzum pedig nemcsak közönséges, hanem a köztolvajlás és a hazugság világa.

A profanizáció az emberiség fejlődésének olyan mellékhatása, ami egyre sürgősebben kiált orvosság után. A szent eszmék mára kiüresedtek, és egyre gyorsuló léptekkel változtatja önmagát elviselhetetlen zsarnoksággá a szabadság.

——–

Ursula Le Guin remekül felismerte, hogy a fantasy a reszakralizáció műfaja. Az volt már talán Iain Banks esetében is, de Tolkiennél már mindenképpen. Korántsem aknázta még ki az irodalom a benne rejlő lehetőségeket – ha ugyan ki lehet valaha aknázni.

Le Guin főmágusa – Gandalf hatása rajta félreérthetetlen – szigorú következetességgel teszi a dolgát, hogy aztán kötelességének teljesítése után ugyanúgy félrevonuljon, mint irodalmi mintaképe.

A fantasy mitikus nyelvén számos kérdést tisztáz a szerző – és még többet nyitva hagy. Ez azonban tudatos – a kérdésekre egyelőre nincs felelt. A “legyen úgy, mint régen vót”, most se program, a puszta konzervativizmus semmit sem old meg, sőt sietteti a katasztrófát.

————-

Számos kiváló gondolkodó pedzegeti már a reszakralizáció programját Eliade-tól Fritjof Capráig.

Csak a hogyan nem világos – anélkül pedig nincs előrelépés.

Itt bizonytalanodik el Ursula Le Guin is. Kihagy néhány lehetőséget – amelyekről senki sem tudja, hová vezethetnének. Aztán teljesen szokványosan zárja a regényt. A sárkány (az Őserő szimbóluma) hátára veszi a leendő uralkodót és mesterét.

Még semmit sem tudunk. Ott tartunk, hogy “A Költő visszatér”; “A Király visszatér”.

“Elhoztam országába az ifjú királyt” - mondja a végén a legöregebbik sárkány.

———-

Ursula Le Guin: A legtávolibb part

Fordította: Füssi-nagy Géza

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Budapest, 1991.

Szőke nő zűrben az űrben - XCV.

KILENCVENÖTÖDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Karen Bozchana Kadlecikova kapitány elmosolyodott. Eszébe sem jutott volna a legmagasabb kínai katonai kitüntetés. Nem is érdekli. De tennie kell valamit. Legfőbb ideje.

- Kapitány a hajónak. Elrendelem a tizenkét harci robot azonnali aktiválását.

„Hajó a kapitánynak. A harci robotok aktiválására vonatkozo kapitányi parancs teljesítése megkezdődött. Befejezéséig, azaz a robotok teljes harci készenlétbe helyezéséig hátralév idő megközelítőleg hatszáz szekundum. Egyúttal a jelen út harci küldetéssé nyilvánítava.”

Karen bólintott. Harci küldetés. Ezzel választ kapott egy másik kérdésére is. a könnyűcirkáló nyilván azért nem aktiválta harci robotjait annak idején, amikor a csatahajóról átjött ide a fegyveres csoport, és elhurcolta őket, mert az út nem volt harci küldetéssé nyilvánítva. Ők akkor egyébként is csak vendég státuszban voltak a fedélzeten. Kapitány sem volt, és senkit sem lehetett az igazi legénységhez sorolni. Ha a támadás a konspiráció után történik, a hajó aktiválja robotjait, azok szitává lövik a támadókat – aztán a csatahajó megsemmisíti őket a könnyűcirkálóval együtt. Jobb így.

Most pedig lássuk a terv többi elemét.

- Kapitány a hajónak. A távozáshoz most nekem kell a fájl felhasználásával egy kaput nyitnom, magammal vinnem a harci robotok egy részét, utána pedig velük, illetve más személyekkel együtt visszatérnem.

„Hajó a kapitánynak. A kapu nyitását a könnyűcirkáló nem vállalhatja fel, azt a kapitánynak kell foganatosítani. Adataink szerint az emberi lények erre alkalmasak. Súlyosan aggasztó azonban, ha a fedélzeten bárhol olyan kapu nyílik, amelyet a legénység tagjai hoznak létre. Ebben az esetben a hajó védhetősége csak a jelenleginél lényegesen alacsonyabb szinten lesz megvalósítható. Aggasztó. Aggasztó. Határozott ellenvélemény.”

Karen csaknem elvigyorodott. A hajónak igaza van, de nem is így gondolta. Természetesen szó sem lehet arról, hogy a fedélzeten saját maga nyisson új átjárót, amelyen keresztül üldözői idejöhetnének.

Mások voltak az elképzelései.

- Kapitány a hajónak. A kuttert tervezem erre a célra igénybe venni.

Karen hallani vélte a megkönnyebbült morajt a számítógép irányából.

„Hajó a kapitánynak. Ebben az esetben a terv a legteljesebb támogatásra érdemes. Javasoljuk azonban a kapitánynak, előzetesen hagyja jóvá, hogy a kuttert a személyzeti munkarobotok felhasználásával csapdává alakítsuk, és gondoskodjunk róla, hogy a kutter fedélzetére esetleg behatoló személyek semmilyen módon ne tudjanak onnan átjönni a könnyűcirkáló fedélzetére. A végrehajtáshoz szükséges idő körülbelül negyven perc. Kérek engedélyt végrehajtani.”

- Kapitány a hajónak. Az engedélyt megadom.

Karen nyugodtan leült, és töltött magának egy kávét. Maga is valami hasonlót akart volna javasolni. Ha a kuttert használja bázisként, annak tökéletesen biztonságosnak kell lennie. A negyven perc várakozás a legkevesebb.

A terve kezdett alakot ölteni. De vajon mit tesz, ha végrehajtja?

„Hajó a kapitánynak. A fegyveres robotok aktiválása befejeződött.”

- Kapitány a hajónak. Remek. Látni akarom őket!

Néhány másodperc múlva döngő léptek hallatszottak.

Karen megfordult, és csaknem elállt a lélegzete. Az egyik oldalfolyosóról tizenkét hatalmas fekete robotharcos masírozott be. Gépiesen szögletesek voltak, sisakfejük egyszerre mozgott, erőt sugároztak. Egyformán 216 cm magasak voltak.

Karen nem ilyenekre számított. A kínaiak kicsik, kecsesek, mosolygósak. Ezekben azonban semmi kínai sincs.

Tizenkét fémgóliát.

Állig felfegyverezve.

Folytatása következik.

A női gondolkodás

Sok ostoba megjegyzést olvastam manapság a női gondolkodásról. Régen sem volt ez másképpen – legfeljebb a teremtés koronái öntudatosabban képzelték, hogy szellemi fölényben vannak a szépnemmel szemben.

A New Age komolyabb vonulatának szerzői igen gyakran és nagy nyomatékkal hívják fel a figyelmet a női gondolkodás erényeire; ahogy az általam igen tisztelt Fritjof Capra is. Egyetértek a legfőbb megállapításukkal: a világnak most igen nagy szüksége van a női gondolkodásra.

———

Ideje volna, hogy a férfi világképben gyökeret vert fogalmak (harc, versengés, piac, haszon, uralom, dominancia, kihívás, kockázat) helyett a világban nagyobb teret kaphassanak azok, amelyek elsősorban a női világlátásban kerültek előtérbe (meghittség, együttműködés, feloldás, béke, szeretet, körültekintés).

A női gondolkodás egy-egy emlékezetes megnyilvánulása a régi világban annál váratlanabb hatást kelthetett, minél patriarchálisabb volt a közeg, amelyben felszikrázott. Sokszor valamely teljesen akut probléma megoldását éppen az viszi előre, hogy új nézőpontból vizsgálja valaki; eme új nézőpont meg igen gyakran – női szempont.

Szellemi téren azért az igazán kiváló férfi gondolkodók általában nem tagadták meg az elismerést a kiválót alkotó nőktől.

“Leszboszi Szapphóval tízre növekszik a szám” – írta Platón arra célozva, hogy a görögök a szépszavú költőnőt tekintették a tizedik Múzsának.

——–

Sok helyütt időnként mesterkélt vita zajlik arról, van-e női irodalom. Nem vonom kétségbe, hogy egy sajátosan férfi, illetve egy sajátosan női látásmód ugyanazt a szituációt vagy jelenetet merőben eltérőnek láthatja; másképpen súlypontozhat, eltérő kompozíciót hozhat létre, nagyon különböző nyelvi köntösbe öltöztetheti, és nagyon más üzenni valót találhat benne.

De

egyrészt:

az egyéni stílusból eredő eltérések jóval nagyobbak, mint azok, amelyek a polgári életben viselt nemi szerepből magától adódnak.

másrészt:

Egy igazán jó író munkájában szükségképpen mindkét nézőpont megtalálható, a férfié is, a nőé is.

És erre senki se akarjon valami sületlen biszexuális analógiát húzni; ennek nem a szexhez van köze, hanem az empátiához. Ami nélkül aligha lehet írni.

——————————–

A mondottakra elég könnyen lehet példákat találni.

Virginia Woolf. Emlékszünk az Orlando-ra? Az a regény mély tenger, és a hullámverésében a megkapóan szép nőies részek és jelenetek mellett bőséggel találhatunk ugyanilyen megkapóan szép férfias jeleneteket is.

Közelebbi, és talán meglepőbb példa:

Kaffka Margit. Első ránézésre a Színek és évek ugye a “női irodalom” iskolapéldájának tűnik, nemde? Pórtelki Magda története női szemszögből nézi a világot, női gondolkodással súlypontoz. Még olyan kritikus is akadt, aki azt írta, “a regénynek női értékszerkezete van” (?!).

Ránézésre ez igaznak tűnik, hiszen látszólag ezt az elbeszélői nézőpont is generálja, mivel a mű egy nő fiktív önéletrajza.

Ennek ellenére olvassuk el figyelmesebben; bizony találunk markánsan, egyértelműen férfias részeket is, nem is keveset.

Vagy egy igazán örökzöld téma:

Nő vagy férfi írta az Odüsszeiát?

Két és félezer évig nem merült fel ez a kérdés, ellenben az utóbbi évszázadban újra és újra kiújuló vita zajlik erről tudós klasszika-filológusok között. Samuel Butler, Robert Graves és mások meggyőződéssel vallották: az Odüsszeia esetében nem szerzőről, hanem szerzőnőről kell beszélnünk.

Az érvek persze eléggé kétélűek. Arról, hogy a szerző remekül ismeri a palota szervezetét, az ottani munkákat, illetve ezek irányítását, kisujjában van a házi gazdálkodás megszervezésének minden csínja-binja ebben a témakörben sohasem téved; viszont a hajózás és a hadviselés területén feltűnő járatlanságot tanúsít, a szaktudományokon belül sem ült el a csatazaj.

Azt meg döntse el mindenki maga, hogy amikor a szép Heléna gúnyosan megkocogtatja a faló oldalát, az sajátosan női humor-e, esetleg nemtől független irónia.

————————

Az, hogy a női vagy férfi szerzőség kérdése az Odüsszeia esetében egyáltalán felmerülhet, halomra dönti az összes marhaságot, amit női meg férfi irodalomról eddig összeírtak.

——————

Most pedig lássuk a sztorit.

———

Állítólag Baja környékén esett meg, nagyjából a XIX. század tízes vagy húszas éveiben.

Két vagyonos hajósgazda megállapodott, hogy gyermekeik összeházasításával egyesítik flottáikat. A fiú szép szál volt, a lány meg takaros, így elég gyorsan belenyugodtak.

Nem is ebből lett a gond.

Az ifjú vőlegény új hajót épített, és ezt nagy lelkesen, menyasszonyáról Julcsa névre akarta keresztelni.

Amikor az ifjú ara ezt megtudta, indulatosan felkereste jövendőbelijét, és arra kérte, keressen a hajónak bármilyen más nevet, de ne adja neki az övét.

Nosza, a fiú is duzzogni kezdett, jól elpanaszolta bánatát a halászcsárda törzsközönségének. A lányt kerülni kezdte.

Julcsa is megkötötte magát. A következő héten kimondta a verdiktet: ha nem változtatják meg a hajó nevét, felbontja az eljegyzést.

Ez hallatlan szó volt akkoriban.

A két házasságszerző atya komoly tanácskozásra gyűlt a tisztaszobában, nagy pálinkás butykos mellett. Azt az éles elmére valló döntést hozták, hogy Julcsa bölcs atyja kacsázzon haza, és áztatott kötéllel amúgy patriarchálisan, példás atyai szigorral, jól agyabugyálja el a lányát.

Az atya elindult. Leendő veje is vele tartott, látni az apósi igazságszolgáltatást. Vitte az áztatott kötelet, mint valami fegyverhordozó. Még Julcsa bátyja is előpenderült valamelyik csapszékből. Csak megnézi már, hogyan lakol meg túl okos húga.

A vésztörvényszék bevonulása után már csak egy-egy kupica pálinkát ittak, aztán előkiáltották Julcsát.

A lány az áztatott kötél, a bősz atyai tekintet meg a két vigyorgó suhanc láttán azonnal megértette, mi következik. Mit tehetett volna a karakán kis nő? Összeszorította a fogát, és hallgatott.

Az atyai bölcsesség megtestesítője jónak látta, ha az ítélet-végrehajtás előtt megcsillantja szellemi fölényét. Előbb szócsatában kell összezúzni a lázadás szellemét, utána zuhoghatnak az ütések a testre.

- Miért ellenkezel, ostoba lány? Miért nem nyugszol bele, hogy rólad nevezi el a hajót leendő urad?

- Mert nem jó ötlet, apámuram.

- Már miért ne volna az, te makrancos cemende?

- Mert nem illendő.

- Nem illendő?

Nagyot sóhajtott a lány. Valóban nem értik? A három ostoba tekintet láttán mély lélegzetet vett. Úgyis megverik.

- Képzelje, apámuram, milyen szégyen lesz majd néhány év múlva, ha imigyen kiabálnak a városban: Megrepedt a Julcsa fara, most reparálja az ura.

A teremtés három jelenlévő koronája roppant ostoba képet vágott.

Fagy-kantáta

Vén január

Fagyot

Hagyott;

A Múltnak Kútja

Befagyott.

——–

Magyar jelen

Nagyot

Fagyott;

Jókedve

Megfogyott.

———

A zöld Remény

Fagytól fogyott;

Dereka

Megrogyott.

——

Az optimizmus

Megfogyott,

Heve

Alábbhagyott.

——-

Koppan a jégcsap a hajnali fagyban az utca kövén;

Vén január lakomázik a ködben a Lét örökén;

És február,

Tán arra vár;

Jöjjön a tegnapi fagyra

a holnapi sár.

——

Reszket a szélben a rozsda emésztett

Bádogeresz,

Tűnő Létet

Az Elmúlás

Ütemez.

——-

Fagytakaró

Ül a Léten,

Akár a bilincs;

Meghitt Múltba szorult már

Mind, ami kincs.

——–

Fagy hahotája

Kíséri az Éj seregét;

Gyászol a körtefa,

Félti a téltől

A Lét melegét.

———

De mégis

Mégis,

Bár szürke

Az ég is;

Fonnyad

A Szép is;

De mégis,

Mégis.

——

De mégis.

Játszik a Múlt

A szobában,

A fal közepén;

Csók ül az emberi Lélek

Legtetején;

De mégis,

Mégis.

——-

Ami fagyott, felélesztjük,

Ami fogyott, jóvá tesszük,

Felnövesztjük,

Újrakezdjük.

——-

Ami eltört, megragasztjuk,

Ami dermedt,

Felolvasztjuk;

Fogy a panasz,

Lesz Tavasz.

——

Minden egész, ami tört,

Újra összeérne,

Ami múlt végleg gyötört,

Oda jövő kéne.

—–

Ezért vagyunk a világon:

Egésszé szeretni,

Ami eltört valaha;

Ritmusba kell szedni.

Az Effington-kézirat

A repülőtéren legalább húszéves, de még mindig kitűnő állapotban lévő, roppant elegáns Bentley várta. Mellette fegyelmezett, kesztyűs-felöltős-nyakkendős-tányérsapkás, hatvan körüli, egykedvű, ősz hajú sofőr.

Voltaképpen nem is gondolkozott sokat, biztos volt benne, hogy ez a kocsi rá vár. Határozott léptekkel arrafelé indult. A sofőr, amikor észrevette, előrelépett:

- Mr. Malcolm McDermott?

- Igen.

- Láthatnám az igazolványát?

Hát igen, az ilyen fickók még mindig bizalmatlanok. Mostanában már a rendőrség is elfogadta a legtöbb helyen az egyszerű és megszokott, virtuális igazolás valamelyik formáját, de itt a Felföldön továbbra is a hagyományos igazolványokat kérik. Erre már Worthington professzor felkészítette Glasgow-ban.

- Gondos legyen, Malcolm. Hiába írnak 2145-öt, ott még mindig szüksége lesz az igazoló kártyára. Otthon ne felejtse!

El is hozta. Hálistennek.

A sofőr figyelmesen megvizsgálta az igazolványt, bólintott, és visszaadta.

- Köszönöm, uram. Colin Hook vagyok. Kérem, szálljon be!

A hátsó ajtót nyitotta ki a vendégnek. Malcolm McDermott helyet foglalt a pazar eleganciával berendezett hátsó ülésen, és kellemesen elnyújtózott. Legalább húsz mérföld odáig. Talán még alhat is egy jót. Sejtette azonban, hogy nem fog. Ahhoz túlságosan izgatott volt. Huszonnyolc éve minden energiájával a rá váró elképesztő feladatra koncentrált…

Miért éppen ő kapta ezt a feladatot? Ha az édesapja még élne, hogyan fogadná a fiát ért roppant megtiszteltetést? Egyáltalán megértené?

Glasgow munkásnegyedében töltött gyermekkora során Malcolm egyetlen egyszer sem játszott el a gondolattal, hogy ez a lehetőség egyszer majd az övé lesz. Pedig hallott róla, nem is egyszer. Viszont sohasem érintette meg mélyebben, egyszerűen konstatálta, hogy valahol a világban – nem is olyan nagyon messze – létezik ez a rejtély, és megfejtőre vár.

Fel sem fogta azonnal a dolog jelenőségét, amikor három nappal korábban Worthington professzor magához hívatta, és közölte vele az Egyetemi Tanács döntését.

- Sok szerencsét, dr. McDermott!

Malcolm csak állt sokáig, mint a villámsújtotta fa. Alig kapott levegőt. Mivel érdemelte ki?

Sir Leonard Culum Effington. Minden idők egyik legnagyobb tudósa! A Tér Varázslója! Így ismerik a nevét az egész világon. A vén Földgolyón, meg a szerte a Naprendszerben található kolóniákon. Sőt újabban már azon kívül is. Varázslatos életművét még töredékeiben sem dolgozták fel, képleteit a szakma fele se érti – pedig már idestova hatvan éve a temető lakója.

Az Effington-hagyaték elképesztő, felfoghatatlan érték. Az emberiség egyik legnagyobb kincse. Sir Lonard Effington zseniális elgondolásai tették lehetővé a bolygó-és csillagközi tér legyőzését.

Malcolm elvigyorodott. Ha most Londonból valamelyik Mars-kolóniára indulna, hamarabb odaérne, mint innen a pályaudvarról Sir Leonard kastélyába. Mennyire viszonylagos minden!

Sir Leonard után azonban maradt nem vagy alig értett ötlet, elgondolás, képlet is bőven, de mind közül a legnagyobb, a titkok titka: a híres-nevezetes Effington-kézirat.

A fiatal tudós nagyot sóhajtott.

Ő a harminchetedik. Az előző harminchat dolga végezetlenül tért haza. Illetve nem is tért. Tizenheten különböző elmegyógyintézetek lakói. Hárman öngyilkosok lettek. Ketten eltűntek. Nyolcan munka közben haltak meg, alighanem szívrohamot kaptak. Négyen tisztázatlan körülmények között haltak meg. Csupán ketten tértek haza a kastélyból annak rendje és módja szerint – és ők sem hajlandók beszélni arról, amit ott tapasztaltak. Soha. Egyetlen szót sem.

Miért veszélyes Sir Leonard kastélya? Mi lehet a titka?

Malcolm torka kiszáradt, amikor erre gondolt. Kénytelen volt bevallani magának, hogy nagyon ideges. Megtiszteltetés ide vagy oda.

A Glasgow Egyetemen természetesen beletekinthetett az Effington-kéziratba, de ott is csak részletek voltak, mint minden más helyen. Azokból meg semmit sem lehetett tudni, ami megvilágíthatná a kézirat igazi természetét.

Elnézte a brit földön szokatlanul havas januári tájat, a szürke eget, a hólepte fák sorát. Ritka endég errefelé a hó, de nem is elképzelhetetlen. Az évek óta jósolt lehűlés bekövetkezett, most évekig ilyen kemény telekre kell felkészülni a Brit-szigeteken is.

Az egyik kanyarban valami csillant a lassan lenyugvó nap halovány fényében. Talán már az Effington Castle?

Malcolm megriadt. Tüstént odaérnek, ő pedig még át sem gondolt semmit.

Mit tud a kastélyról?

Az Effington Castle-t kizárólag a személyzet lakja. Senkinek nincs róla tudomása, hogy Sir Leonardnak bárhol a Világegyetemben lenne élő hozzátartozója. A fia a feleségével együtt autóbalesetben hunyt el még a professzor életében. A lánya, Sarah pedig valami iszlám herceggel keveredett viharos szerelmi kapcsolatba. A férfi hazájában mindkettőjüket halálra ítélték, menekülniük kellett. Valószínűleg ide, Skóciába tartottak, de már nem érkeztek meg. Valahol útközben bizonyára lecsaptak rájuk z utánuk küldött fanatikus mohamedán bérgyilkosok. Nyomuk veszett, senki sem tud róluk semmit.

Még ez is Sir Leonard életében történt. A rossz nyelvek szerint ez volt az egyik oka, hogy a hírneves tudós olyan fiatalon, alig nyolcvannyolc esztendősen elhunyt.

Ezek nagyon régi dolgok voltak, jóval Malcolm születése előtt történtek. Az viszont már a gyermekkorában történt, hogy nyomtalanul eltűnt Sir Leonard utolsó életben lévő dédunokája, a világszép operaénekesnő, Lady Elizabeth. Az anyja sokat mesélt róla akkoriban, egyszer valahol találkozott vele. Autogramot is kapott tőle, őrzi ma is. Egy egész ország kereste a hölgyet, de sohasem bukkantak a nyomára. Még az sem biztos, hogy egyáltalán errefelé tűnt el, hiszen utoljára éppen Londonban látták. Mi történt vele? Szerelmi bánatában önkezével vetett véget az életének, esetleg bűncselekmény áldozata lett? Senki sem tudja.

Közben feltűnt egy magas, kovácsoltvas kapu, amely magától nyílt előttük, a Bentley lassított, és behajtott rajta. Malcolm hóval fedett galagonyabokrok végtelen sorát látta az ablakból.

Ez hát az Effington-birtok. Százötven hold. Jókora terület. Főleg ahhoz képest, hogy senki sem használja.

Sir Leonard végrendeletének végrehajtásáért maga a brit kormány a felelős, a tudós testamentuma pedig előírta, hogy a birtokot sem eladni, sem az ott folyó életen bármit változtatni nem szabad kétszáz évig. Akkor sem, ha a család kihal. Effington hatalmas összeget hagyott erre a célra, és annak a kamataiból intézte az általa végrendeletben megbízott ügyvédi iroda a birtok sorsát.

A glasgow-i egyetemen nagyon sokan irigyelték Malcolmot amiatt, hogy eljöhet ide. Még az egyetemi hallgatók közül is jó néhányan. Őket nem különösebben izgatták a feladattal járó esetleges veszélyek, a legtöbb hallgató és fiatal tudós fantáziáját, a pénz, a feladat megoldásáért járó jutalom ragadta meg.

A jutalom…

Állandóan erről folyt a szó. Malcolm nem érdeklődött iránta különösebben, hiszen arra sem számított, hogy éppen ő kapja a lehetőséget, hogy két hónapot eltölthet a kastélyban, és joga van megfejteni az Effington-kézirat rejtélyét.

A jutalom.

Ez még Sir Leonard Effington helyezte kilátásba, és Malcolm nemigen értette, mi lehetette ezzel a tudós célja. Mi a csudának ad feladványt a jövendő tudósai számára? Miért tűz ki a megfejtésért hatalmas összeget? Mi lehetett ezzel a tudós célja, miért játszik ilyen játékot?

Malcolmot mindig zavarta a jutalom ténye, nem értette.

Worthington professzor erre is emlékeztette:

- Fiam, két hónapig ön lesz a híres jutalom egyetlen hivatalos várományosa. Izgul?

Malcolm csendesen bólintott. Izgulni nagyon is izgult, de a jutalom miatt éppen a legkevésbé. Szorongott a feladat mögött rejlő ismeretlentől. Miféle tényezők dolgoznak itt? Megküzdött érte, hogy tudományos pályára kerülhessen, mi lesz, ha éri valami? Megígérte öreg szüleinek, hogy mostantól számíthatnak rá…

Jutalom? Ugyan! Neki soha semmiféle díj vagy jutalom nem jutott, nem is nagyon hajtott rájuk – megvannak a világban a díjak és a jutalmak emberei. Elsősorban a szüleinek akart segítni, másodsorban – ha az egyetemi oktatói tiszteletdíja a jelenleginél valamivel nagyobb lesz – keresni valami csinos skót lányt, aki a felesége lesz, és gyerekeket szül majd neki. A jutalom? Azt egyszer majd kifizetik valami idióta playboy-nak, aki elszórakozza vagy elutazgatja.

- Tudja egyáltalán, hogy mennyi a jutalom?

- Nem tudom, uram.

- Alaposan felszaporodott közben a tőke. Akarja tudni, hogy most mekkora az összeg?

- Nem igazán, uram.

- Dehogynem, maga tökfej! Huszonöt millió font sterling! Igyekezzen, fejtse meg annak a nyavalyás kéziratnak a titkát!

Malcolm McDermott csak állt, és ostobán nézett maga elé. Hogyan? Huszonötmillió? Létezik akkora szám? Egyáltalán, fel lehet ezt fogni? Ha huszonötezret mondott volna, esetleg – egye fene – kettőszázötvenezret, azt még értené, de huszonöt millió? Annyi pénz nincs.

A galagonyabokrok után szél szál jegenye- és ezüstfenyőkből álló fenyves következett, közben Malcolm gúnyosan elhúzta a száját. Huszonötmillió? Majd valami előkelő születésű pénzeszsák elviszi egyszer innen azt a pénzt. Ha meg nem viszi – akkor itt marad. Talán itt van a legjobb helyen.

Colin Hook egy kétszintes, nyárilak típusú, takaros házikó előtt állította le a Bentley-t. kinyitotta az ajtót.

- Jöjjön, uram!

Malcolm csodálkozott. Ez volna a kastély?

Elsétáltak a mosolygó ablakú kis épület előtt. Akkor mégsem ez az. Malcolm megtorpant, a csomagjai után perdült volna, de azt már hozta is két, ki tudja honnan előkerült fiatalember. Mindkettőnek egyformán élesre vasalt fekete pantallója és fekete bőrkesztyűje volt. Fekete nagykabátjuk és sáluk alól kilátszott a nyakkendőjük. Tükörfényes fekete cipőjük csikorgott a fehér havon.

Örökzöldek nyílegyenes sora közt haladtak egy széles, hóval borított gyalogúton. A sofőr fél lépéssel Malcolm előtt.

Az út kanyarulata mögött hirtelen valami különös, hóval fedett alakzat tűnt elő. Malcolm csodálkozott.

- Ez micsoda?

- Labirintus – felelte a sofőr. – Kerti labirintus. Az úr kedvelte az ilyesmit.

Az úr, gondolta Malcolm. Azt legfeljebb Colin nagyapja láthatta.

A kerti labirintus nagyobb volt egy futballpályánál. Ha a közepébe keveredne, nem biztos, hogy kitalálna belőle, gondolta Malcolm. Nem szerette a labirintusokat, irtózott minden öncélú erőpróbától.

A kastélyt megpillantva azonban elállt a lélegzete.

- Mi ez, Balmoral?

- Nem, uram, ez Effington Castle. Szabadjon megjegyeznem, nem kívánom lekicsinyellni a Balmoral Kastélyt, de ez jóval nagyobb.

Már látta Malcolm is. nem volt túlzás.

Sir Leonard Effington két évvel a Nobel-díj átvétele után kezdte építtetni a kastélyt. A külleme korántsem volt annyira ódon, mint a skóciai kastélyoké általában, de jócskán el is ütött külső megjelenésében a XXI. század közepének tipikus épületeitől. Négy-ötévente rendbe hozták, meszelték, újrafestették a homlokzatát, így most is teljesen újszerűen állt, hátterében a lenyugvó Nappal, könnyed, de egyúttal impozáns valóságában. Színvilágát az acélszürke és a sötétkék uralták. Előreugró sarokbástyáinak, tornyainak és fiatornyainak rengetege könnyed fenséggel terült el a kis dombon, amit mesterséges nivellálással hoztak létre a számára, Sir Leonard kívánságának megfelelően. Így Effington Castle uralta a tájat. Elöl klasszikus, hosszú épületszárny nyúlt a kert irányába timpanonnal, hatalmas korinthoszi oszlopokkal, amelyekhez márvány lépcsősor vezetett fel.

- Erre parancsoljon, uram!

Malcolm nem tudott betelni a fantasztikus látvánnyal. Ment fel a lépcsőn, közben egyre az épület különböző részeit nézte. Közelről már látszott, hogy az oszlopok mindegyike igen hosszú és vastag – két-három emberderék méretűek – de még közvetlen közelről is igen könnyednek látszanak, csupán a kecsesség mellett itt már látszik az erő is.

- Üdvözlöm, Mr. McDermott! Erre parancsoljon, uram! – hajolt meg előtte a bejáratnál egy szobalányruhás, fekete szemű leányzó.

- Szabad a kabátját, uram? – jelent meg egy másik.

A lépcső tetején hercegi külsejű, ötvenes férfi állt sötétkék szegélyes hollófekete frakkban, csipkés kézelővel.

- Parker vagyok, uram, a főkomornyik! – hajolt meg elegánsan. - A doktor úr és az ügyvéd úr bent várakoznak. Erre parancsoljon, uram!

Impozáns, vörös szőnyeggel borított előtéren át vezették a fiatalembert, keresztül egy bevonulási útnak is beillő hosszú fehér falú, márvány padlójú folyosón, aztán egy újabb termen, végül elegáns szalonban állapodtak meg. Az aranyhímzéssel szegett, sötétkék huzatú, süppedős fotelokban két férfi ült. Malcolm érkeztére mindketten felegyenesedtek.

- Dr. Kenneth Harvey, – mutatta be az idősebbiknek tűnőt a főkomornyik. – ő látja el az ön kutatása alatt az egészségügyi szolgálatot, uram.

Harvey doktor joviális, kissé kövérkés, borvirágos orrú férfiú volt, barátságosan vigyorgott. A mélyen ülő apró malacszemekbe nézve Malcolm tüstént tudta, erre az orvosra nem építhet. Talán a többi esetben is ő látta el az egészségügyi szolgálatot.

A másik várakozó férfit láthatóan más fából faragták.

- Dr. Stuart Gordon Hendry úr, a Hendry &Howard Ügyvédi Iroda jelenlegi tulajdonosa! Sir Leonard annak idején Mr. Hendry nagyapját bízta meg az Effington család és az Effington Castle korlátlan ideig tartó képviseletével.

Hendry ügyvéd széles vállú, magas homlokú férfi volt, frissen borotválva. Kézszorítása akár a satu. Malcolm közben rádöbbent, hogy tévedett, nem az orvos az öregebb. Az ügyvéd úr aligha fiatalabb hatvannál, bár még igen jó erőben van.

- Láthatnám az egyetemi megbízólevelét?

- Hogyne, uram! – Malcolm már a kocsiban számított erre a kérésre, és előkészítette az okmányt.

Hendry ügyvéd elolvasta, és visszaadta.

- Hiteles, és szabályszerű- a fotelekre mutatott – Foglaljon helyet!

Malcolm letelepedett az egyik fotelbe.

- Köszönöm, hogy az urak idefáradtak. – mondta Parker főkomornyik. – Van-e ellenvetésük az ellen, hogy én is részt vegyek a megbeszélésen?

- Ez a szokás. – felelte az ügyvéd, de gyorsan észbe kapott: – Mr. McDermott?

- Természetesen nincs kifogásom Parker úr jelenléte ellen, hiszen gyakorlatilag ő itt a házigazda.

- A házigazda itt Sir Leonard Effington! – nyilatkoztatta ki kenetteljesen a főkomornyik, és helyet foglalt közöttük.

Az ügyvéd kissé megsárgult papírost vett elő, félig széthajtotta, és az asztalra tette. Várakozásteljesen felpillantott. Amikor látta, hogy immár minden szem rá szegeződik, köhintett egyet, mire a bent sürgölődő szobalány gyorsan elhagyta a szalont. Hendry csak akkor kezdett beszélni, amikor az ajtó becsukódott a lány mögött.

- Megállapíthatom, hogy megjelent körünkben dr. Malcolm McDermott úr, a Glasgow-i Egyetem fizikusa, aki ugyanott dolgozik, ahol egykor Sir Leonard is tanított, valamint rendelkezik a tanszékvezető, a dékán és a rektor által aláírt nyilatkozattal, miszerint a Glasgow-i Egyetem tudósai őt méltónak és alkalmasnak tartják a soron következő próbatétel véghezvitelére. Gratulálok, dr. McDermott, Isten óvja a királyt, Isten óvja Skóciát, Isten óvja önt!

Malcolm finoman meghajolt, az ügyvéd folytatta:

- A Sir Leonard által kidolgozott szabályok a következők:

Köhintett, és ünnepélyes arcot vágott.

- Önnek, aki rendelkezik az előírt javaslattal és ajánlólevéllel, jogában áll két teljes hónapig Sir Leonard költségén az Effington Castle területén tartózkodni, itt lakni, igénybe venni mindazt, amivel Sir Leonard kastélya csak szolgálni tud. A személyzet az ön utasításainak engedelmeskedik. – a fejével Parker felé intett, mire a lordokat megszégyenítő külsejű főkomornyik előkelően bólintott. – Joga van hozzájutni az Effington-kézirat eredeti példányához, illetve a létező hiteles másolatokhoz, de nincs joga azokat megsemmisíteni.

Ez magától értetődik. Malcolm bólintott.

- Ön a kézirat titkának megfejtése érdekében bármilyen rendelkezésre álló eszközt igénybe vehet, a jelenlévő személyeket bármilyen tisztességes szolgálatra felkérheti, illetve utasíthatja, de nem áll jogában idegen szakértőket, vagy bárki idegen személyt idehívni, hogy a kézirat titkának megfejtésében részt vegyen.

Malcolm bólintott. Érthető és sportszerű elvárás.

- Semmiféle kommunikációs eszköz segítségével sem tájékoztathat senki az Effington-kéziratról, illetve a kézirattal kapcsolatos munkájáról mindaddig, amíg a fent nevezett két hónap el nem telt, és ön itt tartózkodik.

Malcolm ezt is elfogadta. Worthington professzor már figyelmeztette erre, ráadásul azt is hozzátette, hogy az efféle sportszerűtlenség nemcsak a próbatétel azonnali végét, hanem állásvesztést is jelentene. A legcélszerűbb, ha kutatás közben senki kívülállóval sem tart semmiféle kapcsolatot. Ez vastörvény.

- Tudomására hozom, hogy a személyzet több tagjának is feladata, hogy ezt folyamatosan ellenőrizze, és esetleges megszegéséről haladéktalanul tegyen jelentést nekem.

Malcolm bólintott. Tudta, hogy sokak számára ez lehet a próbatétel leggyötrelmesebb előírása. Ő azonban fegyelmezett ember volt, a barátaival és a szüleivel közölte, hogy két hónapig semmiféle hírt sem kapnak róla, érjék be azzal, hogy tudják, hol van. Semmiféle eszközt sem hozott magával egy ódivatú maroktelefonon kívül, azt máris átadta a főkomornyiknak.

- Kérem, őrizze meg a számomra!

Parker jóindulatú biccentéssel nyugtázta a megbízást.

- Amennyiben ön a feladat teljesítése közben megbetegedne vagy megsérülne, egészségének Sir Leonard költségén helyreállítjuk. Amennyiben feladatának teljesítése közben elhunyna, önt Sir Leonard költségén eltemetjük, hozzátartozói számára pedig a Sir Leonard által létrehozott alapítvány 25 000, azaz huszonötezer font sterling fájdalomdíjat fizet.

Hát ez elég baljóslatúan hangzott, Malcolm bele is sápadt. Az ügyvéd észrevette, szünetet tartott, mire a fiatalember intett: tovább.

- Amennyiben a feladatát sikerrel teljesíti, megilleti önt a Sir Leonard Effington által az Effington-kézirat hiteles megfejtőjének járó jutalom teljes összege, amely a hatályos jogszabályok értelmében teljes egészében adómentes. – az ügyvéd szünetet tartott, élesen a fiatalemberre nézett.

Malcolm-nak a szeme se rebbent, és Hendry ezen őszintén meglepődött. Csak hosszú másodpercek elteltével folytatta, láthatóan nagyobb rokonszenvvel:

- A feladat teljesítését nekem kell megállapítanom a Sir Leonard által világosan leírt ismertetőjegyek alapján.

Malcolm némileg meglepődött. Ez mi a csoda?

- A feladat megfelelő elvégzését és a titok megfejtését jelzik annak mással össze nem téveszthető különös ismertetőjegyei. Amennyiben az megtörténik, be kell hatolnunk a kastély déli szárnyában lévő Elzárt Kamrába, amelyet csak egyidejűleg három kulcs nyithat. Az első számú nálam van. – felmutatta. – A második számú önnél lesz teljes két hónapig. – intett a főkomornyiknak. – Kérem, Parker!

- Természetesen, uram! – díszes kulcsot húzott elő, és átnyújtotta Malcolm-nak. – Mr. McDermott!

- Köszönöm! – a zsebébe süllyesztette.

- A harmadik kulcs ama harmadik személy tulajdonában van, akinek megjelenése nélkül a feladatot nem tekinthetjük megoldottnak!

Malcolm meglepődött, és az ügyvédre nézett, Hendry biccentett.

- Sajnos, nem áll módomban erről bővebb felvilágosítással szolgálni, mert magam sem tudok többet, Mr. McDermott. Sir Leonard szerint abban a pillanatban valamennyien érteni fogjuk.

Malcolm vállat vont. Végül is: lehet, hogy ez az egész csupán ostoba játszadozás. Kezdett fáradni.

- Van kérdése, Mr. McDermott?

- Nincs, uram!

- Észrevétele?

- Nincs, uram.

- Akkor megállapíthatom, hogy a feladat végrehajtása előtti eligazítást Sir Leonard Effington akarata értelmében végrehajtottuk!

- Ez esetben – mondta a főkomornyik. – megkérem önöket, szíveskedjenek felmenni a szobáikba, és átöltözni a vacsorához!

Malcolm-ot egy idősebb hölgy kísérte fel a szobájába. Kedves, lakályos, jól fűtött helyiség volt. Egy mozgó fogason már oda volt készítve a vacsorához javasolt öltözéke, garantáltan a mérete szerint. Kikeményített gallérú fehér selyeming, tükörfényes fekete cipő, szmoking, csokornyakkendő. Rettenetesen kényelmetlen viselet volt.

Mire Malcolm leért a csupa csillár vacsoraterembe, Hendry már szmokingban ült az asztalnál. A doktorra várni kellett. Ahogy megjelent, két lakáj is pattant, és az ajtónyílásban türelmesen eligazgatták a doktor úron a jelmezt. Malcolm magában kajánul megállapította, hogy Harvey doktor szmokingban is csak éppen olyan kortyondi alaknak látszik, mint szmoking nélkül.

A vacsora ízletes volt és bőséges, ami végre kellemesen lepte meg Malcolm-ot. Farkasétvággyal evett, főleg, miután látta, hogy a két másik férfi sem kíméli az étket. Harvey doktor vedelt is bőségesen, de ebben egyedül maradt; Malcolm és Hendry alig nyúltak a pohárhoz.

Kezdetben alig társalogtak, mindenkit lefoglalt a táplálkozás. Malcolm tudta, hogy azt várják, irányítsa a beszélgetést, de ehhez fáradt volt, ahhoz pedig, hogy kérdezzen, még nem fogta fel igazából, mibe is csöppent. Hendry ügyvéd megértette.

- Ön, ugye, nem ismerős ezen a környéken? – kezdte a társalgást.

- Nem, uram.

- Akkor nem árt, ha elmesélek önnek néhány dolgot. Legjobb lesz most azonnal, mielőtt hozzálát a feladathoz. A környéken sajátos mondavilág alakult ki, nem árt, ha tud ezekről.

Malcolm bólintott, és nagyon éber lett. Valami azt súgta, éppen erre az információra lehet most a legnagyobb szüksége.

Hendry látta, hogy a fiatalember mohón lesi a szavait, és megörült. Szeretett mesélni.

- Akkor hát ismertetném önnel a környékbeli folklór néhány sarkalatos motívumát. Ne értsen félre, magam nem vagyok babonás, ritkán adok a szóbeszédre, mégis úgy érzem, ezek nem véletlenül alakultak ki. Már csak azért is meg ezek nem a szokásos „Joe összeszűrte a levet Matthew hitvesével” típusú pletykák, igazából nincs bennünk semmiféle helyi érdekeltség.

- Hallgatom, uram.

Hendry megköszörülte a torkát, és ivott egy korty italt. A szalonspiccen lassan túllépő Harvey doktor jelezte, hogy ő is szívesen besegítene az elbeszélésbe, de az ügyvéd ingerült mozdulattal leintette.

- Na, lássuk – kezdte Hendry. - Hallotta ön már valaha Eugene Willard nevét?

Malcolm néhány pillanatig gondolkodott a válaszon.

- Azt hiszem, nem, uram – sohasem hallotta még ezt a nevet.

- Sejtettem – az ügyvéd nagy levegőt vett. – Eugene Willard annak idején – az én gyermekkoromban – rövid időre világhírű személyiség volt. Eredetileg paleontológusként dolgozott, különleges állatokat fedezett fel. Akkor még azt hitte a világ, hogy igaziakat. Aztán elvetette a sulykot, amikor azt kezdte hirdetni, hogy néhány mitológiai lény valóban létezett. Nagy feltűnést keltett az általa kiállított állítólagos kentaurcsontváz, de hatalmas botrány tört ki, amikor kiderült, hogy Willard maga hamisította a leleteit. Nos, fiatalember, néhányan itt a környéken is látni vélték Willardot.

Malcolm felhúzta a szemöldökét. Érdekes, de mi köze ennek az Effington-kézirathoz?

Harvey doktor most végre magához ragadhatta a szót. Nagy lendülettel vágott bele, régóta készült már rá:

- Tudnia kell, Mr McDermott, hogy annak idején nagyon sokan próbáltak betörni az Effington Castle-be. A biztonsági szolgálat szinte naponta fogta el a behatolni szándékozókat. Egy alkalommal még lövöldözés is volt, megírta a sajtó. Nagyapám mesélte, itt volt kukta annak idején a kastélyban. Állítólag Lady Sarah üldözői is jártak errefelé. Kivallatták az egyik szobalányt.

- Vagy kissé túltengett annak a lánynak a fantáziája. – jegyezte meg az ügyvéd szárazon.

- Nem hinném, uram, – erősködött a doktor. – a környékbeli motelekben is gyanús idegenek fordultak meg.

Hendry türelme fogytán volt.

- Befejezné végre?

- Igen, uram, csak még annyit, hogy annak idején a kastély csaknem egy teljes évig rendőrségi megszállás alatt volt. Ráadásul a detektívek dr. Talbot képét mutogatták a környékbelieknek, és azt kérdezgették tőlük, látták-e errefelé azt az alakot. Tudom, amit tudok.

- Dr. Talbot? – kérdezte Malcolm.

Ezt a nevet azonban már biztosan hallotta valahol. Ki is? tudnia kéne, mintha valahonnan igazán híres lenen ez a név.

Hendry nagyot sóhajtott.

- Igen, dr. Talbot. Nem tudom, hogyan került a mi ügyünkben, de valamilyen szinten ő is benne van. – látta a fiatalember mohó kíváncsiságát, és nagyot sóhajtott. – Akkor róla is beszélnem kell. Nem biztos, hogy magamtól egyáltalán megemlítettem volna. Előre bocsátom: nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy dr. Talbot egyáltalán visszatért a Földre.

Nagyot húzott a poharából, és jó mélyet lélegzett, mint futam előtt a sprinter.

- Szóval dr. Talbot. Valamikor együtt dolgoztak.

- Sir Leonarddal?

- Igen, Mr. McDermott. Dr. Cyrus Swordson Talbot valamikor Sir Leonard tanítványaként indult, pályafutása kezdetén ő is a téridő fizikájával foglalkozott. Később az útja más tudományok felé vitte. Akkor még nem volt az a hírhedt klóngyártó, amivé később vált. Köztudomású, hogy hatalmas munkabírásával és érdeklődésével Sir Leonard Effington is dolgozott egyéb természettudományos témákban is. Élettani, sőt genetikai dolgozatokat is publikált. Valami közös projektben újra összeakadt dr. Talbot-tal, csaknem egy évig dolgoztak együtt, amikor látványosan szakítottak.

- Szakítottak?

- Igen, Mr. McDermott, jobban mondva: Sir Leonard szakított, mert kijelentette, hogy soha többé nem akar együtt dolgozni azzal a féreggel. Elnézést a népies kifejezésért, Sir Leonard fogalmazott így: féreggel.

Még egy korty ital. Jó nagy. Körülményesen megtörölte utána a száját.

- Az a dr. Talbot aztán… – fűzte volna tovább a doktor.

- Megengedné, hogy befejezzem? – reccsent rá Hendry.

Néhány másodpercig dühösen farkasszemet néztek egymással.

- Dr Talbot az eset után egyre híresebb lett, – folytatta aztán az ügyvéd. – mert feltámasztott néhányat az őskor állatvilágából; mamutokat, masztodonokat, kardfogú tigriseket. Aztán megindította hírhedt politikai mozgalmát a felsőbbrendű ember létrehozásáért.

- Felsőbbrendű ember?

- Azt hirdette, hogy elérkezett a genetikailag tökéletesített, úgynevezett poszthumán ember kora. Politikai mozgalmat alapított, támogatta az euthanaziát, ellenezte a szerinte gyógyíthatatlan betegek életben tartását. Hívek toborzása érdekében járta a világot. Azt mondta magáról, hogy ő a Föld leendő vezére. Miután több incidenst provokált, Szingapúrban botrányokozás miatt letartóztatták. A hívei segítségével megszökött, a Holdra menekült, ott pedig fegyveres lázadást robbantott ki. Néhány hétre ellenőrzése alá vonta az ottani telepek nyolcvan százalékát. A lázadást az odaküldött földi szövetségi erők leverték, a lázadók zöme fogságba esett, de sokan menekültek el különféle kolóniákra. Teljes húsz évig folytatott utánuk hajtóvadászatot a Világügyészség. A legtöbb főkolompos rendőrkézre akadt, de a vezér, dr. Talbot sohasem került elő, nyoma veszett. A Világügyészség szerint valahol bolygóközi térben önkezével vethetett véget életének.

Hallgattak néhány pillanatig.

Érdekes, gondolta Malcolm, és még csak most kezdem felfogni, mibe csöppentem egyáltalán. Mi ez? Játékos kedvű felnőttek furcsa játszadozása? Esetleg valami titkos fontoskodó gyülekezet kültagjai? Föld Ütődötteinek Globális Társasága?

Ideje aludni menni.

- Uraim! – itta ki a poharát. – Jó éjszakát kívánok!

Jó nagyot aludt, és utána sokáig heverészett az ágyában. Ez gyermekkori kedvtelése volt, de csak nagyon ritkán engedhette meg magának; hét közben korán kelt. Messze volt az iskola, csaknem félórába telt minden reggel, hogy odaérjen. Télen nem volt ez nagy öröm. Vasárnap sem lustálkodhatott, mert akkor meg templomba kellett mennie a szüleivel –anyja is, apja is ragaszkodott hozzá. Szombaton is ritkán heverészhetett, szinte mindig volt valami ürügy a koránkelésre.

Most azonban jó nagyot heverészett.

Amikor lement, meglepődött.

Az egész gyülekezet együtt volt. Ő várták.

- Beiktatjuk önt az Effington-kézirat használatába, Mr. McDermott. – magyarázta Hendry.

- Ne felejtse el, hogy ez az én tisztem, uram! – figyelmeztette leheletfinoman a főkomornyik.

A beiktatás haladéktalanul megtörtént.

Elkísérték Malcolmot a kastély nyugati szárnyába, ünnepélyesen kinyitották a Kézirat-szobát, átadták neki a helyiség kulcsát, valamint a kéziratot tartalmazó vaskos fóliánst – és végre magára hagyták.

Ideje volt. Amikor egyedül maradt, nagyot sóhajtott.

Kezdődjék a munka.

Az Effington-kézirat terjedelme kevéssel haladta meg az ezer oldalt. Malcolm elhűlve lapozgatta. Ezeroldalnyi képlet. Csüggedten vakargatta a fejét.

Még azt képzelte, hogy a két hónap zöme nyaralás, vagy afféle lesz, de rájött, hogy nagyon is szűkre méretezték az idejét. Egyáltalán elég lesz-e arra ez a két hónap, hogy valahogyan átrágja magát a lidérces mennyiségű képletdzsungelen? Talán még akkor sem tudná ennyi idő alatt elolvasni, megérteni, értelmezni és átlátni, ha a nagy részét eleve értené. De így?

A képletek zöme tökéletesen értelmetlennek, legalábbis érthetetlennek tűnt a számára. Nyavalyás hieroglifák. Halványan derengett benne; ha végigmenne az egész képlettömegen, talán a teljes anyag együtt valami ötletet sugallhatna.

Érdemes megpróbálni? Van ennek egyáltalán bármi értelme? Ült, és rágta az írószerszámát.

Mit rejt az oldalkamra? És a szoba?

Amikor a főkomornyik beiktatta, azt mondta, ezt a szobát Sir Leonard a megfejtő számára rendeztette be. Itt minden szükséges megtalálható, ami csak kellhet, az egyéb kellékeket a tudós az oldalkamrában halmoztatta fel.

Nézzük, mi van a szobában?

Számítógép és monitor. Magától értetődik. A kézirat hatalmas fóliánsban. Legalább kézbe vehető, akár le is lehet vele heveredni a fal mellett álló hívogató, kényelmes díványra. Hozzá száznál több könyvjelző.

A kézirat különféle számítógépes formátumokban. Online. Egyéb eszközökre. Háromféle könyvolvasóra. Mikroméretű olvasóra is. Még telefonra is. minden elképzelhető változatban.

Egy külön, csak a Kézirat számára tervezett, zsebre tehető, ugróképernyős miniolvasó. Azzal tetszés szerint lapozgathatja, az ugróképernyővel bármelyik részét kinagyíthatja. Bárhová magával viheti.

Két szék. Fotel. Dívány. Heverő.

Mi van az oldalkamrában?

Malcolm elhűlt.

Egy teljes katonai harci öltözet. Kevlárpáncél, harci sisak, infravörös éjjellátó készülék, radartávcső, optikai távcső automatikus távmérővel. Jézusom!

Fegyverzet. Két hosszú csövű, nagy kaliberű pisztoly teli tárakkal. Gépkarabély. Kézi irányítható rakéta. Egy tucat kilőhető rakétalövedékkel. Nagy kaliberű, radaros irányzékú mesterlövész puska. Atyaúristen!

Hát miről szól ez a feladat? Talán a szövetségi erők támadását is vissza kell vernie?

Miféle marhaságot vállalt?

Még valami volt egy jókora tégelyben. Hatalmas csomag tabletta. Tabletta? Ez meg mi és mivégre? Kivett egy szemet a tégelyből, és megvizsgálta. A tabletta alján két jel: + -. Hát ez meg mit jelent?

Állt és merengett. Egyetlen használható gondolata sem volt.

Másnap sem.

Harmadnap is gyötörte a sikertelenség. Délben megmakacsolta magát, és estig felé sem nézett a kéziratnak. Lődörgött, olvasgatott, néhány parti sakkot játszott a főkomornyikkal, este pedig olyat művelt, amit már hosszú évek óta sohasem tett: tévét nézett. Egyik ostoba műsort a másik után.

Mitévő legyen?

A következő napon reggel felgyűrte az inge ujját, és megpróbálta komoly szellemi erőkifejtésre kényszeríteni magát. Nézte, egyre nézte a Kézirat különböző részeit, próbált bennük valami értelmet felfedezni. Bevetette Sir Leonard Effington több elgondolását, munkáinak különféle részleteit, elejtett megjegyzéseire alapozott ötleteket. Néha már azt hitte, jutott valamire, de az ellenőrzésnél megint kiderült, hogy kudarcot vallott.

Kudarc, kudarc – újabb kudarc. Még egy ötlet – újabb fiaskó. Az ebédnél nem nagyon kérdezgették, lógó orra magáért beszélt.

Este egyesítette eddigi ötleteit, a biztatónak tűnő momentumokat egybegyűjtve újra nekivágott a Kézirat értelmezésének. Éjfélig dolgozott. Semmi eredmény.

Viszont változtatott a módszertanán: bekapcsolta az összes létező eszközét, és mindenütt a Kézirat más és más részét nyitotta meg. Így átláthatta csaknem az egészet. Az eredeti, kézzel írott példány használta ellenőrzésre.

Semmire sem ment estig, de tudta, ha létezik megfejtés, ezzel a módszerrel kell keresnie.

Éjfél előtt még végiggondolta az eddigieket, és sorban megnézte az összes eszközét.

Ekkor jött az első nyom.

Először maga sem fogta fel a dolog jelentőségét. Amikor kezdte összerakni, legszívesebben nagyot kiáltott volna. Na, még nem heurékát, ez még nem az volt, de talán a heurékához vezető első lépés. Gondoljuk csak át!

Amikor kezdett belezavarodni, tudta, most kell rá aludnia egyet.

Másnap kényelmesen és alaposan bereggelizett, utána a gép elé ült, és higgadtan végiggondolta, mire is jött rá.

Ha az egész Kéziratot egyetlen, jól átgondolt és alapos egységnek tekinti, kénytelen azt gondolni, hogy vannak bizonyos részek, amelyek ebből az egységből teljességgel kilógnak. Egyszerűen nem képezhetik az egész részét.

Lehet, hogy még mindig csak formális értelemben nyúlt a Kézirathoz, de ez akkor is Napnál világosabb. Ezek is képletek, képletsorok ugyan, de mintha nem képeznék részét az egésznek.

Vagy fejezzük ki más szavakkal: mintha ezek elhagyhatók volnának.

Nézzük csak ezeket a részeket!

Malcolm alaposan átvizsgálta még egyszer, és a véleménye nem változott. Akár el is különíthetné ezeket. Nézzük meg az eredeti Kéziratot!

Jó tíz percébe került, mire a vaskos fóliánsban sorra megtalálta, és könyvjelzőzte az inkriminált részeket. Erre jó ez a temérdek könyvjelző. Nézzük csak!

Megnézte a Kézirat illetékes helyeit és megdöbbent.

Azokat a részeket az eredeti Kéziratban nem is ugyanaz a kéz írta. Még csak nem is ugyanazzal a tintával.

Malcolm torka kiszáradt. Melege lett. Mire bukkant? Van ennek valami értelme?

Sir Leonard esetleg a kézirat egy részét valaki másnak diktálta? Kizárt dolog. Hát akkor? Mi lehet a megoldás?

Elképzelhető, hogy ezeket valaki utólag toldotta hozzá az eredeti Kézirathoz?

Malcolm végre szimatot kapott, és nagy lendülettel dolgozott. Most már az eredeti segítségével szisztematikusan kiválasztotta és megjelölte a kézirat minden változatában ama más kéztől származó részeket. Amikor végzett, készített magának egy feljegyzést arról, hol is találhatók ilyenek. Meg arról, honnan hiányoznak.

A Kézirat elején és a végén egyáltalán nincsenek. A közepe táján összpontosulnak. Hányféle van belőlük, és melyek ezek? Számba vette, és katalogizálta az ide tartozó képletsorokat. Nem is olyan sok. Amikor végzett, egy részüket már fejből tudta.

Csakhogy: mit ért el ezzel?

Este egy hóbucka tetején ácsorogva, a dermesztően hideg skót januárban átgondolta, mit is tud voltaképpen, és hová kellene eljutnia.

Mivel foglalkozott Sir Leonard? Leginkább a Tér fizikájával. Ő volt a Tér Varázslója. Jó. Tegyük fel, hogy ez az egész végeérhetetlen képlethalmaz valamiféle térre vonatkozik. Ebben az esetben a Kézirat zöme egy határozott objektumra vonatkozik, a betoldott részek pedig valami egyéb, attól eltérő objektumra (esetleg objektumokra), amelyek annak részét képezik. Részét képezik? Nem. Amelyek oda behatoltak.

Ebben a szellemben kell tovább vizsgálódnia.

Másnap korán felébredt, alig várta, hogy munkához láthasson. Mindazonáltal hatalmasan bereggelizett. A személyzet már ismerte az ízlését, igyekeztek a kedvében járni, a munkához is rendszeresen kapott ropogtatnivalót, üdítőt, termoszban az ízlésének megfelelően ízesített kávét. Ezekkel felszerelkezve igyekezett vissza a Kézirat elé.

Tekintsük hát az egész rendszert egyetlen térnek. Legyen ez a kiindulópont. Ha pedig az egész egyetlen tér, a betoldott részek nem képezik annak részét. Malcolm nekiállt, lendületesen dolgozott másfél órán keresztül. Most már maga is képleteket gyártott, és kezdte érteni Sir Leonard rendszerének néhány apró szegmentumát. Nem volt ez még valódi megfejtés, de már valami olyasminek a kezdete.

Tüstént az elején kikülönített egy konstanst. Ez nem volt betoldás, ezt Sir Leonard helyezte oda. Malcolm emiatt többször is ellenőrizte a kézírást, kizárta a tévedés lehetőségét. Ez az állandó sem képezte a teljes szisztéma elengedhetetlen részét. Legalábbis, ami a teret illeti. Ha a teret állandónak és változatlannak fogom fel, a konstans annak semmiképpen sem lehet nélkülözhetetlen tartozéka.

Álljunk csak meg! A teret állandónak és változatlannak tekintem? Ebben az esetben nem része sem a konstans, sem a betoldott részek bármelyike. De vajon változatlannak kell-e tekintenem?

Mert ha feladatnak tekintem, merőben más a helyzet. Ha feladatnak tekintem, a feladatnak bizony része a konstans, de része az összes betoldott szegmentum is.

Malcolm nagyot fújtatott. Hányan agyalták ki ezt a feladatot? Sir Leonard Effington, és valaki más?

Mindegy, most már megoldja!

Jól beebédelt, sziesztázott egy félórát, utána nekiugrott.

Gyerünk!

Folytatta a munkát, elkezdte felfejteni a Sir Leonard Effington által alkotott képzeletbeli teret. Mert hogy képzeletbeli, az már most megértette. Valamiféle virtuális realizációjának is kell lennie, talán a számítógép segítségével majd megoldhatja. A virtuális terek tudománya még gyerekcipőben járt, de a néhai Nobel-díjasról feltételezni lehetett, hogy tisztában van az ilyenek természetével, és alkotni is tudott ilyet.

Nem árt az óvatosság, mondogatta magának Malcolm, nem árt az óvatosság. Aztán szép lassan meg is feledkezett róla.

Késő délután volt, de odakint más sötétbe borult a park, kigyulladtak a lámpák, és hatalmas árnyékát cipelve tette dolgát a személyzet egyik-másik tagja.

Malcolm éppen valami egyszerűsítéssel volt elfoglalva, egészen a képernyőre hajolva számolt.

Hirtelen minden sötétbe borult.

Áramszünet?

Hogy’ fordulhat itt ilyesmi elő? Állítólag tökéletesen biztosítják a feladata teljesítéséhez szükséges energiákat és eszközöket. A fene egye meg!

Hirtelen eltűnt alóla a szék, és nagyot zuhant. A fene egye meg, mi történhet még ma?

A talpára és a fenekére esett, de így is azt érezte, hogy megütötte magát. Kitapintotta a padlót. Kemény kő volt. Hogy’ a csudába’ lehet ez, hiszen a szoba padlóját vastag, csaknem bokáig süppedő szőnyeg borítja.

Hirtelen világos lett.

Nem a szobában volt.

Valami ócska köves út közepén guggolt, az út szélén néhány ütött-kopott viskó. Szemben vakolatlan, hosszú tornyos templom. Mellette néhány földszintes, sátortetős téglaház.

Mi történt? Talán kilőtte ide a szobából valamilyen szerkezet? Hol lehet, mi ez a falu? Mi olyan különös benne?

Sehol egy ember.

Malcolm megborzongott. Még szerencse, hogy nincs annyira hideg, mint amilyenre számított. Akkor egészen egyszerűen megfagyna. Gyorsan találnia kell egy telefont, vagy valami más kommunikációs eszközt, kapcsolatba kell lépnie a kastéllyal, jöjjenek ide érte minél hamarabb.

Vajon milyen messze lehet? Mi ez a nyavalyás hely? Miért nincs itt senki? Egyáltalán miféle falu ez, hát így néz ki egy skót falu?

Egy megoldás lehet: itt valami filmet forgattak, és üresen itt hagyták a díszleteket. Talán nincs is olyan messze a kastély. Ennek az útnak valahová vezetnie kell.

Elindult az úton. Fentebb szintén sátortetős, elhanyagolt viskók sorakoztak, balról meg valami pálya. Futball? Valószínűleg az, csak a kapuk hiányoznak. A pálya mögött magasabb épületek sorakoztak. Malcolm gondolkodott, induljon-e arrafelé, de úgy döntött, inkább követi az utat.

Valami mozdult a házak között. Na, végre, legalább útbaigazítást kérhet. Megállt, és odaszólt:

- Hé! Legyen szíves egy pillanatra!

Jó magas a fickó, mint egy kosárlabdás. Most errefelé néz.

Malcolmnak az arcára fagyott a mosoly.

Az idegennek nem volt arca. Ami helyette látszott, az nem volt emberi arcnak nevezhető.

A lénynek volt két hatalmas –gyermektenyér nagyságú – szeme. A fején valami undorító zöldes taraj, és a bőre…

Vagy inkább: a pikkelyei.

Malcolm látott már dinóembert, azaz olyan figurát, ami egy ember és egy dinoszaurusz tulajdonságait viselő fantázialényt volt hivatott megjeleníteni.

Arra azonban nem volt felkészülve, hogy egy tíz láb magas dinóemberrel néz farkasszemet.

Kétségbeesetten felüvöltött, és futásnak eredt. Hallotta, hogy a szörny elbődül, és utána veti magát.

Beszaladt a sportpályára, a dinóember fújtatva követte. Malcolm minden izmát megfeszítette, hátralesett, és esélytelennek látta magát. A hatalmas szörnyeteg sokkal gyorsabb nála. Azonnal elkapja.

A szörny hosszú karja ki is nyúlt utána, Malcolm oldalra lendült, aztán megint oldalra. Ha van csoda, ez az volt. A hatalmas üldöző nehézkesen, esetlenül fordult, azazhogy nem is fordult, inkább kanyarodott. Malcolm látta, hogy kicselezheti ugyan, de menedékhelyet kell találnia, mert a végtelenségig nem győzi a fogócskát.

Még háromszor kellett kicseleznie a szörnyet, amíg átjutott a pályán.

Hirtelen a Glasgow-i Egyetem főépülete előtt találta magát. Éppen jókor.

Fürgén beszaladt az egyetemre, és szempillantás alatt a megszokott folyosón volt. Megállt. Miféle hülye álom ez? Elaludt volna a gép előtt? Akkor ideje felébrednie! Megcsípte magát, közben véletlenül beütötte a térdét a korlátba. Kegyetlenül fájt.

Ha nem álom, akkor mi ez? Miért ilyen kihalt az egyetem.

Hirtelen a tanszékvezető irodája előtt állt. Mi olyan különös ezen az ajtón? Sir Leonard Effington neve? Az nem, hiszen már megszokta. De nem így. Ő arany keretben szokta látni Sir Leonard nevét, nem pedig így:

Dr. Leonard Effington

Tanszékvezető

Csak ennyi. Semmi más felirat. Mi történhetett?

Lassan kinyílt az ajtó, és erőteljes bariton zendült:

- Jöjjön be, fiam!

Az asztalnál maga Sir Leonard Culum Effington professzor ült teljes életnagyságban, körülbelül hatvanévesen, elegáns egyetemi öltönyében, kitűzős nyakkendőben – és szélesen mosolygott.

Malcolm lehetetlenül érezte magát, próbálta rendbe hozni az öltözetét.

- Ne törődjön a pulóverével, fiam, megfelelően van öltözve. Foglaljon helyet!

- Malcolm McDermott vagyok, uram. – mondta sután.

- Leonard Effington.

- Tudom… – mit tud? Mit tudhat egyáltalán? Főleg ezek után?

Sir Leonard elmosolyodott.

- Higgye el, átérzem a problémáit, fiam. – kezdte csevegő modorban a tudós. – Apropó, milyen érzés egy halottal beszélgetni? Na, ne vágjon már olyan ostoba képet, mert nagyon kevés az időnk.

- Uram, én…

- Tudom. Mit is mondott, mi a neve? Malcolm? Hát nagyon figyeljen rám, Malcolm.

Gyönyörű, zengő férfihangja volt. Malcolm emlékezett rá, a tudósról írott visszaemlékezések szerzői sohasem mulasztották el megemlíteni, milyen gyönyörű orgánuma volt Sir Leonardnak.

- Tudja fiam, – mondta Sir Leonard. – a legszívesebben mindent elmondanék önnek, de nem tehetem.

- Nem teheti, uram?

- Nem, fiam. Nem tudom, melyik oldalra áll majd a végén.

- Uram, én…

- Ne fogadkozzon, alig sejti, miről van szó.

Malcolm készségesen bólintott. Így van.

- Bizonyára sejti már, Malcolm, hogy itt nem kimondottan tudományos problémáról van szó.

Malcolm erre is bólintott.

- Az erkölcs fontosabb, mint a tudomány, fiam. Vajon maga mit ér majd el? – a fejét csóválta. – Biztos észrevette, hogy már behatolt, akinek nem lett volna szabad.

Malcolm döbbent képet vágott. Úgy érezte, érti is, nem is.

Sir Leonard egy pillanatra átható tekintettel méregette, aztán tovább beszélt:

- Szeretném azt hinni, hogy maga helytáll, fiam, az emberismeretem ezt mondja.

Malcolm már-már fellélegzett, de a tudós felemelte a mutatóujját:

- Az én emberismeretem azonban már csak egy halott emberismerete, Malcolm. Maga igen könnyen elbukhat. A pénz miatt biztosan nem fog, erről még életemben gondoskodtam. Viszont elbukhat a gyávasága miatt. Vagy az ügyetlensége miatt. Ezért nem mondhatok el önnek mindent.

Malcolm most úgy érezte, érti. Talán nem teljesen, de valamilyen szinten mégis érti a professzort.

- Nagyon figyeljen arra, amit mondok, ha tudós, hasznát látja majd. Igyekezzék minden helyzetben tudósként viselkedni, tudósként gondolkodni és tudósként reagálni. Ne legyen akcióhős, akkor elbukik. Tudósként nyerhet. Hogyan gondolkodik a természettudós? Alkalmazza a matematikát. Igyekszik logikailag átlátni a helyzetet. Kiküszöbölni a változókat. Megfelelő számokat és arányokat keres. Tudja, hogy az ókori keleten gyakran számoltak hatvanas számrendszerben? Nem véletlenül szerették a régiek a hatvanas számot, az majdnem tökéletes szám. Különös képességei vannak ennek a hatvannak. Amikor majd elindul, legyen óvatosabb. Velem csak a legvégén találkozhat újra.

Egy pillanatra elmosolyodott.

- És a legfontosabb, fiam: aki bejut, kijut. Ezt sose felejtse el. Fogja! – valami apró műanyag hengert nyújtott át a fiatalembernek. – nehogy majd azt higgye, álmodott. A képlet van rajta, de az ön agyhullámaira kapcsolva. Mindig azt a részét látja majd, ami éppen kell. Szüksége lesz rá. Diktafon is van beleépítve, ez magának különösen fontos.

Kezet nyújtott.

- Isten áldja!

Minden elsötétedett.

Malcolm olyan hirtelen érkezett az asztalhoz, hogy beütötte az orrát a monitorba.

Mi volt ez?

Aztán lassan magához tért.

Másnap megint sokáig aludt, utána jól bereggelizett. Étkezés után megszólította a főkomornyikot.

- Van-e a személyzet tagjai között fegyverszakértő?

Meg sem lepődött rajta, hogy van. Douglas Merson-nak hívják, egykori tengerészgyalogos altiszt.

- Kérem, kerítse nekem elő!

- Ahogy parancsolja, uram!

Duoglas Merson tagbaszakadt, szikár kopaszra borotvált fejű, negyven év körüli ember volt.

- Doug, Mr. McDermott szeretné igénybe venni a szolgálataidat!

Malcolm bevitte a szobába a szakértőt, és megmutatta neki az oldalkamrában található fegyvergyűjteményt.

- Igen, uram, – mondta a volt tengerészgyalogos. – éppen ezeknek a típusoknak a használatából kellett vizsgát tennem, hogy felvegyenek a kastélyba. Furcsállottam. Valamikor ezek mind nagyon hatékony fegyvernek számítottak, de ma már van náluk jobb.

- Tanítson meg a kezelésükre!

- A kiképzés rövidítve húsz napig tartana, uram.

Malcolm megcsóválta a fejét. Húsz nap? Egy frászt!

- Kap három napot!

Douglas Merson savanyú képet vágott.

- Megpróbálhatjuk, uram!

- És ha közben egyszer is gorombáskodik velem, lelövöm, Merson. Ez nem akciófilm, és nem is a tengerészgyalogság. Megértette?

Douglas Merson szája megremegett.

- Megértettem, uram!

A kiképzés után dönteni kellett, mit vigyen magával. Az egész fegyverhalmazt lehetetlen, nyilván nem is azért készítették oda. Megbeszélte Merson-nal, és a lehető legkönnyebb felszerelés mellett döntött. A nagy kaliberű mesterlövészfegyver kiváló – de nehéz. Aligha azért megy, hogy jól álcázva elfeküdjön, és egész nap célpontot keressen.

- Én azért a pisztolyokat nem hagynám itthon, uram, elvinném őket a karabéllyal együtt. Tartalék lőfegyver.

- Legfeljebb az egyiket viszem.

- A radaros célzórendszert átszereljem a karabélyra, uram?

Malcolmnak eszébe jutott a dinóember.

- Fölösleges. A célpont elég közel lesz.

Este a hóbuckán mindent végiggondolt.

Nagyjából sejtette már, miféle fába vágta a fejszéjét, de voltak még kérdőjelek. Meg fehér foltok is.

Igyekezett mindent alaposan átgondolni. Kár, hogy Sir Leonard nem volt sokkal részletesebb, mert a dolog korántsem egyértelmű. Így akár ott is hagyhatja a fogát. Amikor ez jutott az eszébe, gyorsan írószert kerített, és gyorsan írt vagy három oldalt.

- Mr. Hendry!

- Mi ez? – lepődött meg az ügyvéd.

- Ha nem jönnék vissza, kérem, adja át ezt a következő jelöltnek!

- Igen, Mr. McDermott! – enyhült meg Hendry.

Az ágyában még sokáig töprengett. A legjobb, ha nagyot alszik.

Reggel előbb jóllakott, aztán Doug segítségével beöltözött. A golyóálló öltözéket magára vette a sisakkal együtt. A pisztoly az övébe, a karabély a kezébe. Egy percig gondolkodott a tablettáról, aztán zsebre vágta. A Kézirat Sir Leonardtól kapott miniatürizált példányát a legkönnyebben elérhető zsebébe tette, és behúzta a cipzárt.

- Viszontlátásra, Doug!

- Isten óvja, uram!

Így beöltözve ült a gép elé. Már sejtette, hogyan juthat el újra abba a másik világba, abba a sajátos külön térbe, amit a Nobel-díjas Sir Leonard Effington hozott létre a saját kastélya területén. Malcolm már nagyjából azt is sejtette, hogy miért.

Mire vár még?

Gyerünk, vágjunk bele!

Körülbelül ugyanott találta magát, ahol öt nappal korábban. Az út, az elhanyagolt házak, szemben a templom és a futballpálya. Csakhogy ezúttal a pálya mögött nem lehet ott a Glasgow-i Egyetem főépülete. Arrafelé nézett. Nem is volt ott. Sátortetős házikók álltak a helyén.

Elindul az úton, közben jobbra kémlelt.

Már jött is a dinóember. Malcolm beleeresztett egy rövid sorozatot. A szörny összecsuklott – aztán eltűnt. Malcolm a homlokát ráncolta. Nem tetszett neki, hogy eltűnt a hibrid. Jobban örülne, ha itt heverne a holtteste. Örökre.

Óvatosan lépdelt tovább, közben figyelt. Kevés híján így is megjárta.

A dinóember most balról, a templom irányából rontott elő. Megint egy rövid sorozat, a szörny ismét eltűnt.

Gondolkozni kell, mit jelenthet ez. Sir Leonard azt mondta, matematikusként kell viselkedni, nem akcióhősként. Hogyan viselkedne most egy matematikus?

A szörnyeteg harmadszor is megjelent, Malcolm ismét lelőtte. Most már kezdett nyugtalankodni.

Valahol itt kell lennie a megoldásnak, rá kell jönnie. Megállt, és lassan elszámolt hatvanig. A dinóember körülbelül akkor jelent meg újra, amikor a végére ért. Malcolm lőtt, aztán hirtelen az eszébe jutott:

Kiküszöbölni a változókat.

Miért nem jött rá hamarabb? Gyorsan előkapta a kézirat miniatürizált példányát, és beletemetkezett. A változó, a változó! Melyik lehet a dinóember képlete? A logika azt mondja, a betoldottak közül az első. Csak az lehet.

Most vágott az agya. A konstans nyilván én magam vagyok. Vagy bárki, aki a feladat megoldásának szándékával hatol be ide.

A változó, a változó!

Megtalálta. Bizony, az elején. Ez a képlet csak a hüllőembert jelenthette. Van azonban csaknem közvetlenül mellette egy másik hasonló képlet is, jobb vigyázni, hátha kettő van ezekből a dögökből.

Kiküszöbölni a változót!

Számolt gyorsan ügyesen. Közben nem mozdult. Várt. Ha jól figyelt, a dinóembernek most szemből kell érkeznie.

Úgy is lett. A fura teremtmény elölről rontott rá. Most nem sütötte el a fegyvert, hanem a beépített diktafon segítségével beolvasta a képletet. Igyekezett, de csaknem így is lassú lett; a szörny az orra előtt csuklott össze. Tátott szájából undorító bűz áradt. Elzuhant, és kimúlt minden haláltusa nélkül. Nagy, ocsmány teteme az út közepén hevert.

Az első változó, gondolta megkönnyebbülve Malcolm.

Egy változónak még lennie kell, itt kóborol valahol. Annak kissé más a képlete. Gyorsan megszerkesztette, elmondta néhányszor, meg is tanulta.

Lassan óvakodott előre. Az út kanyarulata mögött egy kert közepén igen takaros, háromszintes ház. Valahogy más, mint a többi. Mi a különös benne? Nem lepusztult. Malcolm semmit sem akart a véletlenre bízni, elővette a Kéziratot. Már értette, hogy ez voltaképpen térképként is használható. Megkereste a feltűnően szép házat. Azon a pontos a Kézirat nem jelölt változót. Megkönnyebbülten indult arra.

Ritka szép ház volt, ízléses terasszal, repkénnyel, az udvaron gyönyörű szőlőlugassal. A második emeleti teraszon ekkor kinyílt egy ablak, és abban gyönyörű fejecske jelent meg. Fantasztikusan szép fiatal nő.

Malcolm-nak elállt tőle a lélegzete. A megnyerő arc éppen felé nézett, a tekintetük találkozott. Na, nem lehetek valami hódító ebben a marciális öltözékben, gondolta Malcolm. Mint valami akciósorozatban a legidiótább őrmester.

A lány boldogan integetni kezdett neki, ő pedig visszaintett. Nyolc-tízlépésnyire lehetett a háztól.

Ebben a pillanatban a lány arca rémülten eltorzult, a bájos jelenés rémülten felsikoltott:

- Vigyázzon! Vigyázzon! Jaj, Istenem!

Malcolm megrökönyödött. Mi lehet a baj?

Valami fal mellett állt éppen, a vállával súrolta. Hirtelen öblös hang reccsent rá.

- Ide a képletet!

Csodálkozva felnézett. Vad tekintetű, csapzott hajú férfi nézett rá a fal tetejéről.

Aztán rájött…

A mellette lévő fal eleven volt. Hatalmas, brutális méretű lótest. A lába csaknem emberderék vastagságú. A vad férfifej egy vaskos, remekül kidolgozott, az átlagosnál legalább másfélszer nagyobb és erőteljesebb mezítelen férfi felsőtestben folytatódott, utóbbi pedig a roppant lótestből tornyosult fölé. Kentaur!

Megbénult a rémülettől.

- Ide a képletet! Nem hallod?

Valami meglökte a nyakát. Lenézett. Rettentő acélhegy, abból a dárdából vagy szigonyból meredt elő, amit a kentaur tartott a kezében.

- Ide a képletet, vagy eltaposlak!

Malcolm magához tért. Gyorsan elismételte magában a soron következő képletet.

- Máris adom, – nyögte szándékolt ijedelemmel.

- Vedd, de szaporán!

Mire felemelte, be is diktálta a képletet. Aztán gyorsan arrébb ugrott, hogy a földre zuhanó roppant test le ne verhesse a lábáról.

A kentaur úgy dőlt el, mint egy zsák kő.

Malcolm gyorsan megnézte a Kéziratot. A közelben nem lehet újabb változó.

Szemével a lányt kereste. Az már a kertben volt, sírva és integetve rohant a kapuhoz. Sarkig tárta előtte.

- Ugye, te igazi vagy? Ugye, ez nem a túlvilág?

Választ sem várva ugrott a nyakába. Malcolm hálásan magához szorította, közben összes érzéke ünnepi díszbe vágta magát.

- Mit csináltál azzal a borzalommal?

- Majd elmagyarázom. Te vagy Lady Sarah?

- Lady Sarah? Nem, az nem én vagyok. Az én nevem Elizabeth.

Malcolm bólintott. Jól mondták, valódi szépség. Becsukta a kertkaput. Kezdte már érteni Sir Leonard világát. Ha valahol létezik benne teljes biztonság, az leginkább ez a ház és ez a kert.

- Gyere fel! – mondta a lány. – Hamarosan besötétedik.

- Te hogy’ kerülsz ide?

- Majd odabent!

Öt perc múlva egy kényelmes díványon ültek egymás mellett.

- Öngyilkos akartam lenni. Dédapa különféle dolgokat hagyott rám. Volt közöttük egy kis doboz ezzel a felirattal:

„Ha véget akarsz vetni az életednek”

- Csak nem tabletta volt benne?

- De igen. Meg egy kis cédula: „Ez minden másnál kíméletesebb” Bevettem egyet. Azóta itt vagyok. A kertet sem mertem elhagyni, csak néha. Mindig visszakergettek a szörnyek.

Malcolm bólintott. Most értett meg valami létfontosságú dolgot. Aki bejut, kijut. Hát persze! Aki a maga erejéből bejut, az képes ki s menni innen. Ellenben aki ilyen vagy olyan okok miatt érkezik ide – például a tabletta segítségével – az nem távozhat. Legfeljebb ő, Malcolm kiviheti magával. Még ez sem biztos.

Mi is van a tablettákon? Előjelek. Hát persze. Elővette a saját dobozát.

- Ilyen volt?

- Igen.

- Azonnal beveszel még egyet.

A lány nem tiltakozott.

Malcolm nem kertelt.

- Mondtam már, hogy nagyon tetszel nekem?

- Te is nekem.

- Nincs jelentősége, – vonta meg a vállát a fiú. – évtizedek óta nem láttál senki mást.

- Ugye, kiviszel?

Nézték egymást sóvárogva, zavartan.

Végigbeszélgették az éjszakát, közben alig-alig mertek egymáshoz érni.

Reggel Malcolm tervet készített. Addigra már mindent megosztott Elizabeth-tel, a lány is útra készen állt. Az egyik pisztoly – gyors és felületes oktatás után – az ő kezébe került.

- Úgy gondolom, – magyarázta a fiú. – ebben a világban valahol létezik az Effington Castle pontos mása. Semmi egyéb nem lehet az úti célunk. Közben akad néhány változó. Semmiképpen sem lesz könnyű.

Átnézte a Kéziratot, és megállapította a változók pontos helyét.

- Jó messze van az első – morfondírozott. – tíz-tizenöt mérföld. Estére érünk oda. Épületnek kell lennie. Olyan épület, amely a dédapád eredeti tervében nem szerepel.

Késő délután meglátták. Ócska fabódé volt, mint valami félig lebontott szerelőműhely. Vagy kukoricagóré.

Malcolm vállat vont. Nem látszik túlságosan félelmetesnek, de jobb vigyázni.

Ott voltak a változók. Két tucat emberfarkas. Nagyok voltak – de vékonyak, girhesek és nevetségesek. Morogtak és fenyegetően rázták a mellső végtagjukat a közeledők felé.

A hulláik közt lépegetve hatoltak be a bódéba. Eszelős képű férfit találtak ott.

- Mit tettetek? – üvöltötte. – Hová lett minden? Hová lettek a nőim? Hová lett az otthonom?

Utóbbi nem volt egyéb, mint lepusztult éjjeli menedékhely.

- Az otthonod? – kérdezte megvető kifejezéssel Elizabeth.

Tegnap reggelig ez palota volt…

Malcolm elvigyorodott.

- Te vagy Eugene Willard?

- Igen, az vagyok?

- Te tákoltad össze ezeket a szörnyeket? Meg a kentaurt?

- Ti nyilván az ördögök vagytok. – nézett rá mély meggyőződéssel a férfi. – Igen, az Úr parancsára alkottam őket, magam arkangyali rangra emelkedtem, ezért jutalomból szárnyatlan angyalokat kelthettem életre, és mindet megdughattam. Bármely nőt szárnyatlan angyallá tehettem, idehívhattam, és ők nekem szolgáltak. Bársonyos volt a bőrük, és csiklandós a puncijuk. Hová tűntek? – elsírta magát. – Miért nem jön az Úr igazságot tenni?

- Te már évtizedek óta halott vagy – Malcolm már mondta is a képletet.

A csapzott hajú, de megbékélt arcú holttestet magára hagyták.

- Kit nevezett Úrnak? Dédapát?

- Nem?

- Hanem kit?

- Azt hiszem, sejtem!

Egy patak partján aludtak néhány órát.

Malcolm gondterhelten nézegette a Kéziratot. Igen, ott összpontosulnak a változók. Mind az összes, ami csak megmaradt.

Alaposan átgondolt mindent, amit csak tudott. Utána egy pillanatra megfogta Elizabeth kezét.

Az út hegyi ösvényben folytatódott, és ők ketten mérföldeken keresztül mentek egyre feljebb. Késő délután jutottak abba az övezetbe, ahol már előfordulhattak újabb változók. Malcolm azon gondolkodott, nem kellene-e megállniuk. Egy pillanatig eltöprengett ezen, aztán döntött: tovább. Még sok van a napból, legyünk túl rajta minél hamarabb.

Hirtelen mégis sötétedni kezdett. Nem volt természetes.

Malcolm rájött, hogy szarvashibát követett el. Még nem készült el a képlet.

Kétségbeesett gyorsasággal igyekezett megfogalmazni. Ennek a változónak a kiküszöbölése sokkal nehezebb és bonyolultabb volt az eddigieknél, jószerivel nehezebb, mint a többi együttvéve.

Sietni, sietni.

Elkésett.

Hang nélkül rohanták le őket, mindkettejük kezét hátracsavarták, és összekötözték. Fáklyák voltak náluk, ahogy rájuk nézett, Elizabeth felsikoltott.

Csupa nyolc láb magas, rettentően kidolgozott és szőrös testű izomkolosszus – majomfejjel. Behemót, két lábon járó medve vezette őket. Sokkal nagyobb volt, mint egy grizzly.

A medve nagyot mordult, mire elindították őket a hegyen felfelé. Egymás mellett baktattak, összekötözött kezeik hátul egymáshoz értek. Elizabeth csendesen sírdogált Malcolm a képleten gondolkodott.

Még mindig nincs kész.

Baj van, látni kellene a Kéziratot. Összekötözött kézzel bajos, ha meg elhagyja, sokkal nagyobb baj szakad rájuk.

Hosszú fekete köpönyeget viselő magas, sötét arcú férfi elé állították őket. Intett, mire eloldozták őket. Malcolm csaknem elvigyorodott. Rettentően teátrális a fickó.

- Dr. Talbot? – pityeregte a lány.

- Bizony, kedvesem. Mégiscsak kijött végre abból a házból? Nem bánja meg, ön lesz a világ urának a hitvese. Becsülje meg magát ebben a szerepkörben!

- Nem! – sikította Elizabeth. – Soha!

- Ahogy gondolja! A cellába őket!

Bezsuppolták a majmok mindkettőt egy bűzös lyukba. Dr. Talbot utánuk jött, és itt vette szemügyre először Malcolm-ot.

- Hát te? Majd eldöntöm, mi lesz a sorsod. Ide a Kéziratot! Hol van?

- Milyen Kézirat?

Dr. Talbot intett, mire az egyik majom tenyérnyi széles pengéjű kardot tartott a fiú nyakához.

- Vagy ideadod, vagy levágja a fejed.

Malcolm odaadta. Talbot szinte kitépte a kezéből.

- A világ feletti hatalom végre a kezemben! – üvöltötte Talbot, és elvonult a kísérőivel együtt.

Malcolm a legszívesebben elnevette magát. Ebben a pillanatban már valóban mindent értett.

- Ugye, nagy baj van? – nézett rá a lány.

- Hatvan.

- Micsoda?

- Hatvan. A szabály itt is érvényes.

Hatvanig számolt, aztán nyugodtan benyúlt a zsebébe. Újra ott volt a Kézirat.

- Én elhagyhatom, de ő nem veheti el tőlem. És nem is kényszeríthet, hogy átadjam.

Döngve közeledő lépteket hallott, mire a kabátja alá dugta a Kéziratot. A következő pillanatban feldúlt képpel rontott be az ajtón dr. Talbot.

- Hol van a Kézirat?

Malcolm igyekezett nagyot meghökkent képet vágni.

- Az előbb vette el tőlem, uram. – felelte siránkozva.

Talbot egy pillanatig rájuk meredt, aztán felordított:

- Átkozott vén Effington! De most akkor is megtalálom! – és kirohant a cellából.

Malcolm higgadtan kivárta, amíg újra rájuk csapják az ajtót, aztán elővette a Kéziratot. Jó öt percig tartott a képletet befejezte. Akkor beolvasta.

A csupasz földön feküdten egy kopár fennsíkon. A teljesen összeaszott, múmiaszerű holttest ötven méterre hevert.

- Ott lesz majd a kastély kertjében. – mondta Malcolm. – Ő testben volt itt. Meg kell majd adnunk neki a végtisztességet.

Szétnézett a szelíd sötétségben.

- Nyugodtan pihenhetünk, már nincs több változó.

Egymás karjában aludtak el, de pillanatok alatt.

Másnap hajnalban Malcolm puszival keltette a lányt.

- Indulnunk kell. Közel a vége.

- Mi a cél?

A fiú előreintett:

- Tüstént felszáll a köd.

Negyedóra múlva felszállt. Ott volt előttük Effington Castle. Teljesen olyan, mint a valóságban, de semmi őserdő, semmi park – csak a labirintus volt ugyanolyan.

- Legjobb lesz, ha megkerüljük. – mondta Malcolm.

Ragyogó, királynői megjelenésű fiatal hölgy várt rájuk a lépcsősor tetején.

- Mi tartott ilyen sokáig?

Malcolm elmosolyodott:

- Mióta tervezi, hogy valakinek felteszi ezt a kérdést, Lady Sarah?

Szép termetű, villogó szemű arab fiatalember jelent meg.

- A férjem, Ali-Ahmed. Hát te ki vagy? – nézett a lányra.

- Sir Leonard dédunokája.

- Isten áldja Leonard nagyapát! – sóhajtotta Sarah.

Malcolm bólintott.

- Sir Leonard megmentette önöket, Lady Sarah. Létrehozott egy olyan téridőt, ahol önök elrejtőzhettek üldözőik elől. A nyomukba küldött bérgyilkosoknak már az unokáik is igen idősek lehetnek. Önök visszatérhet a valóságos életbe. Önök ennek a kastélynak a lakói maradnak, de a valóságban.

Elizabeth perdült elébe.

- És én? Velem mi lesz?

- Akarsz egy nagyon gazdag ember felesége lenni?

Hosszú-hosszú csók volt a válasz.

Malcolm érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Felnézett – egyenesen Sir Leonard szemébe.

- Áldásom rátok! Malcolm, fiam – most már joggal szólítlak így – látogass meg néha! – kacsintott. – tudod, hol találsz.

Malcolm becsukta a szemét, és mámoros lelki szemeivel a saját jövőjét látta.

Fantasztikus vég nélküli szeretkezések Elizabethtel. Kutatás. Gyerekek. Nobel-díj.

A kastély teljes személyzete díszruhában, feszes vigyázzban fogadta őket.

Hendry ügyvéd lépett elő, levett kalappal:

- Szeretettel gratulálok önnek, uram!