Az utolsó nyári napon
Felhők függnek égi falon.
—
A Nyár – forró emlék-halom;
Csak az emberség hatalom.
—–
Újabb nyarak, újabb telek,
Lét az Idővel enyeleg.
—–
Az utolsó nyári napon
Árnyék suhan az ablakon.
—-
Ha akarjuk, a Múlt – erő;
Belőle épül a Jövő.
—-
Vagy kapaszkodni és félni;
Vagy elengedni, és – élni.
—-
Nyár-szikrát dajkál fenn az ég;
Az Élet szép felelősség.
—–
Az utolsó nyári napon
Sorsom fejét simogatom.
——
Ami fontos, mindig örök,
Ami meg nem, folyton zörög.
—-
Életen át, életen túl,
A fájdalom megigazul.
—-
A Vég – végesen csikorog,
A Kezdet meg: örök titok.
—-
Az utolsó nyári napon
Hintázom egy gondolaton.
—-
A világ az ember pere;
Istennek nincs játékszere.
—-
Megválthat, vagy égre kelhet;
De Magához nem emelhet.
—-
Életeken túl szerethet,
Helyettünk nem cselekedhet.
—–
Az utolsó nyári napon
Csendes fészek az otthonom.
—-
Csend, szeretet, lelki vagyon;
Az utolsó nyári napon.
2013. augusztus 31., szombat
2013. augusztus 30., péntek
Újabb részlet - XXVII.
KORINTHOSZI PARTVIDÉK, 1665. április 23. vasárnap éjszaka
A kis hajó csendesen meg bújt az öbölben, a kapitány személyesen állt őrt néhány fegyveressel a fedélzeten. A csónak finom evezőcsapásokkal haladt a part felé. A hátul álló őr puskát szorongatott a kezében, és tenyerével takarta égő kanócát.
A görög kalóz hajója már egy órával korábban megérkezett, és úgy kötött ki a szikla alatt, hogy még a holdfény számára is láthatatlan maradt. Sztavrosz már a parton várakozott. Ahogy a csónak kikötött, a kalózkapitány olaszul mordult rá az őrre:
- Talán Velencében még nem ismerik a kovás puskát?
Velence megbízottja fekete köpenyt és fekete háromszögletű kalapot viselt. Sztavrosz egyik kísérője segített neki partra lépni.
Giuseppe Manfredini kapitány volt.
Sztavrosszal megölelték egymást.
- Ki az ember? – kérdezte aztán a velencei.
Sztavrosz a sötétbe burkolódzó szárazföld felé intett.
- Gyere!
Pár lépés múlva valami barlangféle bejáratához értek. Két fáklyás kalóz között egy köpcös kis emberke lépett ki törökös selyemkaftánban.
Manfredini meglepődött. Ki ez? Valami pasa? Egy török miatt kellett erre az istenkísértő útra jönnie szigetek közt bujdosva egyenesen Velencéből?
- Ki ez, Sztavrosz?
Nem feleltek neki. Hanem az egyik kalóz minden teketória nélkül az arcába világított a fáklyával, hogy a köpcös jól szemügyre vehesse.
- Sztavrosz? – kérdezte aztán a köpcös a kalózvezért.
- Ismerem. Giuseppe Manfredini kapitány
- Valódi velencei?
- Az. Becsületes ember és fontos személy.
A köpcös megnyugodva bólintott, aztán teljesen európai módon kezet nyújtott a kapitánynak.
- Giuseppe Manfredini! – mutatkozott be fennhangon, közben szemügyre vette az emberét. Ki lehet ez? Hogyan szólítsa?
- Uraságodban kit tisztelhetek? – kérdezte végül kissé zavartan.
A köpcös előbb jól végigmérte, csak utána válaszolt:
- Az én nevem Ali Gördes. A törökök így neveznek, a valódi nevemet nem mondom el.
A „Gördes” szó hallatára Sztavrosz önkéntelenül összerázkódott. Az ősi Korinthoszt hívták így a törökök.
- Mit kívánsz tőlem, Ali Gördes?
- Nem tudod, ki vagyok?
Manfredini kapitány tanácstalanul ingatta a fejét.
- Harminckét nyelvet tud – mondta csendesen Sztavrosz. – Valóságos világcsoda.
Manfredini erre nem szólt semmit. Miért olyan fontos ez a világcsoda, hogy neki egyenesen Velencéből kellett idejönnie?
- Az jó, ha nem ismersz engem, Manfredini kapitány. Ha még nem hallottál rólam. Azt jelenti, senki sem árult el.
Manfredini figyelmesen nézte. Talán mégsem volt ez az út hiábavaló. A látszólag közömbös, joviális ábrázatban volt valami nagyon érdekes. Elmenne az ember az utcán ezer ilyen mellett, nem ismerné fel, még csak nem is emlékezne rá. Pedig van benne valami. Harminckét nyelvet beszél.
- Isztambulba rendeltek – mondta csendesen Ali Gördes. – Panajotti főtolmács mellett fogok dolgozni.
- Ez biztos? – kérdezte Sztavrosz.
- Igen.
- Nem lehet valami csapda? Ha az, még ma éjjel felteszlek a hajómra, és elviszlek jó messzire.
Újabb részlet következik.
A kis hajó csendesen meg bújt az öbölben, a kapitány személyesen állt őrt néhány fegyveressel a fedélzeten. A csónak finom evezőcsapásokkal haladt a part felé. A hátul álló őr puskát szorongatott a kezében, és tenyerével takarta égő kanócát.
A görög kalóz hajója már egy órával korábban megérkezett, és úgy kötött ki a szikla alatt, hogy még a holdfény számára is láthatatlan maradt. Sztavrosz már a parton várakozott. Ahogy a csónak kikötött, a kalózkapitány olaszul mordult rá az őrre:
- Talán Velencében még nem ismerik a kovás puskát?
Velence megbízottja fekete köpenyt és fekete háromszögletű kalapot viselt. Sztavrosz egyik kísérője segített neki partra lépni.
Giuseppe Manfredini kapitány volt.
Sztavrosszal megölelték egymást.
- Ki az ember? – kérdezte aztán a velencei.
Sztavrosz a sötétbe burkolódzó szárazföld felé intett.
- Gyere!
Pár lépés múlva valami barlangféle bejáratához értek. Két fáklyás kalóz között egy köpcös kis emberke lépett ki törökös selyemkaftánban.
Manfredini meglepődött. Ki ez? Valami pasa? Egy török miatt kellett erre az istenkísértő útra jönnie szigetek közt bujdosva egyenesen Velencéből?
- Ki ez, Sztavrosz?
Nem feleltek neki. Hanem az egyik kalóz minden teketória nélkül az arcába világított a fáklyával, hogy a köpcös jól szemügyre vehesse.
- Sztavrosz? – kérdezte aztán a köpcös a kalózvezért.
- Ismerem. Giuseppe Manfredini kapitány
- Valódi velencei?
- Az. Becsületes ember és fontos személy.
A köpcös megnyugodva bólintott, aztán teljesen európai módon kezet nyújtott a kapitánynak.
- Giuseppe Manfredini! – mutatkozott be fennhangon, közben szemügyre vette az emberét. Ki lehet ez? Hogyan szólítsa?
- Uraságodban kit tisztelhetek? – kérdezte végül kissé zavartan.
A köpcös előbb jól végigmérte, csak utána válaszolt:
- Az én nevem Ali Gördes. A törökök így neveznek, a valódi nevemet nem mondom el.
A „Gördes” szó hallatára Sztavrosz önkéntelenül összerázkódott. Az ősi Korinthoszt hívták így a törökök.
- Mit kívánsz tőlem, Ali Gördes?
- Nem tudod, ki vagyok?
Manfredini kapitány tanácstalanul ingatta a fejét.
- Harminckét nyelvet tud – mondta csendesen Sztavrosz. – Valóságos világcsoda.
Manfredini erre nem szólt semmit. Miért olyan fontos ez a világcsoda, hogy neki egyenesen Velencéből kellett idejönnie?
- Az jó, ha nem ismersz engem, Manfredini kapitány. Ha még nem hallottál rólam. Azt jelenti, senki sem árult el.
Manfredini figyelmesen nézte. Talán mégsem volt ez az út hiábavaló. A látszólag közömbös, joviális ábrázatban volt valami nagyon érdekes. Elmenne az ember az utcán ezer ilyen mellett, nem ismerné fel, még csak nem is emlékezne rá. Pedig van benne valami. Harminckét nyelvet beszél.
- Isztambulba rendeltek – mondta csendesen Ali Gördes. – Panajotti főtolmács mellett fogok dolgozni.
- Ez biztos? – kérdezte Sztavrosz.
- Igen.
- Nem lehet valami csapda? Ha az, még ma éjjel felteszlek a hajómra, és elviszlek jó messzire.
Újabb részlet következik.
2013. augusztus 29., csütörtök
Szerelem és líra - XCI.
Kilencvenegyedik rész
Annak idején Simonyi Imre sommásan azt mondta az éppen akkor zajló rendszerváltásra, hogy az csak gengszterváltás. Mindenki óvott a rendszerváltással kapcsolatos illúzióktól. A néhai költő világéletében a hatalom üldözöttje volt, gyanús személy, és nem tetszett neki, amit rendszerváltás címszó alatt látott. Azt gondolom, Simonyi fején találta a szöget, a gengszterváltás kifejezés jól jellemzi azt, ami történt.
A rendszerváltás a szovjet birodalom eróziójára támaszkodva indult sajátos hatalomátmentés volt, amely voltaképpen ma sem zárult le. A társadalom néhány szférájában le se zajlott. Nem volt ebben semmiféle forradalmi jelleg, inkább alkudozás, halászat a zavarosban, a média állandó tamtamverése és temérdek üres retorika.
Ami lezajlott, annak semmi köze sem volt a forradalmakhoz, semmiféle „típusú” forradalomhoz. Voltaképpen nem is rendszer-, inkább valamiféle önrendszer-váltás volt ez. A szocializmus utolsó, egyre korrumpálódó másfél évtizedében felnőtt, hatalom-közelbe került káder rétegek irányításával temérdek formális változás leplezte, hogy a folyamat fő célja saját gazdasági és hatalmi pozíciójuk átmentése és erősítése. Mivel a Szovjetunió erodálódása miatt pártfogó nélkül maradtak, a lakosság feletti uralmuk fenntartása érdekében a nyugati tőkével fogtak össze. Jellemző, hogy a munkás-paraszt élcsapatból gyorsan demokratikus politikai erővé vedlő állampárt új nevéből is csak a „munkás” szó maradt ki.
A káderek még előtte egymás között gyorsan „privatizálták” az állami vagyon jelentős részét. Nem véletlenül nevezi a mai közvélemény „a nagy lenyúlások korszakának” az 1987-89 körüli időket. Utána ugyanezen „elit” részben kiárusította bagóért az ország nem jelentéktelen vagyonát, részben meg „helyzetbe hozta” saját családi, haveri és egyéb kapcsolatait, mára többszörös kliensrendszer alakult ki, amely minden kibontakozási kísérletet csírájában fojt el. Ez minden politikai erő égisze alatt létrejött.
Utána a gyorsan hazafivá és demokratává avanzsált pártfunkcionáriusok betelepedtek a különféle pártokba, intézményekbe, vagyonba – vagy éppen külföldre. Megalapozták a jövőjüket, éljen hát a demokrácia.
A rendszerváltás egyik aktív politikus szereplője később nehezményezte, hogy a gengszterváltást közvetlenül megelőző politikai alkuk egy része nem úgy él a közvéleményben, ahogyan ő szeretné. „A demokráciáért tárgyaltam, veszélyes körülmények között.” Egy ország nevetett rajta keserűen.
A rendszerváltás tehát – ahelyett, hogy megállította volna a társadalmi rothadást, éppenséggel fokozta, hiszen pontosan ugyanazon elvek mentén valósult meg. A külföldi tőkével összefogva magán birodalmakat épített, és a folyamat minden költségét a lakosságra terhelte. A naiv külföldiek akkoriban csodálkoztak, hogy a magyarok szomorúak, nem örülnek a rendszerváltásnak. A külföld a propagandára hallgatott, mi meg láttuk saját szemünkkel a folyamatos rombolást.
Ne legyenek illúzióin az európai közvéleménnyel kapcsolatban. Nem nagyon érdekeljük, emellett nagyon is felületes és könnyen befolyásolható. Nagyon kevés fáradsággal ellenünk fordítható. A XIX. században szomszédaink könnyedén megnyerték a maguk irredentizmusának. Ma is hitelt ad a rólunk szóló, a legtöbb esetben igen ostoba rágalmaknak. Komprádoraink kapcsolatrendszere irányítja a rólunk szóló vélekedést, ami általában néhány buta jelszó szintjére redukálódik.
A szüleink és nagyszüleink által felépített és megteremtett javak elrablása, a vívmányok megsemmisítése szinte tervszerűen zajlott, hiszen nem volt semmiféle, az ország érdekeit védelmezni akaró nemzeti egység, és a lakosság különféle csoportjai ma is könnyen kijátszhatók egymás ellen.
Aki már a nyolcvanas évek közepén munkába állt, emlékezhet, mennyire más volt egy munkaviszony még a Kádár-korszak legvégén is, mint ma. A munka is hatékonyabb volt. Egy-egy dolgozó számos olyan joggal, lehetőséggel rendelkezett, amelyek ma már nincsenek. Mindenféle ürügyekkel felszámolta őket valamelyik „demokratikus” politikai erő. A munkahelyek hangulata merőben más volt, az a fajta emberközpontúság ma már nem létezik. Ma már a munkaadók zöme megdölyfösödött, a munkaviszony meg egyre inkább a rabszolgaszerződés jellegét ölti. Nagyon fontos vívmányok mentek veszendőbe, nehéz lesz majd visszaszerezni őket, pedig nélkülük nincs fejlődés.
A változás egyértelműen és minden szempontból negatív: a dolgozó létbiztonsága nem fogható ahhoz, ami Kádár időszakában volt jellemző. Most rettegni kell a munkahely miatt, a számlák miatt, a napi megélhetés miatt. Ezerszer is meg kell gondolni, hogy az ember megkockáztasson-e egy esti sétát olyan helyen, ahol a hetvenes években naponta megtehette, és soha semmi baj nem érte.
A rendszerváltás időszaka egyébként a XX. század végi történelem nagy fordulópontja volt. A gyanús egyöntetűséggel zajló közép-európai rendszerváltások egyúttal a korábbi évtizedek világhelyzetében megszokott „két világrendszer szembenállása” című antinómiát rombolták végleg le.
Új helyzet keletkezett. A kapitalizmus győzött, és szinte azonnal látszott, hogy alaposan túlnyerte magát. Jacques Derrida egyik utolsó írásában figyelmeztetett is rá, hogy az ellenfél és vetélytárs nélkül maradt tőkés rendszer világméretű támadásra indul a dolgozók jogai ellen, és hogy a „szabad világ” fogalma puszta demagógia. Ne örüljünk a globalizációnak, mert a világot elözönlő magán hatalom a szabadság megsemmisítésében érdekelt.
A szocialista világrendszer bukása még utoljára hitelessé tette a nyugati liberális értékrendszert; mert itt nálunk sokkal nagyobb hitele volt, mint odahaza, és a tőlünk hömpölygő lelkesedés még utoljára szabad világnak láttatta azt, ami már régen nem volt szabad világ. Legkevésbé mi voltunk lelkesek, a többi ország lakossága naivabb volt, jobban örvendezett. Mi visszafogottabban, vagy úgy se.
A többpárti demokráciához kötődő politikai jelszavak nálunk igen hamar devalválódtak. A kisember már az első években is tudta, hogy ez valójában oligarchikus rendszer, ahol még a kulisszák is selejtesek, a tartalom pedig merőben más, mint amit a propaganda állít.
A szabadság-demagógia többi jelszava – a nyugati színvonalú árukészlet, meg a szabad külföldi utazás – a gyakorlatban sem jólétet, sem szabadságot nem jelent. Az árukészlet zömmel drága, a kisembernek sokkal jobban kell takarékoskodnia, mint Kádár idején bármikor, és ez sűrűn kényszeríti arra, hogy sokkal silányabb termékeket vegyen, mint Kádár idején bármikor. Annak idején élelmiszerből mindig volt elegendő, az ára elérhető volt, és az akkori boltokban kapható – az egész korszak folyamán azonos árú – kétkilós kenyér, meg a 28-as kolbász minőségben magasan verte a mai kamukenyeret és ízetlen felvágottat.
Az utazás még kevesebbet jelent. A kisember életének szintjén semmi jelentősége sincs. Drága komprádor kedvtelés, nincs rá se idő, se pénz, legfeljebb az igény pislákol, amíg el nem múlik. Életében egyszer-kétszer jár külföldön, esetleg soha. Az utazás elvi lehetősége, illetve gyakorlati megvalósíthatatlansága és feleslegessége a lényegtelen ügyek sorába utalja, a kisember legfeljebb a gyermeke számára próbál biztosítani némi világlátási esélyt. Fontosabb dolgai vannak: etetnie és ruháznia kell a családját, ki kell fizetni a csillapíthatatlan éhséggel, kíméletlenül növekvő közüzemi számlákat, a csaknem hasonló iramban növekvő részleteket, fedeznie kell a mindig aktuális kisebb-nagyobb javításokat, az egészségügyi költségeket, el kell temetni a család halottait. Közben az árak harminc éve növekednek, állambácsi négyzetesen szaporítja az adókat, mindenre igyekszik rátenni szőrös mancsát. A szipolyozás napról napra mind erősebb, és a kisember állandó frontszolgálatban van, mindig tudnia kell valami kunsztot bemutatni, valahol csodát tenni, valami új jövedelemforrást találni, hogy a mind erősebben élősködő számlák, részletek és adók ellenére mégiscsak jusson pénze arra is, ami igazán fontos, a családjára.
Főleg a gyermektelenek és egyedülállók költik utazásra a pénzüket, azaz olyan emberek, akik már lemondtak a családról, és akiknek a számát a rendszer szemmel láthatóan növelni akarja. A „fent” kívánatos életmód a gyökértelenség az identitás nélküliség valamelyik formája.
A családos kisembernek mindig van mire költenie, ha néhanapján komolyabb pénzhez jut. Temérdek javítanivaló a házon, új eszközök beszerzése, a tönkrement háztartási gépek pótlása, egy jobb használt autó, a jelzálog. Így megy, amíg él. Negyven felett állandóan készen áll a halálra, de helytáll, amíg érdemes, sőt azon is túl. A politikusokat megveti, nem szimpatizál egyik párttal sem, mert az egyik rossz, a másik még rosszabb.
Ez már szinte a világ törvényének hat. Választás lesz? Lassan húsz éve mindig elmondják. Ha választás lesz, változnak a dolgok. Hogyan? Eddig rossz volt – ezután még rosszabb jön. Eddig még egyszer sem tévedett a népi bölcsesség.
Ide vezetett a társadalom rothadása. És most?
Gyakorlatilag ma is ez folyik. Azóta is tovább rothad a magyar társadalom. Megállíthatatlanul szaporodnak az adók, a megszorítások, a lakosság több évtizedes vívmányai tűnnek el szinte egyik napról a másikra.
Szokás az eladósodást még az egykori Kádár-korszak nyakába varrni, de ez minden alapot nélkülöz. Az eladósodás a gengszterváltás után öltött kriminális méreteket. A felelősség a magyar „elitet” és a külföldi hitelezőket közösen terheli.
Hogy a magyar „elit” komprádorként viselkedett, azon nem szabad meglepődnünk. Csak ugyanazt tette, amihez Rákosi Mátyás elvtárs óta hozzászokott; külföldiekkel kokettálva árulta el a hazáját. De minden további baj ebből fakad, ezért vannak mai komprádoraink tarthatatlan helyzetben. Magyarország a sokszínű, sok oldalú és gyorsan cserélhető köpönyegek országa.
Elképesztő összegeket költöttek elvileg külföldi kölcsönökből az országra, és nyoma sincs, mire ment el a gigantikus összeg. Ekkora befektetésnek látszania kellene.
Nem látszik, mert nincs, zömét nem is költötték az országra. Az indoklásaik nem állnának ki egy komolyabb vizsgálatot. A külföldi barátokkal-kapcsolatokkal összebizniszelt kölcsönök egy része talán soha meg sem érkezett az országba, számunkra csak a visszafizetés maradt; amelynek lényegében sohasem lenne vége. Nézzük csak meg őket, és meggyőződhetünk róla, milyen furfangos manipuláció ez – a kölcsönök egy része gyakorlatilag folyamatosan újratermeli magát. Sohasem lehet őket kifizetni – ez is a szabályokhoz tartozik.
Úgy tűnik, Magyarország a világ egyetlen olyan állama, amely három világháborút veszített el. Minden tönkretéve, leépítve, megszüntetve, szétverve. Ez pedig hallatlanul veszélyes helyzet. Nem az a fő probléma, hogy a térség egyik első államából az utolsóvá züllünk, az már félig-meddig meg is történt.
Sokkal fenyegetőbb az, hogy a komprádoroknak egyáltalán nem érdekük a magyar államiság fenntartása. Ez nem csupán azt jelenti, hogy idegen pénzügyi-gazdasági erők helytartójaként viselkednek, ha hatalomra kerülnek – ezt is megértük már néhányszor. Az ország anyagi tönkretételében vitt szerepük csak úgy mehet végleg feledésbe, ha Magyarország – megszűnik. Nem véletlen, hogy külföldön saját honfitársaink viselkednek hazánkkal szemben a legellenségesebben, hogy ezerféle idióta rágalomtömkeleget terjesztenek rólunk.
Ne higgyük, hogy a hazánk magától fennmarad. A tehetetlenségi nyomaték ehhez már nem elegendő.
A világ a valóságban egyáltalán nem hasonlít a hivatalosan hirdetett globalizált mennyországra, egyre inkább valami Orwell által jövendölt képződményre emlékeztet. Arctalan magán pénzrendszer irányítja a folyamatokat; éppen úgy nem felelős senki előtt, ahogy a multi birodalmak sem. Az általuk birtokolt eszközök lehetőségei régen meghaladják a céljaik hasznosságát. Az ellenőrizhetetlen magán hatalmak a fasizmust idézik – amire velük kapcsolatban egyébként annak idején Franklin Delano Roosevelt figyelmeztetett.
Európa egyre inkább magán pénzügyi hatalmasságok játékszere, külön bejáratú birodalma lesz.
Egy ilyen világban bármi lehetséges – csak éppen nem jó értelemben.
Egyáltalán nem rémítgetni akarok, az alábbi alternatívák bármelyike bekövetkezhet:
v Pénzügyi és gazdasági összeomlás során valamelyik bankcsoport helytartója kormányozza az országot, a lakosságot kiszipolyozza, nagy részben külföldre üldözi, olcsó idegen munkaerőt telepít a helyünkre.
v A hazai létbizonytalanság, az összeomlás véres lázadásba torkollik. Valamiféle európai zsandár haderő leveri, utána pedig felosztanak bennünket a szomszédok között. Majd elszántan hülye tanulmányok beszélnek róla, hogy miért bukott el szükségszerűen a magyar állam, és miért nincs meg a magyar függetlenség reális lehetősége. Ezeket a fércműveket magyarok írják majd.
v Ugyanez békés úton; valaki „rájön”, hogy a gazdasági problémáink kezelhetetlenek, a szomszédok megszállnak bennünket. Ezt egyébként bármikor megtehetik, mivel a magyar véderő a jelképesnél is jelképesebb, díszelegni sok, országot védeni kevés. Az adósságaink így a szomszédainkra maradnak, de nekik lesz annyi eszük, hogy egy fityinget se fizetnek ki belőle. Hitelezőink háborognak egy ideig, aztán megunják, és abbahagyják.
v Ugyanez „láthatatlanul”. Szisztematikusan idegen népcsoportokat költöztetnek az ország különböző részeibe, és támogatják a magyarok távozását. Egy idő múlva több angol nyelvterület lesz, mint magyar. Akkortól bármi lehetséges.
Ezek persze rémképek – egyelőre. De mindenképpen el kell mondanom: valamelyik mindenképpen bekövetkezik – ha hagyjuk. Nincs fegyverünk, nem is lesz, nem is mennénk vele semmire. Mindenkinél gyengébbek vagyunk, az erőszak csak a pusztulásunkat hozhatja. Etikus cél csak etikus eszközökkel érhető el.
Amikor egy-egy ismerősünk néhány, az ottani magyarság körében eltöltött nap után visszatér Erdélyből, és elmondja, hogy valóságos „lelki wellnessben” volt része, mindig rádöbbenünk, hogy ott az összetartó erők még sokkal erősebbek, a szerelem jobban betölti küldetését.
De ne higgyük, hogy nálunk nem. Ha a világ csak az anyagi törvények szerint működne, régen nem léteznénk. De vagyunk.
A helyzet korántsem annyira reménytelen, amilyennek tűnik.
Nagy szükség van lírára, szerelemre, és a jelentőségük megértésére.
Folytatása következik.
Annak idején Simonyi Imre sommásan azt mondta az éppen akkor zajló rendszerváltásra, hogy az csak gengszterváltás. Mindenki óvott a rendszerváltással kapcsolatos illúzióktól. A néhai költő világéletében a hatalom üldözöttje volt, gyanús személy, és nem tetszett neki, amit rendszerváltás címszó alatt látott. Azt gondolom, Simonyi fején találta a szöget, a gengszterváltás kifejezés jól jellemzi azt, ami történt.
A rendszerváltás a szovjet birodalom eróziójára támaszkodva indult sajátos hatalomátmentés volt, amely voltaképpen ma sem zárult le. A társadalom néhány szférájában le se zajlott. Nem volt ebben semmiféle forradalmi jelleg, inkább alkudozás, halászat a zavarosban, a média állandó tamtamverése és temérdek üres retorika.
Ami lezajlott, annak semmi köze sem volt a forradalmakhoz, semmiféle „típusú” forradalomhoz. Voltaképpen nem is rendszer-, inkább valamiféle önrendszer-váltás volt ez. A szocializmus utolsó, egyre korrumpálódó másfél évtizedében felnőtt, hatalom-közelbe került káder rétegek irányításával temérdek formális változás leplezte, hogy a folyamat fő célja saját gazdasági és hatalmi pozíciójuk átmentése és erősítése. Mivel a Szovjetunió erodálódása miatt pártfogó nélkül maradtak, a lakosság feletti uralmuk fenntartása érdekében a nyugati tőkével fogtak össze. Jellemző, hogy a munkás-paraszt élcsapatból gyorsan demokratikus politikai erővé vedlő állampárt új nevéből is csak a „munkás” szó maradt ki.
A káderek még előtte egymás között gyorsan „privatizálták” az állami vagyon jelentős részét. Nem véletlenül nevezi a mai közvélemény „a nagy lenyúlások korszakának” az 1987-89 körüli időket. Utána ugyanezen „elit” részben kiárusította bagóért az ország nem jelentéktelen vagyonát, részben meg „helyzetbe hozta” saját családi, haveri és egyéb kapcsolatait, mára többszörös kliensrendszer alakult ki, amely minden kibontakozási kísérletet csírájában fojt el. Ez minden politikai erő égisze alatt létrejött.
Utána a gyorsan hazafivá és demokratává avanzsált pártfunkcionáriusok betelepedtek a különféle pártokba, intézményekbe, vagyonba – vagy éppen külföldre. Megalapozták a jövőjüket, éljen hát a demokrácia.
A rendszerváltás egyik aktív politikus szereplője később nehezményezte, hogy a gengszterváltást közvetlenül megelőző politikai alkuk egy része nem úgy él a közvéleményben, ahogyan ő szeretné. „A demokráciáért tárgyaltam, veszélyes körülmények között.” Egy ország nevetett rajta keserűen.
A rendszerváltás tehát – ahelyett, hogy megállította volna a társadalmi rothadást, éppenséggel fokozta, hiszen pontosan ugyanazon elvek mentén valósult meg. A külföldi tőkével összefogva magán birodalmakat épített, és a folyamat minden költségét a lakosságra terhelte. A naiv külföldiek akkoriban csodálkoztak, hogy a magyarok szomorúak, nem örülnek a rendszerváltásnak. A külföld a propagandára hallgatott, mi meg láttuk saját szemünkkel a folyamatos rombolást.
Ne legyenek illúzióin az európai közvéleménnyel kapcsolatban. Nem nagyon érdekeljük, emellett nagyon is felületes és könnyen befolyásolható. Nagyon kevés fáradsággal ellenünk fordítható. A XIX. században szomszédaink könnyedén megnyerték a maguk irredentizmusának. Ma is hitelt ad a rólunk szóló, a legtöbb esetben igen ostoba rágalmaknak. Komprádoraink kapcsolatrendszere irányítja a rólunk szóló vélekedést, ami általában néhány buta jelszó szintjére redukálódik.
A szüleink és nagyszüleink által felépített és megteremtett javak elrablása, a vívmányok megsemmisítése szinte tervszerűen zajlott, hiszen nem volt semmiféle, az ország érdekeit védelmezni akaró nemzeti egység, és a lakosság különféle csoportjai ma is könnyen kijátszhatók egymás ellen.
Aki már a nyolcvanas évek közepén munkába állt, emlékezhet, mennyire más volt egy munkaviszony még a Kádár-korszak legvégén is, mint ma. A munka is hatékonyabb volt. Egy-egy dolgozó számos olyan joggal, lehetőséggel rendelkezett, amelyek ma már nincsenek. Mindenféle ürügyekkel felszámolta őket valamelyik „demokratikus” politikai erő. A munkahelyek hangulata merőben más volt, az a fajta emberközpontúság ma már nem létezik. Ma már a munkaadók zöme megdölyfösödött, a munkaviszony meg egyre inkább a rabszolgaszerződés jellegét ölti. Nagyon fontos vívmányok mentek veszendőbe, nehéz lesz majd visszaszerezni őket, pedig nélkülük nincs fejlődés.
A változás egyértelműen és minden szempontból negatív: a dolgozó létbiztonsága nem fogható ahhoz, ami Kádár időszakában volt jellemző. Most rettegni kell a munkahely miatt, a számlák miatt, a napi megélhetés miatt. Ezerszer is meg kell gondolni, hogy az ember megkockáztasson-e egy esti sétát olyan helyen, ahol a hetvenes években naponta megtehette, és soha semmi baj nem érte.
A rendszerváltás időszaka egyébként a XX. század végi történelem nagy fordulópontja volt. A gyanús egyöntetűséggel zajló közép-európai rendszerváltások egyúttal a korábbi évtizedek világhelyzetében megszokott „két világrendszer szembenállása” című antinómiát rombolták végleg le.
Új helyzet keletkezett. A kapitalizmus győzött, és szinte azonnal látszott, hogy alaposan túlnyerte magát. Jacques Derrida egyik utolsó írásában figyelmeztetett is rá, hogy az ellenfél és vetélytárs nélkül maradt tőkés rendszer világméretű támadásra indul a dolgozók jogai ellen, és hogy a „szabad világ” fogalma puszta demagógia. Ne örüljünk a globalizációnak, mert a világot elözönlő magán hatalom a szabadság megsemmisítésében érdekelt.
A szocialista világrendszer bukása még utoljára hitelessé tette a nyugati liberális értékrendszert; mert itt nálunk sokkal nagyobb hitele volt, mint odahaza, és a tőlünk hömpölygő lelkesedés még utoljára szabad világnak láttatta azt, ami már régen nem volt szabad világ. Legkevésbé mi voltunk lelkesek, a többi ország lakossága naivabb volt, jobban örvendezett. Mi visszafogottabban, vagy úgy se.
A többpárti demokráciához kötődő politikai jelszavak nálunk igen hamar devalválódtak. A kisember már az első években is tudta, hogy ez valójában oligarchikus rendszer, ahol még a kulisszák is selejtesek, a tartalom pedig merőben más, mint amit a propaganda állít.
A szabadság-demagógia többi jelszava – a nyugati színvonalú árukészlet, meg a szabad külföldi utazás – a gyakorlatban sem jólétet, sem szabadságot nem jelent. Az árukészlet zömmel drága, a kisembernek sokkal jobban kell takarékoskodnia, mint Kádár idején bármikor, és ez sűrűn kényszeríti arra, hogy sokkal silányabb termékeket vegyen, mint Kádár idején bármikor. Annak idején élelmiszerből mindig volt elegendő, az ára elérhető volt, és az akkori boltokban kapható – az egész korszak folyamán azonos árú – kétkilós kenyér, meg a 28-as kolbász minőségben magasan verte a mai kamukenyeret és ízetlen felvágottat.
Az utazás még kevesebbet jelent. A kisember életének szintjén semmi jelentősége sincs. Drága komprádor kedvtelés, nincs rá se idő, se pénz, legfeljebb az igény pislákol, amíg el nem múlik. Életében egyszer-kétszer jár külföldön, esetleg soha. Az utazás elvi lehetősége, illetve gyakorlati megvalósíthatatlansága és feleslegessége a lényegtelen ügyek sorába utalja, a kisember legfeljebb a gyermeke számára próbál biztosítani némi világlátási esélyt. Fontosabb dolgai vannak: etetnie és ruháznia kell a családját, ki kell fizetni a csillapíthatatlan éhséggel, kíméletlenül növekvő közüzemi számlákat, a csaknem hasonló iramban növekvő részleteket, fedeznie kell a mindig aktuális kisebb-nagyobb javításokat, az egészségügyi költségeket, el kell temetni a család halottait. Közben az árak harminc éve növekednek, állambácsi négyzetesen szaporítja az adókat, mindenre igyekszik rátenni szőrös mancsát. A szipolyozás napról napra mind erősebb, és a kisember állandó frontszolgálatban van, mindig tudnia kell valami kunsztot bemutatni, valahol csodát tenni, valami új jövedelemforrást találni, hogy a mind erősebben élősködő számlák, részletek és adók ellenére mégiscsak jusson pénze arra is, ami igazán fontos, a családjára.
Főleg a gyermektelenek és egyedülállók költik utazásra a pénzüket, azaz olyan emberek, akik már lemondtak a családról, és akiknek a számát a rendszer szemmel láthatóan növelni akarja. A „fent” kívánatos életmód a gyökértelenség az identitás nélküliség valamelyik formája.
A családos kisembernek mindig van mire költenie, ha néhanapján komolyabb pénzhez jut. Temérdek javítanivaló a házon, új eszközök beszerzése, a tönkrement háztartási gépek pótlása, egy jobb használt autó, a jelzálog. Így megy, amíg él. Negyven felett állandóan készen áll a halálra, de helytáll, amíg érdemes, sőt azon is túl. A politikusokat megveti, nem szimpatizál egyik párttal sem, mert az egyik rossz, a másik még rosszabb.
Ez már szinte a világ törvényének hat. Választás lesz? Lassan húsz éve mindig elmondják. Ha választás lesz, változnak a dolgok. Hogyan? Eddig rossz volt – ezután még rosszabb jön. Eddig még egyszer sem tévedett a népi bölcsesség.
Ide vezetett a társadalom rothadása. És most?
Gyakorlatilag ma is ez folyik. Azóta is tovább rothad a magyar társadalom. Megállíthatatlanul szaporodnak az adók, a megszorítások, a lakosság több évtizedes vívmányai tűnnek el szinte egyik napról a másikra.
Szokás az eladósodást még az egykori Kádár-korszak nyakába varrni, de ez minden alapot nélkülöz. Az eladósodás a gengszterváltás után öltött kriminális méreteket. A felelősség a magyar „elitet” és a külföldi hitelezőket közösen terheli.
Hogy a magyar „elit” komprádorként viselkedett, azon nem szabad meglepődnünk. Csak ugyanazt tette, amihez Rákosi Mátyás elvtárs óta hozzászokott; külföldiekkel kokettálva árulta el a hazáját. De minden további baj ebből fakad, ezért vannak mai komprádoraink tarthatatlan helyzetben. Magyarország a sokszínű, sok oldalú és gyorsan cserélhető köpönyegek országa.
Elképesztő összegeket költöttek elvileg külföldi kölcsönökből az országra, és nyoma sincs, mire ment el a gigantikus összeg. Ekkora befektetésnek látszania kellene.
Nem látszik, mert nincs, zömét nem is költötték az országra. Az indoklásaik nem állnának ki egy komolyabb vizsgálatot. A külföldi barátokkal-kapcsolatokkal összebizniszelt kölcsönök egy része talán soha meg sem érkezett az országba, számunkra csak a visszafizetés maradt; amelynek lényegében sohasem lenne vége. Nézzük csak meg őket, és meggyőződhetünk róla, milyen furfangos manipuláció ez – a kölcsönök egy része gyakorlatilag folyamatosan újratermeli magát. Sohasem lehet őket kifizetni – ez is a szabályokhoz tartozik.
Úgy tűnik, Magyarország a világ egyetlen olyan állama, amely három világháborút veszített el. Minden tönkretéve, leépítve, megszüntetve, szétverve. Ez pedig hallatlanul veszélyes helyzet. Nem az a fő probléma, hogy a térség egyik első államából az utolsóvá züllünk, az már félig-meddig meg is történt.
Sokkal fenyegetőbb az, hogy a komprádoroknak egyáltalán nem érdekük a magyar államiság fenntartása. Ez nem csupán azt jelenti, hogy idegen pénzügyi-gazdasági erők helytartójaként viselkednek, ha hatalomra kerülnek – ezt is megértük már néhányszor. Az ország anyagi tönkretételében vitt szerepük csak úgy mehet végleg feledésbe, ha Magyarország – megszűnik. Nem véletlen, hogy külföldön saját honfitársaink viselkednek hazánkkal szemben a legellenségesebben, hogy ezerféle idióta rágalomtömkeleget terjesztenek rólunk.
Ne higgyük, hogy a hazánk magától fennmarad. A tehetetlenségi nyomaték ehhez már nem elegendő.
A világ a valóságban egyáltalán nem hasonlít a hivatalosan hirdetett globalizált mennyországra, egyre inkább valami Orwell által jövendölt képződményre emlékeztet. Arctalan magán pénzrendszer irányítja a folyamatokat; éppen úgy nem felelős senki előtt, ahogy a multi birodalmak sem. Az általuk birtokolt eszközök lehetőségei régen meghaladják a céljaik hasznosságát. Az ellenőrizhetetlen magán hatalmak a fasizmust idézik – amire velük kapcsolatban egyébként annak idején Franklin Delano Roosevelt figyelmeztetett.
Európa egyre inkább magán pénzügyi hatalmasságok játékszere, külön bejáratú birodalma lesz.
Egy ilyen világban bármi lehetséges – csak éppen nem jó értelemben.
Egyáltalán nem rémítgetni akarok, az alábbi alternatívák bármelyike bekövetkezhet:
v Pénzügyi és gazdasági összeomlás során valamelyik bankcsoport helytartója kormányozza az országot, a lakosságot kiszipolyozza, nagy részben külföldre üldözi, olcsó idegen munkaerőt telepít a helyünkre.
v A hazai létbizonytalanság, az összeomlás véres lázadásba torkollik. Valamiféle európai zsandár haderő leveri, utána pedig felosztanak bennünket a szomszédok között. Majd elszántan hülye tanulmányok beszélnek róla, hogy miért bukott el szükségszerűen a magyar állam, és miért nincs meg a magyar függetlenség reális lehetősége. Ezeket a fércműveket magyarok írják majd.
v Ugyanez békés úton; valaki „rájön”, hogy a gazdasági problémáink kezelhetetlenek, a szomszédok megszállnak bennünket. Ezt egyébként bármikor megtehetik, mivel a magyar véderő a jelképesnél is jelképesebb, díszelegni sok, országot védeni kevés. Az adósságaink így a szomszédainkra maradnak, de nekik lesz annyi eszük, hogy egy fityinget se fizetnek ki belőle. Hitelezőink háborognak egy ideig, aztán megunják, és abbahagyják.
v Ugyanez „láthatatlanul”. Szisztematikusan idegen népcsoportokat költöztetnek az ország különböző részeibe, és támogatják a magyarok távozását. Egy idő múlva több angol nyelvterület lesz, mint magyar. Akkortól bármi lehetséges.
Ezek persze rémképek – egyelőre. De mindenképpen el kell mondanom: valamelyik mindenképpen bekövetkezik – ha hagyjuk. Nincs fegyverünk, nem is lesz, nem is mennénk vele semmire. Mindenkinél gyengébbek vagyunk, az erőszak csak a pusztulásunkat hozhatja. Etikus cél csak etikus eszközökkel érhető el.
Amikor egy-egy ismerősünk néhány, az ottani magyarság körében eltöltött nap után visszatér Erdélyből, és elmondja, hogy valóságos „lelki wellnessben” volt része, mindig rádöbbenünk, hogy ott az összetartó erők még sokkal erősebbek, a szerelem jobban betölti küldetését.
De ne higgyük, hogy nálunk nem. Ha a világ csak az anyagi törvények szerint működne, régen nem léteznénk. De vagyunk.
A helyzet korántsem annyira reménytelen, amilyennek tűnik.
Nagy szükség van lírára, szerelemre, és a jelentőségük megértésére.
Folytatása következik.
2013. augusztus 28., szerda
Nyárutó - szomorú tánc
Nyárutó – szomorú tánc,
Esti eső-rumba,
Vonul már az idei Nyár
Idő-múzeumba.
——
Míg élt, izzó trónja volt
A kánikulának,
Holtan marad mindörökre
Emlék-múmiának.
——
Eső mossa végleg el,
Hull a könny a sárra,
Visszaveszi birodalmát
A hajnali pára.
—–
Nyárutó – szomorú tánc,
Megtelik az árok,
Bánatos földön kopognak
A realitások.
—–
Szikrázó idő-ekék
Hosszú nyomot vágnak,
Emléket állítanak a
Szólásszabadságnak.
—–
Magyar dacok hangjai
Zúgnak az esőbe,
Ha meghalunk, majd nem enged
Gyászolni a tőke…
—-
Nyárutó, szomorú tánc,
Hitek borzolódnak,
Számtalan másik oldala
Akad itt a lónak.
—-
Terebélyes lesz a gyom,
Kiszárad a búza,
Röhög, aki visszatartja,
Szenved, aki húzza.
—-
Kopogó eső veri
Hűlt helyét a Nyárnak,
Pesszimista becsületek
Médiára várnak.
—-
Torzsalkodik a jelen,
Szunnyad a jövendő,
Halott múlttal táplálkozik
Sunyi profit-bendő.
—–
Felvillan egy torz jövő,
Betondzsungel üszke.
Öltöny-világ közönséges
Hübriszére büszke.
—–
Koldus gazdagság saját
Szobrait faragja,
Lesz majd egyszer olyan jövő,
Ami kikacagja.
——
Nyárutó – szomorú tánc,
Jelen szárnya kókad,
Egy időre feledjük a
Vékony takarókat.
—-
Mesterkélt, giccses világ,
Vergődik a Béke,
A Család a Szép, s az Igaz
Végső menedéke.
Esti eső-rumba,
Vonul már az idei Nyár
Idő-múzeumba.
——
Míg élt, izzó trónja volt
A kánikulának,
Holtan marad mindörökre
Emlék-múmiának.
——
Eső mossa végleg el,
Hull a könny a sárra,
Visszaveszi birodalmát
A hajnali pára.
—–
Nyárutó – szomorú tánc,
Megtelik az árok,
Bánatos földön kopognak
A realitások.
—–
Szikrázó idő-ekék
Hosszú nyomot vágnak,
Emléket állítanak a
Szólásszabadságnak.
—–
Magyar dacok hangjai
Zúgnak az esőbe,
Ha meghalunk, majd nem enged
Gyászolni a tőke…
—-
Nyárutó, szomorú tánc,
Hitek borzolódnak,
Számtalan másik oldala
Akad itt a lónak.
—-
Terebélyes lesz a gyom,
Kiszárad a búza,
Röhög, aki visszatartja,
Szenved, aki húzza.
—-
Kopogó eső veri
Hűlt helyét a Nyárnak,
Pesszimista becsületek
Médiára várnak.
—-
Torzsalkodik a jelen,
Szunnyad a jövendő,
Halott múlttal táplálkozik
Sunyi profit-bendő.
—–
Felvillan egy torz jövő,
Betondzsungel üszke.
Öltöny-világ közönséges
Hübriszére büszke.
—–
Koldus gazdagság saját
Szobrait faragja,
Lesz majd egyszer olyan jövő,
Ami kikacagja.
——
Nyárutó – szomorú tánc,
Jelen szárnya kókad,
Egy időre feledjük a
Vékony takarókat.
—-
Mesterkélt, giccses világ,
Vergődik a Béke,
A Család a Szép, s az Igaz
Végső menedéke.
2013. augusztus 27., kedd
Fekete hóesés - XIV.
XIV. RÉSZ
Miért van fegyver Maglianinál? Elsőre ezen még csak fel sem akadunk, de minél tovább vizsgáljuk, annál problematikusabbnak tűnik.
Bethlen itt is remekelt. Egy árva szóval sem említi itt a töltött fegyvert, sőt látszólag egyáltalán nem említi. Csak sokkal később, Magliani meséjében bukkan fel a fegyver:
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”
Tehát, amikor megérkezik, a vadkan állítólag az úr hátán, és ő, a Zrínyi mentésére igyekvő Magliani rálő a vadkanra. Így természetesen ez nyilvánvaló elszólás, nem az egyetlen Magliani meséjében. Ha volt mivel a disznóra lőnie, töltött fegyvert kellett magával vinnie.
Itt álljunk meg, mert szinte minden eszköztárával együtt rajzolódik ki előttünk Bethlen Miklós sajátos közléstechnikája. Feltétlenül megérdemel néhány szót.
Már nem először találkozunk az eljárással. Vizsgáljuk meg, mi a modellje.
Az alaphelyzet mindig az, hogy Bethlen rejtve közölni akar velünk valamit, amit nyíltan nem tehet meg. Ezért furfangos módon csempészi szövegébe az információt, az egyes elemeket egymástól távol helyezi el, és direkt módon nem köti őket össze. A Zrínyi haláláról szóló rövid szövegben annyi ilyen van, hogy lehetetlen nem észrevenni őket.
A jelen esetben Bethlen azt szeretné közölni velünk, hogy Maglianinál töltött fegyver volt, amikor Zrínyi és Paka után belovagolt az erdőbe. Ha ezt nyíltan megírná, gyanút keltene, a cenzor lecsapna rá. Ezért sajátos cselhez folyamodik. Nézzük ennek menetét.
v Részekre bontja az információkat
v A szöveg különböző pontjain helyezi őket el. Látszólag mellékesen.
v Minden esetben mellőzi a részek közötti közvetlen kapcsolatot.
v Semmiféle kötőszó, nyelvi utalás nincs, a szándékosan és gondosan tervezve szétszórt elemeket csak a logika köti össze.
v Külön-külön mindegyik elem ártalmatlan, a cenzor szeme könnyen átmegy rajtuk.
v Csak a figyelmes olvasó tudja összeilleszteni a külön-külön található részeket.
v A külön álló adatokat egyszerű logikai művelet kapcsolhatja össze.
v Az információk egyes elemei láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz.
A jelen esetben a láncolat a következőképpen fest:
1. Bethlen felhívja a figyelmet Magliani személyére.
2. Közli, hogy Magliani Zrínyi után lovagolt
3. Közben kapcsolódik az előző logikai lánc: Magliani gyanússá válik, hiszen Zrínyi mindenkit arra kért, ne kövessék őt. Itt derül ki, mennyire gondosan és jól válogatja meg az információt Bethlen. Nagy nyomatékkal említi, hogy Zrínyi nem akart kísérőket. Nézzük csak még egyszer:
„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal,”
Aligha véletlen, hogy Bethlen a nyomatékosítás miatt kétszer is felhívja a figyelmet arra, Zrínyi nem akarta, hogy bárki is utána menjen. Nézzük csak:
Itt bezárul az előző logikai lánc, Bethlen tudatja velünk, hogy Magliani kifejezetten Zrínyi tilalma ellenére indult el.
Ha Bethlen nem említené Zrínyi kérését/parancsát, talán akkor is értelmetlennek, különösnek, vagy gyanúsnak találhatnánk Magliani elindulását, de így a dolog sokkal egyértelműbb. Magliani több, mint gyanús. Bethlennél láthatóan vádlott, de a bürokratikus észjárású cenzoroknak ez nem tűnt fel.
4. Bethlen lejjebb, látszólag mellékesen közli, hogy Magliani elsütött egy lőfegyvert.
5. Következik a visszacsatolás: Megállapítjuk, hogy az indulásakor Maglianinál töltött fegyvernek kellett lennie, különben nem lett volna mit elsütnie.
6. Később jelen esetben még egy pontosítás is van: közli, hogy Zrínyi fegyvere nem sült el, ergo Magliani azzal nem tüzelhetett.
Logikailag lenne még egy lehetőség: ha esetleg Magliani Paka fegyverével tüzelt volna. Ezt azonban Bethlen megfogalmazása lényegében kizárja:
Magliani meséje szerint:
„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ,”
Hogy ebben a helyzetben esetleg a Paka elejtett, a földön (esetleg éppen a vadkan közelében) heverő puskáját kapná fel (közben a mozgással még tovább ingerelné az amúgy is felbőszült állatot), és azzal tüzelne, képtelenségnek tekinthető.
Egyetlen lehetőség maradt: Magliani azzal a fegyverrel tüzelt, amit magával hozott, tehát a töltött fegyver már akkor nála volt, amikor Zrínyi után indult.
Ez fontos momentum. Nemcsak azért, mert töltött lőfegyver van nála, hanem azért is, mert tudjuk, hogy el is fogja sütni.
Itt is meg kell azonban állnunk még egy pillanatra. Miféle fegyver lehetett Maglianinál?
Látszólag ezzel nincs semmi probléma, hiszen éppen egy vadászat után vagyunk, amikor is teljesen magától értetődik, hogy mindenkinél töltött fegyver van, és ezekkel a fegyverekkel igyekeznek elejteni a hajtók által eléjük kergetett vadat.
Csakhogy…
Már nem a vadászaton vagyunk, hanem a vadászat után. Így pedig a dolog nem is annyira magától értetődő. A lőfegyverek kezelésével kapcsolatos szigorú biztonsági szabályok igen régóta léteznek, azokat nem a XX. századi hadseregekben találták ki. Aki még volt katona, tüstént megérti, mire gondolok.
A lőfegyver veszélyes eszköz, mindig is az volt, és ezt az ember mindig is tudta. A Zrínyi halálát hozó vadászat idején a puskával folytatott nagyúri vadászatok – illetve a lőfegyverre vonatkozó biztonsági szabályok – már bő egy évszázadra tekintenek vissza.
Nagyon szigorú szabályok vannak arra nézve, mikor kinél lehet töltött fegyver és kinél nem. Mikor mit kell tenni a töltött fegyverrel, hogy ne történhessen baj. A világ minden polgári és katonai lőterén ezt a mai napig igen komolyan veszik. Elképzelhetetlen, hogy bárki töltött fegyverrel lófrálhasson, amikor annak már semmiféle funkciója nincs. A mai tűzfegyverek nagyságrendekkel megbízhatóbbak, mint a XVII. századiak voltak, ennek ellenére időnként még ma is történik baleset. A lőfegyverekkel kapcsolatos biztonsági előírások pedig éppen az egykori vadászatokon alakultak ki.
Amikor a vadászat befejeződik, a szakember alkalmazottak – a vadászok – udvariasan elkérik azoktól a vendégektől is a puskát, akik maguk még nem nyújtották át nekik, és gondoskodnak róla, hogy a fegyver töltetlen legyen. Kilövik, kiveszik a töltényt – puska típusa válogatja. Ha kell, biztonsági lövést adnak le, hogy a fegyver mindenképpen töltetlen legyen.
Az úri vendégek kényelmesen kisétáltak a hintókhoz, a vadászok pedig akkorra már gondoskodtak a fegyverekről (is) – ahogy ilyenkor szokás. Elképzelhető-e, hogy Maglianinál még ekkor is töltött vadászpuska legyen? Úgy gondolom, ez képtelenség.
Lehetett esetleg a saját fegyvere? Elvileg igen, de a vadász személyzet az uraktól az esetleges saját fegyvereiket is elveszi kilövés és karbantartás céljából.
Akkor miféle puska lehetett Magliani kezében?
Apropó!
Puska?
Bethlen egy szóval sem állítja, hogy puska lett volna nála. Csupán ennyit mond:
„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ,”
Folytatása következik.
Miért van fegyver Maglianinál? Elsőre ezen még csak fel sem akadunk, de minél tovább vizsgáljuk, annál problematikusabbnak tűnik.
Bethlen itt is remekelt. Egy árva szóval sem említi itt a töltött fegyvert, sőt látszólag egyáltalán nem említi. Csak sokkal később, Magliani meséjében bukkan fel a fegyver:
„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”
Tehát, amikor megérkezik, a vadkan állítólag az úr hátán, és ő, a Zrínyi mentésére igyekvő Magliani rálő a vadkanra. Így természetesen ez nyilvánvaló elszólás, nem az egyetlen Magliani meséjében. Ha volt mivel a disznóra lőnie, töltött fegyvert kellett magával vinnie.
Itt álljunk meg, mert szinte minden eszköztárával együtt rajzolódik ki előttünk Bethlen Miklós sajátos közléstechnikája. Feltétlenül megérdemel néhány szót.
Már nem először találkozunk az eljárással. Vizsgáljuk meg, mi a modellje.
Az alaphelyzet mindig az, hogy Bethlen rejtve közölni akar velünk valamit, amit nyíltan nem tehet meg. Ezért furfangos módon csempészi szövegébe az információt, az egyes elemeket egymástól távol helyezi el, és direkt módon nem köti őket össze. A Zrínyi haláláról szóló rövid szövegben annyi ilyen van, hogy lehetetlen nem észrevenni őket.
A jelen esetben Bethlen azt szeretné közölni velünk, hogy Maglianinál töltött fegyver volt, amikor Zrínyi és Paka után belovagolt az erdőbe. Ha ezt nyíltan megírná, gyanút keltene, a cenzor lecsapna rá. Ezért sajátos cselhez folyamodik. Nézzük ennek menetét.
v Részekre bontja az információkat
v A szöveg különböző pontjain helyezi őket el. Látszólag mellékesen.
v Minden esetben mellőzi a részek közötti közvetlen kapcsolatot.
v Semmiféle kötőszó, nyelvi utalás nincs, a szándékosan és gondosan tervezve szétszórt elemeket csak a logika köti össze.
v Külön-külön mindegyik elem ártalmatlan, a cenzor szeme könnyen átmegy rajtuk.
v Csak a figyelmes olvasó tudja összeilleszteni a külön-külön található részeket.
v A külön álló adatokat egyszerű logikai művelet kapcsolhatja össze.
v Az információk egyes elemei láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz.
A jelen esetben a láncolat a következőképpen fest:
1. Bethlen felhívja a figyelmet Magliani személyére.
2. Közli, hogy Magliani Zrínyi után lovagolt
3. Közben kapcsolódik az előző logikai lánc: Magliani gyanússá válik, hiszen Zrínyi mindenkit arra kért, ne kövessék őt. Itt derül ki, mennyire gondosan és jól válogatja meg az információt Bethlen. Nagy nyomatékkal említi, hogy Zrínyi nem akart kísérőket. Nézzük csak még egyszer:
„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal,”
Aligha véletlen, hogy Bethlen a nyomatékosítás miatt kétszer is felhívja a figyelmet arra, Zrínyi nem akarta, hogy bárki is utána menjen. Nézzük csak:
- „Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt”
- „Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal,”
Itt bezárul az előző logikai lánc, Bethlen tudatja velünk, hogy Magliani kifejezetten Zrínyi tilalma ellenére indult el.
Ha Bethlen nem említené Zrínyi kérését/parancsát, talán akkor is értelmetlennek, különösnek, vagy gyanúsnak találhatnánk Magliani elindulását, de így a dolog sokkal egyértelműbb. Magliani több, mint gyanús. Bethlennél láthatóan vádlott, de a bürokratikus észjárású cenzoroknak ez nem tűnt fel.
4. Bethlen lejjebb, látszólag mellékesen közli, hogy Magliani elsütött egy lőfegyvert.
5. Következik a visszacsatolás: Megállapítjuk, hogy az indulásakor Maglianinál töltött fegyvernek kellett lennie, különben nem lett volna mit elsütnie.
6. Később jelen esetben még egy pontosítás is van: közli, hogy Zrínyi fegyvere nem sült el, ergo Magliani azzal nem tüzelhetett.
Logikailag lenne még egy lehetőség: ha esetleg Magliani Paka fegyverével tüzelt volna. Ezt azonban Bethlen megfogalmazása lényegében kizárja:
Magliani meséje szerint:
„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ,”
Hogy ebben a helyzetben esetleg a Paka elejtett, a földön (esetleg éppen a vadkan közelében) heverő puskáját kapná fel (közben a mozgással még tovább ingerelné az amúgy is felbőszült állatot), és azzal tüzelne, képtelenségnek tekinthető.
Egyetlen lehetőség maradt: Magliani azzal a fegyverrel tüzelt, amit magával hozott, tehát a töltött fegyver már akkor nála volt, amikor Zrínyi után indult.
Ez fontos momentum. Nemcsak azért, mert töltött lőfegyver van nála, hanem azért is, mert tudjuk, hogy el is fogja sütni.
Itt is meg kell azonban állnunk még egy pillanatra. Miféle fegyver lehetett Maglianinál?
Látszólag ezzel nincs semmi probléma, hiszen éppen egy vadászat után vagyunk, amikor is teljesen magától értetődik, hogy mindenkinél töltött fegyver van, és ezekkel a fegyverekkel igyekeznek elejteni a hajtók által eléjük kergetett vadat.
Csakhogy…
Már nem a vadászaton vagyunk, hanem a vadászat után. Így pedig a dolog nem is annyira magától értetődő. A lőfegyverek kezelésével kapcsolatos szigorú biztonsági szabályok igen régóta léteznek, azokat nem a XX. századi hadseregekben találták ki. Aki még volt katona, tüstént megérti, mire gondolok.
A lőfegyver veszélyes eszköz, mindig is az volt, és ezt az ember mindig is tudta. A Zrínyi halálát hozó vadászat idején a puskával folytatott nagyúri vadászatok – illetve a lőfegyverre vonatkozó biztonsági szabályok – már bő egy évszázadra tekintenek vissza.
Nagyon szigorú szabályok vannak arra nézve, mikor kinél lehet töltött fegyver és kinél nem. Mikor mit kell tenni a töltött fegyverrel, hogy ne történhessen baj. A világ minden polgári és katonai lőterén ezt a mai napig igen komolyan veszik. Elképzelhetetlen, hogy bárki töltött fegyverrel lófrálhasson, amikor annak már semmiféle funkciója nincs. A mai tűzfegyverek nagyságrendekkel megbízhatóbbak, mint a XVII. századiak voltak, ennek ellenére időnként még ma is történik baleset. A lőfegyverekkel kapcsolatos biztonsági előírások pedig éppen az egykori vadászatokon alakultak ki.
Amikor a vadászat befejeződik, a szakember alkalmazottak – a vadászok – udvariasan elkérik azoktól a vendégektől is a puskát, akik maguk még nem nyújtották át nekik, és gondoskodnak róla, hogy a fegyver töltetlen legyen. Kilövik, kiveszik a töltényt – puska típusa válogatja. Ha kell, biztonsági lövést adnak le, hogy a fegyver mindenképpen töltetlen legyen.
Az úri vendégek kényelmesen kisétáltak a hintókhoz, a vadászok pedig akkorra már gondoskodtak a fegyverekről (is) – ahogy ilyenkor szokás. Elképzelhető-e, hogy Maglianinál még ekkor is töltött vadászpuska legyen? Úgy gondolom, ez képtelenség.
Lehetett esetleg a saját fegyvere? Elvileg igen, de a vadász személyzet az uraktól az esetleges saját fegyvereiket is elveszi kilövés és karbantartás céljából.
Akkor miféle puska lehetett Magliani kezében?
Apropó!
Puska?
Bethlen egy szóval sem állítja, hogy puska lett volna nála. Csupán ennyit mond:
„Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ,”
Folytatása következik.
2013. augusztus 26., hétfő
Jelenünk, a vén kujon
Jelenünk, a vén kujon
Mint egy spicces sátán,
Állandóan fordítva ül
Paripája hátán.
—–
Csavarodnak az utak,
Csapdák sokasodnak,
Hull a forgácsuk a fából
Faragott okoknak.
—–
Csikorog a média,
Mint borotvapenge,
Kiderül, hogy az erőset
Üldözi – a gyenge.
—-
Jelenünk, a vén kujon,
Mint ki sokat látott,
Puszipajtásként kezel sok
Ordas hazugságot.
——
Úgy tesz, mintha elhinné, hogy
Kapanyéllel lőnek,
Becsülete van előtte
Pénznek, túlerőnek.
——
Nagyra puffad a hitványság,
Eltörpül a nagyság,
Bilincseket reklámoz a
Sunyi ál-szabadság.
—–
Jelenünk, a vén kujon
Mégis szebbre nógat,
Őrizzük meg a reményt és
Az illúziókat.
—–
Ha van álom, meg remény,
Él igazság, jóság,
Csörömpölhet akármit a
Harsány mulandóság.
——
Az Isten bennünk lakik,
Nem kamat-felhőbe’,
Jelenünk, a vén kujon
Nem lát a Jövőbe.
Mint egy spicces sátán,
Állandóan fordítva ül
Paripája hátán.
—–
Csavarodnak az utak,
Csapdák sokasodnak,
Hull a forgácsuk a fából
Faragott okoknak.
—–
Csikorog a média,
Mint borotvapenge,
Kiderül, hogy az erőset
Üldözi – a gyenge.
—-
Jelenünk, a vén kujon,
Mint ki sokat látott,
Puszipajtásként kezel sok
Ordas hazugságot.
——
Úgy tesz, mintha elhinné, hogy
Kapanyéllel lőnek,
Becsülete van előtte
Pénznek, túlerőnek.
——
Nagyra puffad a hitványság,
Eltörpül a nagyság,
Bilincseket reklámoz a
Sunyi ál-szabadság.
—–
Jelenünk, a vén kujon
Mégis szebbre nógat,
Őrizzük meg a reményt és
Az illúziókat.
—–
Ha van álom, meg remény,
Él igazság, jóság,
Csörömpölhet akármit a
Harsány mulandóság.
——
Az Isten bennünk lakik,
Nem kamat-felhőbe’,
Jelenünk, a vén kujon
Nem lát a Jövőbe.
2013. augusztus 25., vasárnap
Vagy - vagy
Perzsa anekdota. Sajátos gondolkodás, nagyon érdekes dilemma…
——
Tatárok törtek be az országba, a város lakói rettegve húzódtak a falak mögé, de egy királyi sereg megmentette őket, és elkergette a támadókat. A királyi had parancsnoka egy messze földön híres vitéz volt, harc közben ellenséges nyíl találta a vállát, de ennek akkor nem tulajdonított jelentőséget.
Amikor az orvos meglátta, elszomorodott.
- Sajnos ez a nyíl mérgezett volt. Ismerem a mérget, de nincs ellenszerem. Nem is tudok róla, hogy létezne ilyen. Ajánld Istennek a lelkedet, csak néhány napod van hátra.
Amikor kiderült, hogy a hadvezér életét nem lehet megmenteni, néhány városbeli ember megkereste, és elmondták neki, hogy lakik a városban egy férfi, akinek van ellenszere az ilyen nyílméreggel szemben.
A vitéz már örvendezett volna, amikor az egyik városbeli megjegyezte:
- Nem fog adni belőle, mert ő a világ legkapzsibb embere. Annyi aranyat kér érte, amennyi nincs egy katonának!
Az emberek csendesen nézték a katonát. Arcukon vagy sajnálkozás volt, vagy kárörvendés.
A katona elgondolkodott.
- Fizetni nem tudok. Ha kérek tőle, vagy ad, vagy nem ad. Ha ad, vagy segít rajtam a szer, vagy nem segít.
- A világon nincs nagyobb hatalom a pénznél – mondta az egyik városbeli.
A katona egy percig méregette őket, majd így szólt:
- Minket a király küldött ide, hogy mentsük meg a várost a tatártól. Teljesítettük a feladatunkat. Úgy gondolom, ezért neki magának kellene idehoznia, és felajánlania a szert. Így kívánná a becsület.
A katona elhatározta, hogy nem fog elmenni a kapzsi emberhez. A városbeliek – akik között volt több igen gazdag ember – mentek tovább a dolgukra.
Mi lett a katonával?
Vagy meghalt, vagy életben maradt…
——
Tatárok törtek be az országba, a város lakói rettegve húzódtak a falak mögé, de egy királyi sereg megmentette őket, és elkergette a támadókat. A királyi had parancsnoka egy messze földön híres vitéz volt, harc közben ellenséges nyíl találta a vállát, de ennek akkor nem tulajdonított jelentőséget.
Amikor az orvos meglátta, elszomorodott.
- Sajnos ez a nyíl mérgezett volt. Ismerem a mérget, de nincs ellenszerem. Nem is tudok róla, hogy létezne ilyen. Ajánld Istennek a lelkedet, csak néhány napod van hátra.
Amikor kiderült, hogy a hadvezér életét nem lehet megmenteni, néhány városbeli ember megkereste, és elmondták neki, hogy lakik a városban egy férfi, akinek van ellenszere az ilyen nyílméreggel szemben.
A vitéz már örvendezett volna, amikor az egyik városbeli megjegyezte:
- Nem fog adni belőle, mert ő a világ legkapzsibb embere. Annyi aranyat kér érte, amennyi nincs egy katonának!
Az emberek csendesen nézték a katonát. Arcukon vagy sajnálkozás volt, vagy kárörvendés.
A katona elgondolkodott.
- Fizetni nem tudok. Ha kérek tőle, vagy ad, vagy nem ad. Ha ad, vagy segít rajtam a szer, vagy nem segít.
- A világon nincs nagyobb hatalom a pénznél – mondta az egyik városbeli.
A katona egy percig méregette őket, majd így szólt:
- Minket a király küldött ide, hogy mentsük meg a várost a tatártól. Teljesítettük a feladatunkat. Úgy gondolom, ezért neki magának kellene idehoznia, és felajánlania a szert. Így kívánná a becsület.
A katona elhatározta, hogy nem fog elmenni a kapzsi emberhez. A városbeliek – akik között volt több igen gazdag ember – mentek tovább a dolgukra.
Mi lett a katonával?
Vagy meghalt, vagy életben maradt…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
