Húsvét 2011.

A Húsvét, mint türelmes, jó király,

Hazavezette mindkét Lányomat;

Mosolygunk megrakott asztal felett,

Tűnődünk izgága jövő helyett,

És kint, aki minden rosszat feled:

Kacag bakfis vonásokkal:

A Kikelet.

——

Ember fia nem levegőből él,

Míg lélegzik, csak megváltást remél,

Közben nem henyél,

S a szent tavasz, ha visszatér,

Az ember

Jót remél.

——–

Mint haldokló madár a száraz ágra,

Eljöttünk ide, egy olyan világra,

Ahol a Megváltót

Aljas módon,

Kegyetlenül

Kínozták

Halálra.

——-

A baj ma is nagyon sok;

A kis embert nyúzzák hatalmasok,

Terjed a testi és lelki mocsok,

S a Föld

Mégis

Forog.

——-

Felettünk ezer csillag mocorog,

Alattunk, s bennünk az Idő mozog,

A Lét imbolyog,

S a törvényeink

Megváltatlanok.

——–

Millió éve ugyanaz a baj,

Ugyanaz a raj

Sötétlik még a Lélek ablakán,

A bölcsészet értelmében talán

Mi emberek

Még fent élünk,

A fán.

——–

Jézus feltámadt; hálát rebegünk,

Már nem félünk,

Mert Isten van velünk;

Körülöttünk a megváltott világ,

De csúcsán változatlanul:

A kapzsiság.

——–

A Létnek mi az ára,

Szül-e gyermeket az elvénhedt Sára,

Mikor talál az ember majd

Magára?

Mikor lesz ember

Végre-valahára?

——–

A Természet köhög,

A Világ könyörög,

Hosszan tárgyalják színes öltönyök,

Hogy a kisember

Bár talán hörög,

Némi kamatot azért még

Kinyög.

———

A kapzsiság a világot uralja,

A Jövő zöld lombjait egyre

Falja,

Ha bármi fáj, ne kiálts,

Úgyse hallja,

Nyomorúságos éhbéred

Sokallja.

———

Tán sok nyelven tud,

Ám egyet sem ért,

Sokasodik a magányos

Miért,

A csöndes remény jogot sért,

S a gazemberen

Néha jog

A vért.

———

Adj végre oly világot,

Istenem,

Ahol az érték: Béke, Szerelem,

Ahol csók és a munka öröme

A Lét zöme;

Ahol a Lét szent céljait

Eléri,

És megváltani Neked is

Megéri.

Mi hír otthon?

Alighanem a hasonló történetek lehetnek a ma oly divatos – eléggé túl is burjánzó fekete humor ősei.

Ha a vicc eredetét kutatjuk, egyik forrásának mindenképpen az anekdotát kell tekintenünk. A vándoranekdota ősi műfaj, talán egyidős az emberiséggel. Akad olyan sztori, aminek én is több tucat változatát hallottam és olvastam különböző helyeken.

Jelenleg leginkább a kultúrtörténészek foglalkoznak vele, magam nagyon szeretem olvasni a jó tollú kultúrhistorikusok munkáit. A néhai Ráth-Végh István mindig is a kedvenceim közé tartozott, de örömmel forgatom Kulcsár Zsuzsanna vagy Fábri Anna műveit is. Meg persze, az ősforrás: Jókai.

—————

Hogy az alábbi történetet melyiküknél olvastam először, meg nem mondom. Lehet, hogy mindannyian foglalkoztak vele, talán nem is egy változatával.

Viccként is hallottam már igen sokszor.

——-

Tehát:

Az 1820-as évek végén többéves külföldi útról tér vissza az úrfi. Az urasági kocsis Pozsonyban várja – odáig hajó hozta Bécsből.

Levél rég nem érkezett, út közben nem is kaphatta volna meg, nosza, kifaggatja a kocsist:

- Mi újság otthon, János?

- Hát nem sok – dörmögi amaz.

Az úrfi megnyugszik. Ha nem sok, az annyit tesz: mindenki megvan jó egészségben. Így helyes.

- Hát semmi sem történt odahaza, János?

- Hát csak annyi történt, nagyságos ifjú uram, hogy megdöglött a Bodri kutya.

A Bodri. A hatalmas, jóságos fehér kuvasz. Ennyire öreg volt már? A fiatalember bólint, és enni kezd a hazai früstökből, amit János tett elébe. Bodri, Bodri…

- Szegény eb – feleli az úrfi. – Kár érte. Mi baja volt?

A kocsis nagyot sóhajt.

- Nagyon sokat evett szegény abból a négy döglött lóból.

Az úrfi szájában megáll a falat.

- Micsoda? Két lovunk megdöglött?

- Meg a’!

Az úrfi megijed. Édesapja nagyon kedveli a lovakat, ők a mindene.

- Mi történt velük?

- Nagyon meghajtották szegényeket a vízhordásnál.

- Vízhordásnál? Miféle vízhordásnál?

- Amikor a kastély leégett.

- Micsoda? Leégett a kastély?

- Porrá égett. Felgyújtották a fáklyákkal.

Az úrfi összecsomagolja az ennivalót.

- Fáklyákkal? Miféle fáklyákkal?

- Hát amikor a nagyságos urat temették.

- Micsoda? Apámat eltemették?

- Egy hete történt.

- Hogy’ halt meg?

- Szegényt megütötte a guta, amikor a nagyságos asszony megszökött a zongoratanárral.

Kései Húsvét

Megváltást kíván

Hosszú tél után

A föld, a víz, az ég, a sápadt rét,

Jöjj el,

Húsvét.

——-

Megváltásra vár

Lent a földi sár,

Hol a kisember éli életét,

Jöjj el, Húsvét.

——–

Megváltás talán

A virág a fán,

Hogy hallani a fecske énekét,

Jöjj el, Húsvét.

——–

Megváltást remél

Minden, ami él;

Kutatja a léte értelmét;

Jöjj el, Húsvét.

——-

Megváltásra vár

A komor tengerár,

Mert kímélné az Élet életét…

Jöjj el, Húsvét.

——-

Megváltás okán,

Bizalom fokán

Mégiscsak a jövendő a tét;

Jöjj el, Húsvét.

Szőke nő zűrben az űrben - CVI.

SZÁZHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A térugrás alatt végig ezen törte a fejét.

Véletlenül talált volna rá a Rodney? Az lehetetlen. A világűr roppant, beláthatatlan térségei közül miért éppen ide ugrott a hatalmas hadihajó, miért éppen itt kereste a könnyűcirkálót? Honnan tudhatta, hogy éppen itt fog rátalálni? Nem, ez semmiképpen sem lehetett véletlen. Erre csak egyetlen magyarázat lehetséges: a csatahajó parancsnoka tudta, hogy a térnek éppen ebben a magányos zugában kell keresnie.

Más magyarázat nem létezik.

A csatahajót irányító személy pontosan tisztában volt vele, hogy itt ráakad a könnyűcirkálóra, ezért vette célba térugrásával ezt a területet. Tudta.

De honnan?

Erre minél hamarabb rá kell jönni, és az információ csatornáját el kell zárni, különben enm menekülhetnek a csatahajó elől.

Itt tartott gondolataiban a szőke nő, mire teljesen becsatolta magát a térugráshoz.

„Hajó a kapitánynak! Mi a térugrás célpontja?”

Az ám! Nem adott meg célt! Úgy ahogy volt, a térugráshoz bekötve felelt a hajónak:

- Kapitány a hajónak! A térugrás célpontja valamely távoli, lakatlan objektum.

„Hajó a kapitánynak! Térugrás célpontja nem értelmezhető!”

Karen Bozchana Kadlecikova letépte magáról a hevedereket, és fürgén felpattant.

- Kapitány a hajónak! Kérem a viszonylag közeli lehetséges célpontok listáját. Száz fényévnyi sugarú gömb formációban, minden irányban!

A panorámaképernyő megelevenedett. Karen nemigen igazodott el a látottakon.

- Kapitány a hajónak. Kérem feltüntetni a jelenlegi helyzetünket! A lakott területeket is!

A képernyő közepén kis piros fénypont jelent meg. Apró ikonok jelezték a gyarmatokat. Karen nem sokat tétovázott, találomra rábökött egy kettőscsillag rendszerére, amelynek közelében egyetlen ikon sem mosolygott.

„Hajó a kapitánynak! Csak a hivatalosan ismert gyarmatok helyét tudjuk feltüntetni, mert az illegális gyarmatok zömének lokalizációja ismeretlen.

Karen bólintott. Kockázat mindig van. Most azonban sürgősen el kell tűnni innen, mert a rizikó másodpercenként növekszik.

- Kapitány a hajónak. Térugrást végrehajtani!

Alig maradt ideje beszíjazni magát…

A térugrás után szinte teljesen vak sötétség vette körül a könnyűcirkálót. A kettős csillagrendszer nagyobbik tagja – egy vörös óriás – igen messze keringett, a fehér törpe körül kialakult naprendszernek éppen valahol a peremén voltak.

Karen alaposan megvizsgáltatta a környéket.

Emberi településnek, gyarmatnak semmi nyoma. Hajónak sem.

Sehol nincs a csatahajó.

De fellélegezni még nem lehet. Karen megvárta, amíg a két férfi magához tér. Amikor Ed és Erich végre hadrafoghatónak tűntek, nem kímélte tovább őket a problémával:

- Hamarosan újra megjelenik a csatahajó. Legyetek állandó készültségben.

Ed Philips meglehetősen oktondi képet vágott.

- Mitől jelenne meg?

- Az előző helyen mitől jelent meg? Kihalt és lakatlan vidék, miért jött oda, mit akart?

Erich komoran bólintott, Ed hitetlenkedve nézett fel.

- De hát ez lehetetlen! Elvileg semmilyen módon nem kaphatna innen információt.

- Elvileg nem. De gyakorlatilag kap.

Erich is a fejét rázta.

- Nem kaphatna információt, illetve a térugrás után el kellene, hogy veszítse a nyomunkat. Nem létezik olyan eszköz, amely képes lenne kommunikálni a világűr roppant messzeségeiben lévő másikkal. Erre mondták a régiek, hogy boszorkányság.

Ekkor tűnt fel újra a csatahajó.

- Kapitány a hajónak! Konspirációs üzemmód!

„Hajó a kapitánynak! A parancs nehezen értelmezhető!”

- Igen, – suttogta Erich. – mondd azt, hogy nyílt konspiráció a legteljesebb titkossági fokozattal.

Karen megköszörülte a torkát.

- – Kapitány a hajónak! – kiáltotta harsányan. – Nyílt konspiráció a legteljesebb titkossági fokozattal!

Kínos lassúsággal teltek a másodpercek.

„Hajó a kapitánynak! A parancsot végrehajtottam. Ebben a pillanatban a legteljesebb titkosság állapotában van a memóriám, és nyílt konspirációt folytatok önnel, kapitány.

Karen felsóhajtott. Vajon mire elég ez? Azonnal kiderül.

- Kapitány a hajónak! Azonnali és minél gyorsabb vizsgálatot kérek! A vizsgálat tárgya: a térugrásokkal kapcsolatban létezik-e valahol a memóriádban valamiféle előzetes lista a térugrások céljairól?

Csend volt. Karen szinte hallani vélte a számítógép memóriájának csikorgását. Ed elismerő pillantást vetett a szőke nőre.

- Igazad lehet, Karen, – fejtegette. – ez az egyetlen magyarázat. – Előre bekódoltak néhány térugrási adatot a számítógépbe.

- Annál többet tettek, – jegyezte meg Erich. – valószínűleg többé-kevésbé ellenőrzésük alá vették a térugrást végrehajtó memóriaközpontot. Fogadjunk, egyáltalán nem oda érkeztünk, ahová azt Karen elrendelte. Ezt azonban most nem áll módunkban ellenőrizni, mert máris a nyakunkon a csatahajó.

A szőke nő a panorámaképernyőre nézett. A hatalmas hadihajó egyelőre biztonságos távolságban lebegett, de bármikor akcióba kezdhetett.

Vajon tudnak a konspirációról? Karen önkéntelenül is megrázta a fejét. Kizárt dolog. Egészen egyszerűen úgy döntöttek, ez a könnyűcirkáló mostantól csak oda mehet, ahová ők akarják.

- Tudunk tenni valamit? – kérdezte Ed

Erich vállat vont.

„Hajó a kapitánynak! Az említett lista létezik, de sajnos nem áll módomban változtatni rajta. A térugrásokat szervező központomat lényegében önállósították, minden jövőbeli térugrás a lista alapján fog történni.”

Ijesztően hangzott.

Karen elgondolkodott. Mintha Robert mondott volna valamit ezzel kapcsolatban. Törte a fejét erősen, de egyelőre semmi sem jutott az eszébe.

„Hajó a kapitánynak! A BB-58 UNS Rodney fedélzetéről egy újabb kutter tart felénk.”

Karen vállat vont. Újabb behatolási kísérlet? A robotok visszaverik. De mi történik azután?

Ekkor értette meg.

A könnyűcirkáló hatalmas csapda, de nem neki. Sőt, a csapdát felállítóknak kimondottan kellemetlen, hogy éppen ő tartózkodik a hajó fedélzetén.

- Valamit tenni kellene – suttogta Ed Philips. – Így egészen egyszerűen elfognak bennünket.

- Azt nem hiszem, – ingatta a fejét Erich. – nemigen bírnak el a robotjainkkal. De utána eszükbe juthat pozdorjává lőni a hajónkat…

Pozdorjává lőni, gondolkodott Karen. Ki lőné pozdorjává, és legfőképpen mivel? Jól emlékezettrá, mit tapasztalt a csatahajó fedélzetén.

Furcsa gondolatai támadtak. Valóban annyira félelmetes ez a csatahajó? Mindenképpen el kell menekülniük előle?

A legutóbbi alkalommal huszonnégy ember jött és ötvenhárom robot.

- Kapitány a hajónak. Kérek jelentést: legközelebb miféle helyre jutunk, ha az előzetes listában foglalt térugrást hajtjuk végre?

A két férfi csodálkozva nézett a szőke nőre.

- Közeledik a kutter – mormolta Ed.

Karen is látta. De érzékelte más is. Az egyes számú robotharcos lépett a szőke nő mellé.

- Kapitány! Kérek engedélyt jelenteni!

- Hallgatom a jelentést!

- A csatahajó újabb kuttert küld ellenünk. Megvédelmezzük a könnyűcirkálót. Milyen parancsa van a védekezési taktikára nézve, kapitány?

- Harcképtelenné kell tenni az ellenfelet.

- Ezzel kapcsolatban jelenetnivalóm van, kapitány.

Karen arca felderült. A robotok az utóbbi órákban már nagyon sokszor kisegítették őt a nehéz helyzetekből.

- Hallgatom.

- Kapitány, az ellenség harckételenné tételének a legegyszerűbb és leghatékonyabb módja, ha engedjük dokkolni a kuttert. Nem nyitunk tüzet, nem térünk ki. Amikor a kutterből kizsilipelnek, kábítógázzal harcképtelenné tesszük az élőerőt, a robotállományt pedig elektronikus impulzusokkal kikapcsoljuk. – felmutatott egy különös, rövid csövű, nagy kaliberű puskának látszó eszközt. – Jelentem, ez egy kísérleti fegyver. Kínai gyártmány. Ellenséges robotállomány lefegyverzésére és foglyul ejtésére tervezték. Piaci forgalomba nem került, hivatalosan még nem is létezik.

Karen egy kifejezésre figyelt fel: foglyul ejteni.

A panorámaképernyőn a kutter ujjnyiból lassan tenyérnyi méretűvé növekedett.

- A tervet jóváhagyom! – mondta Karen Bozchana Kadlecikova kapitány. – Végrehajtani!

- Értettem a parancsot! – nyugtázta az egyes számú, és lendületes léptekkel távozott.

A képernyőn a kutter lassan tovább nőtt.

- Erich, – hívta félre a férfit Karen. – fontos kérdésem van.

A férfi kérdőn nézett rá.

- Mit mondtál, milyen típusú robotokat használ az ellenség?

- CombatBoy-211A-2-eseket.

- Jól ismered a típust?

- Mondhatjuk. Elég gyakori. Sokszor volt már dolgom velük.

- Át tudod őket programozni?

Erich Schellenberg döbbenten meredt a szőke nőre.

Folytatása következik.

A szabad akaratról - VI.

A XX. századi emberi ostobaság legtöbbet emlegetett rekvizitumainak — a nukleáris és egyéb tömegpusztító fegyvereknek — élet és halál filozófiai értelmű kérdéseiben sem mondanivalójuk, sem hatalmuk nincs. Az élet sokkal több annál; szívósabb, hatalmasabb és rejtelmesebb, hogy közönséges háborús eszközökkel végét lehetne vetni. A nukleáris háború nem a földi élet egészét, hanem az emberiség fennmaradását veszélyezteti, ezért — habár a két világrendszer szembenállása azóta elmúlt — komoly veszélynek kell tekintenünk, amely mindaddig fennáll, amíg a Földön nukleáris fegyverek léteznek. Új és még újabb, ma még elképzelhetetlen hatalmi szembenállások jöhetnek létre, kialakulhatnak gazdasági, földrajzi vallási vagy egyéb alapon álló konfrontációk; tömegpusztító fegyverek kerülhetnek fanatikus és eszelős terroristák kezébe; mindezeket a veszedelmeket az emberi cselekvés győzheti le. Semmire sem megyünk azonban, ha folyton valamely katasztrófa rémképét festjük a falra ahelyett, hogy tennénk a közös emberi ügyért.

Az ökológiai vagy egyéb globális természeti katasztrófa rémképe igazából az utóbbi fél évszázad során került be az emberi köztudatba. Ma még tulajdonképpen csökevényes formában ismerjük az emberiség múltját; elképzelhető, hogy ilyesmi valamikor őseink idejében már megtörtént. Az emberiség kollektív emlékezete ennek emlékét meg is őrizte a számunkra, de őstörténetünkkel foglalkozó tudományunk dogmatikus alaptermészete folytán jelenleg még nem képes a benne rejlő információk felfedésére, és a meglévő temérdek tárgyi emlék értelmezését is merev, nyilvánvalóan nem megfelelő sémákhoz igazítja. Ezért világviszonylatban is megrendült a régmúlttal foglalkozó tudományok iránti bizalom. Pedig valószínűleg életbevágó lenne a mai emberiség számára, hogy időben értesüljön az esetleges veszélyről, hogy felkészülhessen az elhárítására. A tényleges veszély(eke)t meg kell ismernünk, az öncélú világvége-hisztériát pedig el kell utasítanunk. A katasztrófa-próféciákra Teilhard de Chardin szavaival kell válaszolnunk: “Goncourt, Benson, Wells elképzelték és leírták regényeikben, olvastuk hírneves fémjelzett tudományos munkákban is. Mindegyik teljesen valószínű. Bármikor összezúzhat egy óriási meteor. Ez igaz. Holnapután megremeghet s eltűnhet lábunk alól a föld. Meglehet az is. Elszigetelten minden egyes emberi akarat elutasíthatja az egység növelésének gondolatát. Ezt is megengedem. S mégis, abban a mértékben, amelyben ezek idő előtti szerencsétlenség vagy elfajzás gondolatát rejtik, hittel állítom, mindarra támaszkodva, amire az Evolúció múltja tanít, hogy e sokféle katasztrófa egyikétől sem kell tartanunk. Bármily lehetségesek is elméletileg, egy felsőbbrendű ok alapján biztosak lehetünk, hogy nem következnek be.” (TEILHARD DE CHARDIN, P.)

A világvége prófétája erkölcsi értelemben tarthatatlan helyzetben van. Vagy az értelem, vagy a moralitás hiányában szenved. Az értelmes emberi cselekvés és az emberi jövő lehetőségét kétségbe vonni amorális és aszociális. Voltaképpen nem más, mint fegyverek nélkül folytatott eszmei és lelki terrorizmus; ideológiai tömeggyilkosság. “…a Föld végnapjaira vonatkozó pesszimista elképzeléseknek mind egy közös tulajdonságuk van: egyéni elemi végzetük jellemzőit és körülményeit helyesbítés nélkül terjesztik ki az Élet egészére.” (TEILHARD DE CHARDIN, P.) Emberek vagyunk; önmagunk számára is felfoghatatlan részei a hatalmas, kifürkészhetetlen, önmagában való voltában is felmérhetetlenül titokzatos Életnek. Mindannyian az Élet cselekvő részesei vagyunk: a passzivitás önnön lényegünkhöz merőben méltatlan. Emellett szülők vagyunk; személyes, elháríthatatlan felelősségünk: miféle világot és miféle jövőt hagyományozunk gyermekeinkre (és tanítványainkra).

Ami a földi élet egészét illeti, J. E. Lovelock egy 1969-ben a New Yersey állambeli Princetonban az élet eredetéről tartott tudományos konferencián egy azóta méltán világhírűvé lett elméletet hozott nyilvánosságra. Ezt később — Lovelock ismerősének, William Golding angol írónak a javaslatára — Gaia-elméletnek nevezte el. Az elmélet nem véletlenül kapta Gaia — a Föld ókori istennője — nevét. Az elmélet lényege: a földi élővilágot együttesen egy összetett élőlénynek — Gaiának — kell tekinteni. “Azóta meghatároztuk Gaiát, mint olyan összetett egységet, amely magában foglalja a Föld bioszféráját, légkörét, óceánjait és talaját, olyan kibernetikai rendszert képezve, amely optimális fizikai és kémiai környezetet keres a bolygó élővilága számára. Viszonylag állandó feltételek fenntartása aktív szabályozás útján kényelmesen leírható a “homeosztázis” fogalmával.”(LOVELOCK, J. E.)

A Gaia-elmélet azóta sem nyert teljes elfogadást. Időnként a “megcáfolásáról” hallunk, de mindig kiderül; a “cáfoló” valamely részletkérdésben talált olyan új szempontot vagy tényt, amely egyáltalán nem látszik meggyőzőnek. A Gaia mellett szóló érvek viszont nagyon erősnek tűnnek. Ezek egyike például az, hogy mesterséges körülmények között sem a földi légkör, sem az óceán összetétele nem állítható elő és nem tartható fenn állandó ellenőrzés nélkül. A földi élet egyetlen, hatalmas önszabályzó rendszer — ezt még a Gaia létét leginkább ellenzők sem tagadhatják.

A tudomány egyáltalán nem úgy fejlődik, ahogy a kívülállók vélik: hogy egy új elmélet azonnal hatályon kívül helyezi a régi elgondolásokat. Az új elméletek elfogadásához új szemlélet is kell, ez gyakran csak akkor nyer teret, ha a régi képviselői már kihaltak. Egy alapvetően új elgondolásnak gyakran évtizedekre van ahhoz szüksége, hogy polgárjogot nyerjen. Gyakran igen hosszú ideig küzd egy-egy új elmélet az elfogadásért. Az eredetileg meteorológus Alfred Wegener 1915-ben hozta először nyilvánosságra kontinensvándorlási elméletét – az pedig körülbelül 1965-re nyert teljes elfogadást.

Ma a természettudomány egyes ágai sportnyelven szólva szinte “állva hagyták” a többi tudomány igen jelentős részét. Az egyes tudományágak elszigetelődtek, magukba zárkóztak. Kevés köztük a kapcsolat. Ez az oka ama közismert jelenségnek, hogy könnyűszerrel találhatunk olyan témákat, amelyekről az egyes szaktudományok meglepően eltérően nyilatkoznak; sok szaktudomány képviselője egyszerűen nem tudja, mit is állapított meg az ő érdeklődési körébe tartozó jelenségről egy másik — esetleg az övénél fejlettebb — tudományág. Az olyan számos tudományágat felölelő elképzelések, mint a Gaia-elmélet, csak akkor kerülhetnek igazán mérlegre, ha a rájuk vonatkozó összes tudomány nézőpontjait integrálva vizsgálják őket.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Űrlap-világ

Talán káprázat a világ,

Nem létezett soha,

Nem más, mint rongyos kartoték

Pár homályos sora…

——

Nem olvasható rajta már

A “született” rovat;

És az sem, hogy eredeti,

Vagy csupán másolat.

——-

Eltöprenghetünk rajta már,

Hol áll a “ráció”,

S másutt “kreáció” van-e,

Vagy “evolúció”.

——

Hogy több-e mindez valahol,

Mint néhány számadat,

És hogyha aktánk eltűnik,

Belőlünk mi marad…

—–

Ha egyszer minden véget ér,

S eljön reánk a vég,

Korunkból megmarad-e több,

Mint pár rossz kartoték?

——

Hogy jövő lesz, vagy pusztulás?

Tudja-e valaki,

Hogy Isten ezt az űrlapot

Hogyan töltötte ki?

Emléket féláron

Csípős volt a késő őszi hajnal, egy-két foknál nem lehetett magasabb a hőmérséklet. November elején Chicagóban nem ritka az ilyesmi – főleg nem kora reggel.

A West Flecher Street-en még alig mozdult egy-két gépkocsi, de már ide hallatszott a közeli Belmont Avenue éledező forgalmának zaja, száz meg száz autó motorjának halk dübörgése. Persze, valamikor a nyolcvanas években a mostaninál sokkal nagyobb zajjal volt a tömérdek tragacs, meg bűzölögtek is. Most hangjuk alig, és az se jó. Szinte bármikor gyanútlanul elébük lehet lépni…

Most minden rendezettebb, meg mifenébb – de azért azok a nyolcvanas-kilencvenes évek mégis szebb idők voltak…

Akkor volt fiatal…

Ralph Spencer fázósan húzta össze a dzsekijét. Már öt órakor itt volt, még egy jó óra van hátra a nyitásig, és a sor mögötte egyre hosszabb lesz. Voltaképpen szerencsés fickónak tarthatja magát, mert azok ott hátul délre sem kerülnek sorra.
Lassan világosodott. A tágas helyen hosszú sorban álltak az emberek, volt közöttük mindenféle bőrszínű, férfiak és nők vegyesen – csak fiatalok nem. Chicago nyugdíjas nemzedéke sorakozott a ReminiscenceWorld áruháza előtt.

Ralph és George legalább negyven éve ismerték egymást. A kopasz George most is egykori hódításainak egyikéről mesélt, és Ralph ugyanúgy nem hitte egy szavát sem, ahogy korábban. Igazából már nagyon unta George hosszú monológjait, nem is nagyon figyelt rájuk.

Most éppen a válásáról beszélt; a harmadikról vagy a negyedikről, Ralph nem tudta, és nem is akarta követni.

Éppen a saját válására gondolt. Az egyetlenre. Hogy mekkora megkönnyebbülés volt. Élete egyik legjobb döntése. Így legalább megmaradhatott – önmagának.

Azon a délutánon órák hosszat hallgatta Susan véget nem érő szóáradatát, amikor végre elszánta magát.

- Évtizedek óta hallgatom, milyen hitvány alak vagyok. Elég volt. Ha ennyire nem vagyok jó férjed, miért nem válsz el?

Susan tátott szájjal hallgatott. Igyekezett aztán minden létező eszközzel semmivé tenni, elfeledtetni, visszacsinálni, de a férfi nem engedett. Többé nem. Ralph maga is csodálkozott, mennyire megmakacsolta magát.

Susan egészen addig nem vette egészen komolyan, amíg a bíróság végleg ki nem mondta a válást. Addig úgy tekintette, hogy a férfi szokatlan rögeszme rabja lett, de addig hízeleg neki, kényezteti, kedveskedik, addig használja a megszokott fortélyait, míg végre ki tudja verni a fejéből a válást. Akkor aztán jöhet a szokásos szemrehányás…

Arra többé nem volt alkalma…

Tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a válás után a férje csendesen távozik a bíróságról, és lassan felfogta, hogy most sétál ki az életéből – végleg. Sírógörcsöt kapott. Aztán a volt férje után rohant. Elkésett, Ralph már felszállt egy buszra, és a jármű elhagyta a megállót.

Ralph látta az ablakból, és nagyot sóhajtott. Vége. Végre, vége.

Sohasem volt szerelmes a nőbe. Nem is tudja, miért vette nőül. Egyébként ezen az évtizedek során újra és újra elgondolkodott. Azt hitte, nincs olyan nő a világon, akinek ő kellene, ezért tüstént megházasodott, amikor valaki komolyan érdeklődött iránta

Annak idején elhitte a sok süket dumát, hogy sose higgy a szerelemben, az nincs, az nem létezik, az lila köd, hogy őszintén örült a nőnek. Ha boldogság úgysem létezik, legalább legyen minél kevésbé boldogtalan.

Boldog sohasem volt. Szerelmes sem. Néha azonban közel állt ahhoz, hogy elégedett legyen. Na, nem sokáig. Amikor néha csaknem belelovallta magát abba a hitbe, hogy a boldogsághoz nagyon közeli állapotba került, mindig jött egy izzadságosan hosszú és ledorongoló monológ arról, hogy sáros lábbal lépett a nappaliba, vagy elfelejtette elmosni maga után a kávés csészéjét.

Ahogy a két fiú elkerült otthonról, a dolgok egyre nyomasztóbbá váltak. A korábban is nehézkes, minden szenvedélyt nélkülöző kapcsolat végleg kiüresedett.

A válás után Susant több alkalommal is látta egy-egy férfi társaságában. Először megörül; végre valaki levette róla a nő terhét – de mindig kiderült, a volt neje rendezte úgy, hogy együtt lássa őket.

Aztán Susan próbálta a kapcsolatot helyreállítani, lesett rá, többször is felhívta. Ralph csalódottan döbbent rá, hogy nincs vége. Még nincs.

- Menj a pokolba, Susan! – fakadt ki egyszer. – Vedd tudomásul: nem kellesz!

A nő még kétszer próbálkozott – aztán elmaradt. Ralph most már nem tudta, mi van vele, és nem is akarta tudni. A fiaik – John és Danny – el voltak foglalva a saját ügyeikkel, nem nagyon érdekelte őket a szüleik válása.

Ralph egyszer megpróbálkozott egy másik nővel, de Cynthia – így hívták – a füle hallatára hatalmasat hisztériázott a barátnőjével. Ralph örült, hogy látta, és csendben távozott. A nő nem tudta a címét.

Nyugdíjas korára végleg megmaradt – saját magának. Az élete az övé. Nyugdíjba vonulása előtt még volt egy röpke viszonya Sandy-vel, a kolléganőjével – aki több kollégával is összefeküdt néha. A nő semmi egyebet nem akart, és Ralph elfogadta. Amikor a cégnél végleg elbúcsúztatták, soha többé nem találkozott a nővel. A volt főnöke egyszer felhívta, hogy azóta sincs hozzá fogható grafikusa.

- Mennyit fizetsz, hogy visszajöjjek?

- Igazából Sandy-nek hiányzol.

Ralph csöndben letette a telefont.

George éppen valami vörös hajú nőről, meg a vele való szeretkezésről beszélt. Ralph unottan az órájára nézett. Még harminc perc. Szétnézett.

Voltaképpen nagyon sok nő állt a sorban. Egyértelműen ők voltak többségben. Özvegy egy se volt közöttük; csupa elvált – ez ma a divat és a trend. Sok magányos nyugdíjas asszony, akik eljönnek a ReminiscenceWorld áruházába, hogy kihasználják a szerdai félárú nyugdíjas kedvezményt.

A válás óta Ralph egyedül élt – és igen jól érezte magát a bőrében. Dehogyis akart ő másik nőt keresni, inkább az elől is elhátrált, aki felkínálkozott. Soha többet félig élő kapcsolatot; soha többé nem akart félig élni. Nem. Ha élet, hát éljen egészen – úgysem lehet már sok hátra.

Korábban előfordult már Ralph életében, hogy egy idegen nő társaságában olyasmit érzett, ami áramütéshez volt hasonlatos. Évekig nem tudott szabadulni a két ilyen élmény hatása alól, pedig semmi sem történt, egyetlen szót sem váltott velük, és csupán percekig tartott.

Egyszer a vonaton ült mellé egy nő. Ralph csaknem rosszul lett, gyorsan elmenekült egy másik fülkébe, aztán évekig szidta magát a gyávasága miatt.

Egy munkahelyi kiránduláson leült vele szembe a new yorki részleg egyik csinos munkatársnője. Voltaképpen nagyon kellemes volt a beszélgetés, a férfi remekül érezte magát; attól kezdve azonban mégis kerülte a nőt, mert leküzdhetetlen hatással volt rá. Éjjelente róla ábrándozott.

Innen tudta Ralph, hogy mégis létezik a szerelem. Számára azonban már nem, ő már foglalt, neki ott van Susan.

Ez jutott az eszébe, amikor végleg kiadta a volt felesége útját. Soha többé nem akar félig élni. Vagy teljesen, vagy sehogy. Ha egyedül van, legalább a sajátja az élete.

Közben kinyitott az üzlet, és a sorban állók egymás után bejutottak. A ReminiscenceWorld munkatársai híresek voltak a rutinjukról, szerdánként alaposan meg is erősítették az áruház személyzetét – az első száz ember viszonylag gyorsan bejutott.

Ralph George nyomában lépett az előcsarnokba. Meresztette a szemét. Ha az ember emléket vásárol, ha féláron is, azért jól nézze meg, mire is van szüksége. Különösen akkor, ha nyugdíjas. Akármivel senki sem kívánja bővíteni az emlékkészletét. Bóvlit nem veszünk, és az emlékpiacon különösen sok a bóvli.

Amióta a kongresszus törvényt hozott a nyugdíjasok félárú kedvezményéről, a nagy emlékügynökségek busás haszonhoz jutottak. Leginkább természetesen a ReminiscenceWorld, mert mindenki ezt a céget tekintette a legpatinásabbnak és legmegbízhatóbbnak.

Az első ajtón ez a felirat állt:

Utazási részleg

Ralph közönyösen tovább sétált. Eleget utazott egész életében, hol ide küldték, hol oda, bejárta a fél világot, nem látott belőle semmit, de most már nem is volt rá kíváncsi. Eleget bumlizott. Neki valami más kell.

Családi örömök részleg

Mindenki azt tanácsolta Ralphnak, hogy ezt a részleget kerülje el. Az általuk adott emlék beleégetet magát a vásárló tudatába, és megzavarta a hétköznapjait. Nem létező gyermekekről, rokonokról, családi szívességekről, élőnek tudott, de rég halott szülőkről és testvérekről szólt; nem is vásárolt itt senki, csak tudatzavarban szenvedők, depressziósok, alkoholisták és kábítószeresek.

Autó részleg

Ralph elégedett volt a saját kocsijával, ritkán használta, nem vágyott semmiféle csodamasinára, a versenytől meg irtózott. Félszemmel látta, hogy George ide megy be. Remek, hadd kocsikázzon, neki egészen más kell.

Sport részleg

A sportsikerek nem érdekelték, kamasz korától irtózott a sportoló embertípustól; legalábbis attól az erőszakos és nagyképű változattól, ahová az általa megismert sportolók tartoztak.

Szexuális részleg

Kellemes izgalom bizsergette meg a testét. Igen. Ez az. Belépett. A bíborszínű csarnokban ötven-hatvan ember tartózkodott. Ralph azt hitte, újabb hosszú várakozás előtt áll, de kellemesen csalódott. Máris odalépett hozzá egy diszkrét mosolyú fiatal eladónő.

- Erre parancsoljon, uram!

Egy oldalfülkébe vezette a férfit. Középkorú emlékszakértő ült a kis asztal túlsó oldalán egy kávés csupor társaságában. Már nem az első csészéjével fogyasztotta éppen!

- Kérem, foglaljon helyet!

Ralph lehuppant a szakértővel szemben. Az eladónő árjegyzéket tett elé.

- Mielőtt megnézné, – nézett rá két korty kávé között a szakértő. – kérem, tekintse meg mai akciós kínálatunkat. Ez a három konfekciós emlékünk ma rendkívül nagy kedvezménnyel vásárolható. Ha önnek nyugdíjas kedvezménye is van, mindössze bruttó száz dollárért bármelyik elvihető.

Ralph érdeklődéssel vette kezébe a prospektust. A második érdekesnek tűnt. Szeretkezés erdős ligetben nagyon kívánatos vidéki hölggyel. Egy próbát mindenképpen megér.

- Óhajtja kipróbálni?

- Igen.

Ralphnak megvolt a maga alaposan végiggondolt taktikája. Semmiképpen sem szabad úgy viselkednie, mint aki pontosan tudja, mit akar, hiszen akkor igen könnyen a különleges, karakteres megrendelés kategóriába kerülhet, ami a félárú kedvezmény mellett is mindenféle felárral jár, és megfizethetetlen.

Helyette inkább úgy kell intéznie a dolgokat, mint aki határozatlan, hagyja, hogy az alkalmazottak vezessék, és annyi kedvezményt harcoljon ki, amennyi csak lehetséges. Kétezer dollárnál többet nem szánt az új emlékre, nem is volt nála több, és mindenképpen készpénzzel akart fizetni.

Máris beültették a próbaszékbe, és a fejébe nyomták a sisakot. Még nem kapcsolta be, hanem a szakértőhöz fordult:

- A megszakító?

- Elnézést, uram! – ugrott a férfi.

Ralph elvigyorodott. Persze, ha megszakítás nélkül végigéli az emléket azért már fizetnie kell. Ha csak belekóstol, és megszakítja, azért még nem. Jobb, ha nem nézik hülyének.

Az emlékszakértő a kezébe nyomta a gombot. Ralph megrázta a fejét.

- Nem így kérem, hanem kesztyűpánttal!

- Természetesen, uram!

Máris felhúzták a kezére a kesztyűpántot, és abba kapcsolták a megszakítót. Ralph türelmesen kivárta. Tudta, hogy kesztyűpánt nélkül az ember könnyen kiejti a kezéből a megszakítót, mihelyt megérkezik az emlékbe, és akkor nincs módja jelezni. Ezek a gazemberek persze minél több vásárlóval szeretnék kifizettetni a teljes emlékhasználatot. Résen kell lenni.

Selymes füvű pázsiton hevert a napbarnított, hajlékony testű parasztlány, népviseletet utánzó, de rafináltan dekoltált öltözékében, combja tövéig felcsúszó alsószoknyában, csipkés bugyiban, amely alatt látszott a borotvált szeméremtest. Egész alkata manökenes volt, combjai vékonyak, feneke kicsi és kerek.

Egész megjelenése annyira természetellenesen művi volt, hogy Ralph összerándult. Keze a megszakítóra csapott.

Azonnal visszahozták.

- Ne legyen ilyen vékony, és ilyen fiatal! – magyarázta. – Liliomtiprónak érzem magam, ha ránézek. Helyette legyen 35-40 éves, vagy akár több. Nézzék, én csak érett asszonyt tudok ebben a szerepben elképzelni.

Szokatlan kívánság volt, csodálkozva meredtek rá. A szakértő valamit igazgatott az emlékkópián, aztán lemásolta és betöltötte a módosított változatot.

Selymes füvű pázsiton hevert a napbarnított, kissé tömör, de még mindig elég hajlékony testű parasztasszony, népviseletet utánzó, de rafináltan dekoltált öltözékében, combja tövéig felcsúszó alsószoknyában, csipkés bugyiban, amely alatt látszott a borotvált szeméremtest. Egész alkata egy kissé olyan volt, mint a korai romantikus festmények madonnái; asszonyos, de inkább átszellemült, mint kívánatos, csípője termetéhez mérten túl szűk, combjai még mindig elég vékonyak, a testalkata férfias, hiányzott a keskenyebb derék és szélesebb csípő alkotta „szívlapát”, az érett asszonyok testi vonzerejének egyik fő forrása, ráadásul a feneke szinte kislányosan lapos volt.

Mint valami aszexuális külsejű szenior sportolónő. Már jobb, mint az előbb, de még mindig igen messzire esik a férfi elvárásaitól.

Ralph megrázta a fejét, és a megszakítóra csapott.

- Még mindig nem tetszik, – mondta, de érezte, hogy a dolgok lassan elindultak a jó irányba. – teltebb, gömbölyded alakú legyen, inkább testes, mint vékony. A bőre legyen haloványabb és fehérebb; az egészen fehér testű nőket szeretem. A ruhája ne legyen ilyen nevetségesen divatcentrikus, ha parasztasszony, viseljen valódi paraszti öltözéket.

A szakértő jegyzetelt.

- Még valami! – fűzte hozzá Ralph, mint akinek hirtelen jutott valami az eszébe. – Szeretném, ha beolvadna az emlékbe a megismerkedésünk. Valami egyszerű helyet szeretnék. Legyen, mondjuk, – látszólag elgondolkodott. – legyen, mondjuk, egy vonat. Véletlenül egymás mellé ültünk.

Ralph jól tudta, hogy az ilyesfajta, pusztán az emléket hitelesítő betétért sohasem szoktak semmiféle felárat számítani. Igazából minden vásárló beiktat valami hasonlót, mert senki sem akarja, hogy az emlék lógjon a levegőben, és felidézése során hirtelen rájöjjön, hogy hamis, vásárolt dolgot él át.

Csakhogy a szakértő is résen volt.

- Teljesen kommersz termékről volt szó, uram, – figyelmeztette Ralphot. – egy konfekciótermék egyénre szabásáról. Meg kell jegyeznem, hogy lehet a konfekciótermék egyénítésében elmenni bizonyos határig, de ebben az esetben ön száz dollár felárat tartozik fizetni.

Ralph felsóhajtott. A száz dollár teljesen elfogadható összeg. Ha sikerülne ezen belül megegyeznie, annyit örömmel fizet. A lényeg: lehetőleg megmaradni a konfekciótermék, azaz a lehető legalacsonyabb árba tartozó emlék kategóriáján belül.

- Természetesen vállalom a száz dollár felárat.

- Ebben az esetben, kérem, adjon egy kicsit részletesebb leírást! El kell még önnek mondanom, hogy az emlékekbe való teljes körű beillesztés akciósan ezer dollárba kerül.

Ralph élénken megrázta a fejét. Erre nincs szükség, hiszen ő egy saját és már eleve létező emlékét szeretné kiegészíteni, amely már természetesen illeszkedik a többi emléke közé. Ezt azonban természetesen nem mondhatja el, hiszen akkor eleve kikerülnének a konfekció kategóriájából, és aligha úszhatná meg öt-hatezer dollár alatt.

Ravaszul elmosolyodott. Szándékosan kissé bizonytalan leírást adott, remélve, hogy mindenképpen a neki tetsző irányba fejlődnek a dolgok így is.

A megismerkedés láthatóan jól sikerült, ugyanolyan fülkében ültek, mint annak idején a valóságban. A nő nem is hasonlított arra a hölgyre, ahhoz képest túlságosan játékbabás volt, de a testalkata már közelített. A fehér bőr meg egyenesen jobb volt, mint az eredeti.

Ralph nem érezte a villámcsapást, de ezen még nem kell csodálkozni. Még több lépcsőfok hátra van.

- A megismerkedés teljesen rendben van. A combja kissé lehet hosszabb és vaskosabb.

- Kipróbálja újra, uram? – kérdezte félénken az eladónő

- Természetesen.

Selymes füvű pázsiton hevert a remek, kívánatos testű nő. Az arca még barbibabás volt, de a teste már kezdte felgyújtani a férfi vágyait. Ralph mellé hevert, könnyedén megcsókolta a pruszlikból hívogatóan kilógó, bársonyos tapintású vállat.

A nő átölelte. Ralph tudta, hogy most azonnal meg kell szakítania – illetve szakíttatnia – mert veszedelmes felár lesz belőle.

A legegyszerűbb módot választotta. Mohón a nő combja közé nyúlt, aztán elkapta, lerántotta a fehérneműt, és felhajtotta az asszony térdét egészen a nyakáig. Mozdult, hogy a következő pillanatban a feltárulkozó testbe hatoljon.

Persze, hogy megszakították.

- Mit képzel? Ön még nem fizetett! – mondta szemrehányóan a szakértő.

Ralph elvigyorodott. Látta, hogy az eladónő arca lángvörös. Ez a fruska most azt gondolja róla, olyasféle férfi, aki minden teketória nélkül azonnal azzal kezdi.

- Kicsit pontosítanék az arcán és az alakján – mondta szándékosan unott képpel.

- Ebben az esetben karakter felárat kell számolnom.

Ralph éppen erre várt. Most úgy kell tenni, mint aki mérlegeli, hogy belemenjen-e. el kell játszani, hogy fogalma sincs a kérdés részleteiről.

- Az mennyi?

- Ön valóságos személy karakterét akarja elhelyezni az álmaiban? Ebben az esetben a karakter felár háromezer dollár, ehhez járul a valódi személy felkutatásának költsége, valamint a tőle szerzett írásbeli engedély esetleges költsége. Amennyiben az illető valódi személy, de ön nem a jelenlegi, hanem a valamikor a múltban létezett küllemét kívánja az emlékeiben elhelyezni, akkor az ár természetesen tartalmazni fogja az erről a múltbeli állapotról való álló-vagy mozgókép felkutatásának és esetleges megvásárlásának költségeit is. Ez már semmiképpen sem konfekciótermék lesz uram. Tapasztalataink azt mutatják, hogy magánszemélyek háromezer és ötezer dollár közötti összegért szoktak hozzájárulni a múltbeli alakjuk álomban való szerepeltetéséhez. A jelenlegi – azaz az emlék elkészítésével időszinkronban levő – alakok szerepeltetésének költsége ennél valamivel nagyobb. Attól viszont óva inteném önt, uram, hogy valami hírességet válasszon, azok több millió dollárt szoktak követelni.

Ralph bólintott. Pontosan tudta, hogy a konfekció azt jelenti, nem egyéni. Ő pedig éppen arról akarta meggyőzni ezt a minden hájjal megkent emlékszakértőt, hogy az ő kívánsága egyáltalán nem egyéni, csak egy váratlan ötlet.

- Nem akarom, hogy létező személyhez hasonlítson – jelentette ki határozottan. – Inkább valami számomra ideális nő legyen.

A szakértő gúnyosan elmosolyodott az ügyfél naivitásán, de Ralph pontosan ezt akarta.

- Ön egyéni konfekcióterméket szeretne, uram?

- Nem tudom, mi az – felelte bátortalanul.

Dehogynem tudta. Éppen erre ment ki a játék. Ha konfekción belül egyéni, akkor potom pénzen kap csaknem igazi emléket. Ezért van itt.

- Olyan konfekciótermék, – magyarázta kissé nagyképűen a szakértő. – amely viszonylag egyéni vonásokkal rendelkezik, emellett bizonyos mértékig programozható. Felhívom szíves figyelmét, hogy az egyéni felár ezer dollár, ebből azonban adhatunk kedvezményt.

- Kedvezményt? – csapott le Ralph.

- Igen, uram. Az ezer dollár a grafikusaink munkadíja. Ha ön tud olyan rajzot vagy festményt prezentálni, ami a számunkra használható, akkor ezt elengedhetjük.

És öntelten nézett.

Ralph mosolygott. Grafikus volt. Sok ezerszer lerajzolta már az ő arcát.

Ő. Hányszor látta álmaiban. Sohasem lehet az övé, de legalább lehet róla egy pótszere. Interaktív emléke. Mostantól bármikor szeretkezhet vele.

- Megpróbálhatom lerajzolni? – kérdezte álságos naivitással.

A szakértő gúnnyal nézett vissza.

- Csak próbálja.

A legtöbb kudarcot vall. Meglepően sokan vállalják, de alig akad olyan, akinek sikerülne.

Tíz perc múlva elhűlve meredt Ralph rajzára. Ez igen. Ez a fickó tudja, mit akar.

- Fizetnék – mondta a végén Ralph. Mindössze ezerháromszáz dollárjába kerül. Hallatlanul jó vásárt csinált. – Csomagolja be az emlékemet!