Szerelem és líra - CLXXII.

SZÁZHETVENKETTEDIK RÉSZ

Miért?

A kultúrában sohasem létezik olyan jelenség, amelynek csak egyetlen oka lenne. Itt is több, de egymással nagyon is összefüggő okkal számolhatunk.

1)      Az „intellektuális elzárkózás” minden korban megteremti a maga elkülönült, preciőz nyelvhasználatát.

Ha valamely, a kultúrában tevékenykedő, vagy urambocsá azt éppenséggel nyílt vagy rejtett hatalmi eszközökkel uralni szándékozó, önmaga számára nagy fontossággal bíró csoport nincs arról meggyőződve, hogy képes valóban hozzájárulni a kultúra egyetemességéhez, semmire sincs nagyobb szüksége, mint a nyelvi elzárkózásra.

Az elzárkózás természetesen kiterjedhet a külsőségek sokféle formájára is, ruházkodásra, öltözködésre, jelvényhasználatra, vagy bármi hasonlóra. Ezek azonban a kultúra területén nem tudnak jelentős befolyást gyakorolni. A nyelv annál inkább.

A nyelvi elkülönülés a társadalom tömegeitől való elzárkózást szolgálja, ezzel a csoport hivatali hatalmát igyekszik konzerválni.

2)      A bonyolult és ködös szóhasználat másik célja a kanonizált művek tekintélyének növelése azok állítólagos „magyarázatával”.

A kánont körülvevő infrastruktúra pontosan tisztában van vele, hogy az általuk értékké nyilvánított művek – finoman szólva is – magyarázatra szorulnak. A mai irodalomtudósok kortárs kanonizált művekkel foglalkozván igen gyakran kénytelenek megjegyezni, hogy valamelyik mondat, sor, megjegyzés, szófordulat, bekezdés, vagy még nagyobb egység első olvasásra banálisnak, zagyvának, értelmetlennek, vagy éppen alpárinak „tűnik”. De – és itt következik a ködösítés.

Természetesen merőben más, ha valami csak banálisnak, zagyvának, értelmetlennek, alpárinak tűnik, mintha valóban az. Az előbbi nemigen szorul védelemre, az utóbbi azonban gyakorlatilag védhetetlen. Mit lehet kezdeni egy védhetetlen szöveggel? Magyarázni.

Ha egy önmagában különösebb értéket nem képviselő szöveget értékké akarunk kanonizálni, az allegorizálás eszközéhez kell folyamodnunk. Hasonló célra ezen kívül az ember egyéb szellemi fegyverrel nem rendelkezik.

Ezen a ponton derül ki, hogy a jelenlegi kánon egyfajta profán vallásként funkcionál. Az allegória a megállapodott vallási hitrendszerek nyelvi és művészeti eszköze.

Annak idején a német klasszika gondolkodói, és különösen Goethe elvi alapon kárhoztatták az allegóriát. A weimari költőfejedelem egyenesen a művészet/vagy nem művészet egyik legfőbb kritériumának tekintette a szimbólum és az allegória közötti különbséget. Schelling egyik levelére válaszolva – amelyben a filozófus tanácsot kért, hogyan kell egy költői tehetséggel rendelkező fiatalember helyesen nevelni, Goethe ezt felelte:

-         Értesse meg vele, mi a különbség szimbólum és allegória között!

Nehéz Goethe véleményével nem egyetérteni. A szimbólum nyitott, új és új tartalmakat magába olvasztani képes jelkép. Profán értelemben is használható, de eredete az emberi lényeg birodalmából fakad. Megújulni képes, akár egyetlen személy is új összefüggések közé helyezheti.

A szimbólum nem profán jelkép. Ereje a belső emberi tartalmakra való reagálásban van. különböző kultúrkörhöz tartozó emberek számára is lehet jelentése, mozgósító ereje.

Az allegória merőben más. Közönséges megegyezésen alapul. Valami mostantól egészen mást jelent a számunkra, mint ami valójában. Az allegória zárt világ, más kultúrkörhöz tartozónak semmit sem mond.

Az allegória sokkal alkalmasabb a profanizálásra, mint a szimbólum.

Most következik a kánon egyik leglényegesebb tulajdonsága:

Jelenlegi kanonizált líránk – profanizált líra.

Folytatása következik.

Usurpator Február

Usurpator Február

A Május helyébe áll.

Tavaszt, pompát eljegel,

A Vízöntőt hozza el.

Vízöntő parancsszava:

Dönteni kell valaha.

Usurpator Február

Úgy véli, várhat a Nyár.

Ha Vízöntő trónra ül,

Nincs a remény egyedül.

Előre, vagy hátra néz,

Ami rész volt, most – egész.

Usurpator Február

A közönnyel perbe száll.

Tudja: vermet közöny ás,

Minden mámor – árulás.

Más esernyő nem marad,

Csak a szabad akarat.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XLI.

NEGYVENEGYEDIK RÉSZ

Horváth Márk már márciusban megpróbálta megerősíteni az őrséget. Azt jelentette, hogy a várban még hatszáz gyalogos sem szolgál, a védelemhez ez nagyon kevés. Ezzel természetesen az illetékesek is tisztában lehettek, de ez még nem jelenti azt, hogy tüstént intézkedtek volna a vár megerősítéséről.

Leginkább ígéreteket kapott.

Bécsben még mindig abban bíztak, hogy sikerül békét kötni a törökkel. Ostoba ötlet volt. a töröknek nem volt ellenére a béke, de előbb szerette volna elfoglalni Szigetvárt. Ferdinánd elkeseredett erőfeszítéseket tett, amelyek csak arra voltak jók, hogy a hadi készülődést akadályozzák.

Március végén a boszniai pasa csapatai átkeltek a Száván, és Zrínyi váraira rontottak. Nyilvánvalóan az volt a céljuk hogy lekössék a veszedelmes horvát bánt, ne tudjon a segítségére sietni Szigetvárnak.

Az uralkodó ekkor még mindig békeajánlatokkal bombázta a Portát…

Érdekes, a német birodalmi gyűlés hamarabb észlelte a veszedelmet, mint a bécsi uralkodó. Úgy vélték, a török Szigetvár elleni tervei a német birodalmat is veszélyeztetik, ezért a birodalmi rendek támogatásukról biztosították a császárt, és pénzsegélyt is küldtek.

Talán itt kezdtek a dolgok megfordulni, talán másutt. Nádasdy nádor kieszközölte, hogy Ferdinánd háromezer aranyforintot küldjön a szigetvári katonák hátralékos zsoldjára. Ez nyilván segített valamit, de erősítést még önmagában nem jelenthetett. A király elrendelte a szigetiek zsoldjának felemelését is.

Április elején a kapitány szigetvári tiszti küldöttséget menesztett Bécsbe. Ekkor már Győr és Pápa őrsége is harcban állt a portyázó törökkel. Zrínyi és Nádasdy egyik levelet a másik után küldték Bécsbe, hogy Szigetvár megerősítésére bírják az uralkodót.

Nádasdy személyesen sietett Bécsbe. Úgy tűnik, sikerült végre meggyőznie Ferdinándot. A király  „Nádorispán uramat elbocsátá teljes hatalmával és meghagyta néki, hogy az ellenséggel, ki Zyget alatt vagyon megvína, alája adta mindennemő seregét.” 

Magyarán: az uralkodó felhatalmazta Nádasdy nádort a védekezésre. Ezzel azonban csak a jogi akadályok hárultak el. A nádor mozgósíthatta a magyarországi fegyveres erőket.

Legfőbb ideje volt. a török éppen Pápa várát fenyegette. A foglyok vallomása szerint ez egy három-négyezer főnyi kontingens lehetett. Győrből azonnal háromszáz huszárt vezényeltek Pápára.

A környező kisebb várak felvették a harcot a törökkel. Április huszonegyedikén fontosabb tiszteket ejtettek fogságba, az ő vallomásuk tisztázta az oszmán had erejét.

Közben Zrínyi Miklós személyesen vezetett ellentámadása visszakergette a déli szárnyon a boszniai pasa csapatait.

A Bécsben tartózkodó szigetvári tiszti küldöttség ígéretet csikart ki a királytól: „őfelsége mind népet, mint pénzt, mint egyéb szükségeset elég lőendőt akar küldeni”. Ígéretnek szép ígéret volt – semmi sem lett belőle.

Zrínyi, ahogy a saját frontján visszaverte a támadást, azonnal Bécsbe rohant, hogy az uralkodót Szigetvár jelentős megerősítésére bírja. A király rövid időn belül segítséget ígér, de a Ferdinándot már jól ismerő bánnak ez kevés volt. Az uralkodó erre Zrínyi jelenlétében parancsot küldött Varasdra, Wildsteinernek, az ottani főkapitánynak, hogy azonnal küldjön kétszáz gyalogost Szigetvárra.

Ez sem lett volna valami égbekiáltóan nagy erősítést, de ez legalább ért volna valamit.

Csakhogy…

A varasdi főkapitány elöljárói a stájer rendek voltak, és a tiszt azt felelte, minden katonájára szükség van Stájerország esetleges védelme érdekében, és egyetlen katonát sem küldhet sehova.

Az új budai pasa, a Szigetvár elfoglalását tervező Kádim Ali április elején indult el Isztambulból háromezer janicsárral. Belgrádban csatlakoztak hozzá a boszniai pasa, a belgrádi és a pozsegai bég hadai. A magyarországi hódoltsági csapatok Szigetvártól tizennégy kilométerre, Szentlőrinc mellett várták.

Folytatása következik.

Továbbra is Nyárban élek

Továbbra is Nyárban élek,

Vannak még tervek, remények.

Nem jártam be a világot,

Az Isten mégis megáldott.

Röfög az ócska busz-konda;

Kétórányi út naponta.

Bádogmadáron nem ültem;

Képzelet szárnyán repültem.

Továbbra is Nyárban élek;

Körülvesznek elmúlt évek.

Mindenütt, amerre látok:

Régi, s mai Tanítványok.

Tiszta arcok, tekintetek,

Tiszta kezek integetnek.

Eprek éltem kosarába;

Egy évem se telt hiába.

Továbbra is Nyárban élek;

Anikómmal szép az Élet.

Világ gőgjeit lenyeltük;

Lányainkat felneveltük.

Múltunk, jelenünk, otthonunk;

Végig együtt, amíg vagyunk.

Továbbra is szelid Nyárban,

Anikóval kicsi házban.

Nem csiricsáré palota,

Hanem Szerelmünk otthona.

Derűs, öregedő házban,

Anikóval,

Közös vágyban…

Ebben a nagy sokaságban egy olyan sincs...

Hannibál nem félt a túlerőtől. Az utolsó kivételével minden jelentős ütközetét megnyerte, és mindig túlerővel szemben.

Az i.e. 216-ban Cannae mellett vívott csatában az újkori német hadtudomány a túlerőben lévő ellenség bekerítésének és megsemmisítésének iskolapéldáját látja.

A csata reggelén Hannibál fellovagolt egy dombtetőre, hogy szemügyre vegye a harcra készülő római sereget.

Vele volt többek között egy Giszkón nevű alvezére is.

Hannibál figyelmesen szemlélte a rómaiakat. Látta, hogy Teretius Varro hatalmas tömmbe sűríti középen a légiókat, és még a szokásos sakktáblaszerű felállást is elhagyja, hogy elférjenek. A gyalogság középre szorult, a kis létszámú lovasság kétfelé osztva a szárnyakon.

A karthágói fővezér szélesen elmosolyodott. Már látta, ahogy a római légiók előretörve besétálnak a nekik állított csapdájába, és lovassága segítségével bekeríti őket.

Ő ezt látta a rómaiakat szemlélve, de vezértársai nem. Azok a dermesztő sokaságot nézték, és összeszorult a torkuk. Félelmüknek Giszkón adott hangot:

- Micsoda sokaság!

Hannibál megértette, hogy a többiek félnek. Ezt nem hagyhatta. Elmosolyodott.

- Egy dolgot nem veszel figyelembe, Giszkón!

- Mit, vezérem?

A többi is fülelt.

Hannibál mosolyogva mutatott a csatára készülő római hadra:

- Abban a sokaságban egy sincs, akit Giszkónnak hívnának!

Itthon

Eső volt,

Most sóhajtozik a kert,

A tócsák tükrén huncut fény ragyog;

Itthon vagyok.

Madárcsicsergés,

Csendes nyugalom;

Alszik a vén Idő a vállamon.

Borult az ég,

A napfény tétova,

Vízcseppel ragyog a virágokon

Anikóm kéznyoma.

A békesség csendesen gomolyog;

Itthon vagyok.

A Nap ugyanúgy ragyog - IV.

NEGYEDIK RÉSZ

A Papnő élete virágjában levő gyönyörű, telt asszony volt. hatalma volt fölöttem az ősi erő jogán. Ő volt az Ősi Nőstény, akit legtöbbször csak álmainkban láthatunk, a nőiség démona, a megfoghatatlan, akiért fiatal testünk sajog. Aki mellett szánalmasak a kacérkodó csitrik, nevetségesek a bárgyú divathölgyek és gügye vigyorok csontzenéjévé szürkül a szépségversenyeken nagy cécóval megkoronázott süket egyéniség-nélküliség. Test volt, de nem lélek nélkül, lélek volt, de nem test nélkül; maga volt az ördögien diadalmas nő. Minden tébolyító csáberejével együtt. De nem volt gonosz.

Szólni sem engedett, csak elnyomott egy székbe, s én már nem tudtam magamról. Azóta sem tudom, mi mindent fecsegtem el neki. utána éppoly gyorsan és könnyedén magamhoz térített.

-         Azt akarod, hogy jósoljak neked?

-         Nem tudom, úrnőm – hebegtem alázatosan. – Voltaképpen a jövendő még nem is létezik.

-         Ez így igaz – állandóan rajtam tartotta a szemét, és én döbbenten vettem észre, nem tudom, milyen színű a szeme. Képtelen voltam megállapítani, pedig állhatatosan néztem. – de aki ismeri a világot, az valamelyest mégis belelát a jövőbe.

Megszólalni nem tudtam, csak jeleztem, érdekel a jóslata.

-         Két testvéred van – kezdte. – Ti hárman vagytok a múlt, a jelen és a jövő. Mindhárman hosszú emlékezetűek, akikből csak néhány van, és többé egy sem születik. Költöztök majd egyik testből a másikba, de nem az idők végezetéig. Testvéreid élvezni fogják. Egyiküket lekötik majd az emlékek, a másikat a valóság. Te azonban olyasvalamiért élsz, ami nincs, és talán nem is lesz soha. Sokat fogsz szenvedni, Fénysugár. Ha meg is pillantasz majd magadból, a céljaidból valamit, az csak mindennek a végén lesz, amikor neked a lé helyett már csak a remény marad. Akkor azonban már tudni fogod, mit keresel.

Ebből bizony nem sokat értettem. Ami ezután történt, felülmúlta a tündérmeséket. A Papnő engem, a sihedert magához emelt, elefántcsont testének lángjain elhamvasztott, aztán férfiként szült újjá. Felnőtt lettem és férfi. Végérvényesen. Egyéb mondanivalóm nincs róla. Szavakkal leírni lehetetlen.

-         Most eredj! – mondta hajnalban a Papnő. – A te dolgod, hogy változz, az enyém, hogy állandó maradjak. De dolgod az is, hogy ne feledj!

-         Hamarosan visszatérek.

-         Nem térhetsz vissza. A Papnőt csak egyszer ismerheted.

-         Butaság! Találkozni akarok még veled!

-         Soha többé nem láthatsz engem, Fénysugár.

-         Te Drága te Egyetlen!

-         Nem vagyok az Egyetlen senki számára, és számomra sem létezik Egyetlen. A Papnő vagyok.

-         Szeretlek!

-         Hát persze. Én is. ahogy a többit is.

Elsötétült az orcám, mire hozzátette:

-         Valamit tudnod kell: A Papnő szánalomból nem szeretkezik.

-         Mi lesz veled?

-         Ami Asztlanttal.

-         És Asztlanttal mi lesz?

-         Asztlant maga a tűz. Víz fogja eloltani

*

Úgy lett, amint mondta. Nem láttam soha többé. Akkor azt hittem, mindenütt őt fogom keresni. Nem így lett.

Napokig a szobámba zárkóztam, és Róla ábrándoztam. Már azt hitték, beteg vagyok. Apám reggelenként a palotába ment, és hosszasan tárgyalt Asztlant királyával. Az uralkodó segítséget várt apámtól, de apám csak a népen segíthetett. A király szép szavakat várt apámtól, de apám csak az igazat mondhatta. A király halált akart osztani, de apám csak az életet szolgálhatta. A királyt a tárgyak érdekelték, apámat az emberek. A király hatalmat akart, apám igazságot. Nem juthattak dűlőre egymással.

A negyedik este apám csendesen belépett a szobámba.

-         Holnap utazunk, Fénysugár!

Reggel elindultam búcsút venni a családtól, amelyet eddig még nem is ismertem. Hiszen az első éjszaka óta alig bújtam ki a szobámból. Apám később meg is rótt ezért.

Istenhozzádot mondtam Tlaszkónak és az apjának, amikor Ilkesz úrnő elénk sietett. Gyönyörű kislány lépkedett mellette. Elakadt a szavam az ámulattól.

Nyolc vagy kilencévesnél aligha lehetett több. Elefántcsont fehér bőre volt és gesztenyeszín haja. Ajka mint az eper, szeme mint a bogár. Minden tagja tündérien formás, szája sarkában elbűvölően csibészes kis huncutka-mosoly. A leggyönyörűbb kislány a földkerekségen. Csodálatos kicsi emberpalánta, még félig se nő. Mégis több volt benne a Papnőből, mint bárkiben, akit valaha láttam.

Csak álltam, és tátottam a szám. Ilkesz úrnő a szemembe nézett. Mindent értett.

-         Ő az én kicsi lányom – mondta, és arcáról sugarakban patakzott az anyai büszkeség. – Holdsarló.

-         Viszontlátásra, Fénysugár! – csacsogta bájos gyermekhangján Holdsarló. – Azt hittem, sokat játszunk majd együtt, de te rám se néztél.

Úgy kóvályogtam a hajóra, mint akit fejbe vágtak.

Sokáig bámultam a ködbe vesző asztlanti partokat. Amikor már csak a legmagasabb hegyek halovány kék körvonalai derengtek a távoli ég alatt, megszólítottam apámat:

-         Apám! Ismered azt a kislányt? Holdsarlót?

-         Holdsarlót? Hogyne – motyogta szórakozottan. – Napsárkánynak szánom.

-         Napsárkánynak? – nyögtem iszonyú kínnal.

Köd szállt a szememre. Dübörgő viharfejedelmek tűzpatás lovai száguldottak egymásnak a lelkem fövenyén, lándzsás fergetegdémonok csépelték egymás pajzsát, piaci árusok üvöltöttek, asztlanti tengeristenek szárnyas lovak vont harci szekerei rohantak a háztetőkön, és asszonyfejű delfinek táncoltak a palota udvarán. Hallottam apám szavait, de nem értettem őket. azóta sem tudom, mit mondhatott.

Most már biztos vagyok abban, amit akkor csak éreztem. Apám nagy hibát követett el. Minden bizonnyal az elsőt, és talán az egyetlent.

*

Hárman voltunk. Ugyanattól az apától, de három különböző anyától.

Napsárkány anyja hatalmát vesztett varázslóasszony volt. Vén, kiaszott, karvalyarcú nőstény szörnyeteg. Már gügyögő koromban is rettegtem tőle. Dürrögve rohangált apám után a folyosókon, mint fullánkja törött, kivénhedt darázskirálynő. Apámnak őt az erő okából kellett nőül vennie. Eltaszította, mint asszonyát, de kénytelen volt gondoskodni róla.

Szélfarkas anyja királyi hercegnő volt. Minden díszruhát pillanatok alatt átizzadó kékvérű nőstény folyami disznó, mindenre rálehelte az irigység sárga gőgjét, s úgy ült királyi őseinek lopott kincseit, akár a kotlós s tojásokon. Már ágyba vizelő koromban is megvetettem, de sohasem féltem tőle, hiába sütött belőle a számítóan hideg gonoszság. Apámnak őt a politika miatt kellett nőül vennie. Eltaszította, mint asszonyát, de kénytelen volt gondoskodni róla.

Az én anyám hajóval hozott rabnő volt, a messzi észak fagyos pusztaságainak szülötte. Földjéből kitépett csilingelő virág, kicsi, takaros szolgálólány, aki énekével befűtött a rideg palotában. Mindenki szeretetének tárgya, akinek arcáról sohasem hervadt le a mosoly. S aki talán nem is sejtette, hogy a gyermek, akit a világra hozott, hosszú emlékezetű lesz. Apám őt a szerelem okából vette nőül. Szívből szerette, mint asszonyát, és örömest gondoskodott volna róla bármeddig, ha párás, hideg éghajlatunk alattomos betegségei idő előtt el nem ragadják közülünk. Akkor egyetlen könnyes szemmé és egyetlen jajongó torokká változott a ház; népe pánikba esve fetrengett a gyász görcsében, s zokogott a nagyasszony vesztén. Igen, anyám volt a Nagyasszony. Rang volt ez, nem is akármilyen. Olyan, amit minden varázstudomány és minden előkelőség dacára sem ért el soha sem a varázslóivadék, sem pedig a királyi sarj. Emlékszem, apám őrjöngött, hangosan sírt, verte a fejét a falba, és fennhangon átkozta magát, amiért nem élt a varázstudományával.

Anyám kedves szavait őrzöm a szívemben. Őrzöm, ahogy Szélfarkas őrizte a királyi méltóságot, vagy Napsárkány a boszorkány vajákolását.

Szüntelenül Asztlantba sóvárogtam. Igazából magam sem tudtam, mi csábít a szigetre; a Papnő, Holdsarló, a házfalak hideg csillogása, vagy talán valami más. Érzéseim zavarosak voltak. Csak azt tudtam, hogy álmaim hajóútjain mindig ugyanaz a táj dereng fel a távolból: Asztlant szigetének vérvörös sziklái.

Apám egészsége rohamosan hanyatlott. Gyakorta fél napokra elvonult a doktor társaságában, hogy aztán elkínzott arccal, fénytelen szemekkel, fáradt tekintettel kerüljön elő. Gyakran célozgatott rá, hogy a varázsló-lét idején praktikákkal időlegesen megfékezett öregedés, meg a mindenféle nyavalyák egyetlen közös frontba tömörülve rettenetes bosszút vehetnek korábbi vereségeikért. Ilyenkor mindannyian hallgattunk, kivéve Napsárkányt, aki megátalkodott makacssággal igyekezett apámat újból és újból rábeszélni: vesse be varázstudományát a testét sorvasztó betegségek ellen. Apám hajthatatlan maradt.

-         Emberré lettem a magam erejéből – mondta ellentmondást nem tűrően. – leszálltam az égből a földre. A mindenhatóság magánya, meg a magamfajtákkal szemben érzett örökös félelem helyett megtanultam szenvedni és örülni. Tiszta lelkiismerettel várok a halálra. Ember lettem, az is maradok.

Ez ellen nem volt apelláta. Csupán Napsárkány hajtogatta a magáét változatlan csökönyösséggel.

Az erőhatalom egykori birtokosának, az én-hatalom tudatos levetkőzőjének, apámnak, a volt varázslónak példája egész létezésem folyamán elkísért. Az ő egyszerű emberi természetessége adott erőt haszontalan embereknek tartanom az önmagukat mámorral, kábítószerrel, delíriummal gyilkolókat, segített megvetnem minden korok velejéig önző cégéres különceinek és álszent megvilágosultjainak vásári ripacskodását. Apámtól tanultam, hogy hamis minden, ami másokat nem szolgál, és talmi az is, amely csak egyeseket szolgál, és nem mindenkit.

Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy apám élvezi a betegségeit. Nem a közönséges mazochista nyers, önmegalázó testi kéjével, hanem a hosszú vándorút után önmagába visszatért ember természetességre vágyó, szelíd derűjével. Szemlélte magát a bölcs csendes önmegfigyelésével, és nem panaszkodott soha.

Mindhárman mást tanultunk tőle. Napsárkány a varázstudományt igyekezett ellesni, sok praktikát meg is tanult, de nem ment velük semmire. Szélfarkast a tudás a trükk szintjéig érdekelte, ezt próbálta a technika aprópénzére váltani néha meglepő sikerekkel, de sohasem ismerte meg a boldogság nyugalmát, sem a nyugalom boldogságát. Én az igaz és örök szeretetet tanultam, ezt kutattam csillapíthatatlan szenvedéllyel, és sohasem voltam boldogtalan. Céljaink ugyanazok maradtak: Napsárkányé az én-hatalom elérése, Szélfarkasé önmaga kiteljesítése, az enyém pedig a harmónia. Napsárkány hitt a lélek erejében, Szélfarkas olykor mindenféle istenekben, én pedig az igazságban. Napsárkány hite halovány fénnyel, de végig változatlanul pislákolt, Szélfarkasé időnként összeomlott, az enyém kiteljesedett. Napsárkány hitt a múltban, Szélfarkas örök prédájává vált a suhanva cikázó jelennek, én pedig bíztam a jövendőben. A leghétköznapibb alávalóságon azonban mindhárman túlléptünk: kincsek, nemesfémek, bankjegyek vagy hasonló tárgyak megkaparintására, gyűjtögetésére egyikünk sem pazarolta az idejét soha. Mindhárman nagyon hamar megtanultuk, hogy a világ dolgai közül a vagyon ér a legkevesebbet. Láttuk, mint válik az évszázadok kavargásában semmivé a kuporgatás gyümölcse, haszontalanná és feleslegessé a vagyonfelhalmozó emberek minden munkája és szenvedélye. Ahol évezredek örvénylése zúgatja a malomkerekeket, s dől semmibe rostáikon az ocsú tömege; a legelfeledettebb költő vagy a legismeretlenebb tanító munkájából is messze több marad a távoli utókorra, mint minden korok gazdagodó erőfeszítéseiből összesen.

-         Hamarosan lejár az időm – mondta apám, amikor három fiát utoljára hívta össze.  Tizenöt éves lehettem, Szélfarkas körülbelül húsz, Napsárkány talán huszonnyolc. – Tudni akarom, mihez fogtok kezdeni a hosszú emlékezettel.

Folytatása következik.