Szerelem és líra - CLXXI.

SZÁZHETVENEGYEDIK RÉSZ

A hivatal támogatta líra – azaz a kánon lírája – csak intézményi értelemben van különleges helyzetben. Ez a kánon természetéből következik. A kánon az intézmények struktúrájából eredő hatalomra épül, ezzel élve/visszaélve határozza meg a neki megfelelő lírát.

A kánon alaptermészete a kizárólagosság. Ez voltaképpen intézményi irodalmi diktatúra. Lényegében egyedül üdvözítő szempontokat nyilatkoztat ki, amelyek tartalmi értelemben rugalmasak, intézményi értelemben pedig szigorúan zártak. A kánon lényege intézményességében rejlik.

A mai kánonok öregapja a Richelieu alapította francia akadémia volt. A Halhatatlanok testülete szabályokat nyilatkoztatott ki, amelyeket minden író kénytelen volt betartani, ha azt akarta, hogy az „irodalmi élet” komolyan vegye őket, és bekerülhessenek azon kiváltságos irodalmárok sorába, akik évjáradékot húztak a királyi kincstárból.

Az intézményesített kánonok rendszere igen sok bürokratikus vonást tartalmaz, de nemcsak azt. Igen sok feudális vonást is őriz.

Utóbbiakat venném sorra.

Kezdeném a legfontosabbal: a kánon intézményrendszere az általa bevédett személyek számára kiváltságokat biztosít.

Ezek általában státuszhoz vagy díjhoz kötődnek. A következők lehetnek:

v     Apanázs

v     Könnyű és gyors megjelentetés

v     A kötetek megjelenésének anyagi vagy egyéb módon történő támogatása

v     A kötetek reklámozása, terjesztése

v     Külföldi tanulmányutak finanszírozása

v     Külföldi megjelenések finanszírozása

v     Külföldi kapcsolatok szervezése, támogatása

v     Színházi bemutatók szervezése

A megfilmesítés is ide kívánkoznak, de az utóbbi években gyakorlatilag nem készült magyar film. Aki esetleg ilyesmihez hozzájut, zömmel a „még egyelőbbek” közé tartozik.

Tagadhatatlan, hogy déja vu érzésünk keletkezik, ha ezt átgondoljuk. Nem véletlenül, hiszen ez a rendszer már a szocializmus évtizedeiben kialakult.

Vagy talán még hamarabb. Az előző részben vetettünk egy pillantást a dualizmus Magyarországának irodalmi kánonjára, amelyet az idő felszámolt. Az intézményrendszer jellege azonban annyi hasonlóságot mutat, hogy lehetetlen nem észrevenni.

Kevés intézményi különbséget találunk, az eltérések inkább tartalmi jellegűek. A dualizmus korszakának kánonja nemzeti jellegű irodalmi kánon volt, a jelenlegit meg nyugodtan nevezhetjük nemzetietlennek. Ennek okairól lentebb.

A kánon körülvevő infrastruktúra, illetve annak működése azonban nagyon is hasonló.

Kissé távolabb is akadnak hasonlóságok. Például a színházak működésében – azzal a hatalmas különbséggel, hogy akkoriban a színház sokkal fontosabb szerepet töltött be a társadalom életében, mint manapság.

A színház is a kánon részeként működött, ahogy voltaképpen ma is.

Ha a műsorstruktúrát nézzük, alapvető hasonlóságokra bukkanunk. ha leszámítjuk a bemutatott remekműveket, illetve az igazán remek előadásokat – a színházak életében ezek olyan ritkán fordulnak elő, hogy a számuk voltaképpen elenyésző.

Nézzük, mi volt ezek kívül:

v     Jól-rosszul színpadra állított klasszikusok

Akkoriban még nem járta a klasszikusok húzásának-nyúzásának-herélésének nyegle divatja, a rendező nem jelentkezett társszerzőnek Shakespeare vagy Moliere mellé. Nem is képzelte magát annak. A rendező ekkoriban különül el, ekkor lesz önálló foglalkozás. Nem könnyen. Némelyik korabeli irodalmi lap még gúnyosan élcelődik rajta, mivel is foglalkozik „a rendezőművész”.

A játékmodor is nagyon sokat változott abban a korszakban, mert megváltoztak a színpadi körülmények. Az elején a színészek sok helyen még mindig éneklő-deklamáló stílusban játszottak, a végén megjelent a hangosítás és a villanyvilágítás, amelyek a természetes játékmód kialakulásának feltételei.

Mit játszottak még a klasszikusokon kívül?

v     Hazai és külföldi kanonizált szerzők darabjait

v     A kor színházi divatdarabjait

v     Kapcsolati személyek fércműveit

És ma?

Ha az akkor a színpadot bizonyos mértékben uraló operettet Z kategóriás musicalre cseréljük, teljes lesz a hasonlóság.

A hivatali kánon és a hozzá kapcsolódó intézmények bürokratikus elveken működnek, hasonlítanak egymásra akkor is, ha merőben más művészi tartalom kanonizálására jöttek létre. A kánon működése szempontjából a minőségnek nincs jelentősége.

Hogyan lehet manapság egy lírai alkotás kanonizálttá?

A kérdés értelmezhetetlen. Helyesebben így kell feltenni:

Hogyan lehet valakiből kanonizált költő?

Be kell kerülnie a kapcsolatrendszerbe. Rosszabb esetben ez hosszú ideig tartó kapcsolatépítést, utánjárást, esetleg instanciázást jelent. Gyakran tetemes költséggel is jár.

Jobb esetben a kanonizált költő – születik. Azaz: eleve olyan családba érkezik, amelynek kiváló kánon-kapcsolatai vannak. Ilyen „költők” ma tucatszám akadnak. Alig koptak ki az iskolapadból, már pökhendi Wikipédia szócikk tudatja velünk, hogy a kölök itt meg ott főszerkesztő, ilyen, olyan, meg amolyan díjjal rendelkezik. Megnyerte ezt és amazt a pályázatot. Vajon mivel?

Olvassuk a fickó írásait. Szánalmasak. Érettségizőink zöme messze különbül ír náluk. Nem érdekes. A minőség nem számít, a kölyök már kanonizált költő.

Hogy az ilyen süvölvényeket a családi vagy egyéb kapcsolatok szele fújta be a kánonba, nyilvánvaló. Látjuk, kik a szülők, rokonok; és nem csodálkozunk. Aki felnőtt volt az előző rendszerben, pontosan tudja, mit tesz az, hogy „kádergyerek”. Maguk a delikvensek is tudják ezt, talán ezért érzik szükségét annak, hogy állandóan azt hangoztassák, hogy ők „mindent a maguk erejéből értek el”. Az ilyesféle melldöngetés mindig harsányan bizonyítja az ellenkezőjét.

A bürokratikus rendszerek mindig melegágyai voltak a nepotizmusnak, és ma is azok. A kánon is bürokratikus, igazából az volna a meglepő, ha ilyesmi nem történhetne meg.

Van azonban ennek egyéb következménye is. A kánon alapja a művészet úgynevezett intézményi elmélete, ami a létező legrugalmasabb teória, igazi gumidefiníció; alkalmat ad „a művészet világa” tagjai számára, hogy bármit műalkotássá nyilváníthassanak, illetve bármitől megtagadják a műalkotás státuszát. Az ilyesféle kánon „befelé” nem szorul indoklásra, önmagát magyarázza.

Amikor azonban integrálja a nepotizmus támogatottjait, nemcsak személyes feszültséget kelt. Ne feledjük, személyes harcok mindig vannak a kánon táborán belül, ott folyamatos torzsalkodások folynak. Kisebb és nagyobb alkalmi csoportosulások alakulnak, a díjak megkaparintásáért folytatott ádáz küzdelem indulatokat kelt. Állandóan halljuk, ki nem kapta meg ezt vagy azt a díjat, ellenben ki kapta érdemtelenül, kit mellőztek, ki hogyan intrikált, ki kivel veszett (vagy verekedett) össze.

A díjakkal járó kiváltságok megszerzése állandó harcot indukál. A kánon tábora befelé sohasem volt egységes. Kifelé néha annak tűnik. Legfőképpen akkor, amikor a kormányzattal kell alkudozni kiváltságok érdekében.

A nepotizmus jelensége azonban végsőkig feszíti, helyenként meg kifejezetten degenerálja a kánont.

Nemcsak ez annak az oka, hogy „kifelé” a kánon nagyon is magyarázatra szorul. Erre alaposan felkészült, óriási infrastruktúrája van, és elegendő embere, akik képesek bármit remekműnek nyilvánítani, szirti sassá magyarázni a tépett tollú kuvikot.

Megvan erre a megfelelő nyelvezete is, a mesterkélt ködösítés sajátos bikkfanyelve úgy veszi körül a kánont, mint parasztkolbászt a disznóbél.

Vajon miért?

Folytatása következik.

Egyszerűen, pózok nélkül

Egyszerűen, pózok nélkül…

Piac, ami vígan vénül.

Tett lehet csak igaz Kezdet;

A pokol meg – értekezlet.

Míg az idő élni enged,

Élünk szép Szerelmet, Rendet.

Egyszerűen, pózok nélkül…

Ugyanoda jutunk végül.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XL.

NEGYVENEDIK RÉSZ

Szigetvár azonban a jelentőségéhez képest igen gyengén volt ellátva tüzérséggel.

1554-ben tehát huszonöt ágyú védte a várat. Feltételezhetjük, hogy ennél két esztendő múlva sem volt sokkal több. Ez mindenképpen kevés, de ha egyenként szemügyre vesszük ezeket a lövegeket, a véleményünk tovább romlik.

A huszonöt lövegből a várvizsgáló bizottság 1554-ben tizennyolcat minősített falkonétának. A falkon (falkonett) kisebb űrméretű tábori löveg volt. Az ostromlók gyalogos tömegei ellen remekül bevethető, de tüzérségi párbajra alkalmatlan.

Akad ezeken kívül a lövegek között négy tarack és egy mozsárágyú. A bizottság mindössze két bombardát, azaz nagy űrméretű, messze hordó, a török tüzérség és lövegsáncok rombolására bevethető ágyút talált.

Azaz…

Ezek közül az egyik annyira elavult volt, már csaknem használhatatlan, hogy a bizottság a selejtezését javasolta. A szemle végrehajtói a jelentésükben legalább négy új nagy űrméretű ágyút kértek Szigetvár számára. Nem valószínű, hogy a bécsi Haditanács sietett volna teljesíteni a kérést.

A „legalább négy” természetesen azt jelenti, hogy ideális esetben a rendkívül fontos vár sikeres védelméhez több tucat ilyen lövegre lett volna szükség.

Nyugodtan leszögezhetjük: a vár tüzérségi lövegállománya 1554-ben egyszerűen siralmas volt.

Mi volt ágyúk helyett?

Íme, a vár lőfegyverkészlete az ágyúk nélkül:

v     Három darab hajítógép

v     Két darab seregbontó – ezeket kilenc-kilenc darab szakállas puska csövéből eszkábálták össze, az egyik sorban négy, a másikban öt puskacsővel.

v     Százkilencvenöt darab szakállas puska

v     Tizenkét darab puska.

Feltűnően kevés volt a puska.

A felsoroltakon kívül rendelkezett a vár tüzes nyilakkal, labdákkal, koszorúkkal és egyéb rögtönzött gyújtófegyverekkel, illetve az ezek előállításához szükséges kénnel, gyantával és szurokkal. Lőport is gyártottak, ahogy minden fontosabb magyar várban.

Íme: a felsoroltakból állt a legfontosabb magyar erőd lőfegyverkészlete 1554-ben…

A vár ellen támadás készült. A török egyáltalán nem titkolta.

Az új budai pasa, Kádim Ali önbizalma rendkívül nagy volt. Magyarországra indulása előtt, Isztambulban közölte az ott tartózkodó magyar királyi küldöttség tagjaival, hogy még ebben az esztendőben elfoglalja Szigetvárt.

Az új kapitánynak, Horváth Márknak nem sok ideje maradt.

Már tudott az akkor hírhedt isztambuli párbeszédről. A budai pasa szónoklata végén így hetvenkedett:

„Magyarországot nem puskával és karddal, hanem bunkósbottal és buzogánnyal fogjuk leigázni!”

A magyar követek megfeleltek:

„Férfiakkal fog találkozni, akik a bunkóra golyóval, a buzogányra lándzsával adnak majd méltó választ!”

Ne feledjük, olyan vár megtámadásáról volt szó, ahol a katonánál csak fegyverből van kevesebb.

A magyar követek halálosan komolyan gondolták a választ. Tudták, hogy Szigetvár védői nem fognak elszaladni, nem fognak külföldre menekülni, és – nem fogják megadni magukat.

Szigetvár őrsége arra készült, hogy erején felül helytállva védekezzen az oszmán agresszióval szemben. Nem először.

Folytatása következik.

Féltelek

A májusi nap forrón

Didereg;

Féltelek.

A vén Idő lemaradt;

Araszol

Valahol.

Időtlenségben fogom

A Kezed;

Jó Veled.

Amíg megvagyunk, a világ

Kerek;

Féltelek.

Én voltam az, művésznő!

Prielle Kornélia a XIX. század legnagyobb magyar tragikái közé tartozott.

Petőfi menyasszonya volt egy ideig, és korántsem biztos, hogy nem ő lett volna a költő méltó felesége…

A kiváló színésznő talpraesett ember volt.

Egyszer romantikus idős hölgy szerepét osztották rá a Nemzeti Színházban. A szerep miatt a csinos fiatal művésznő arcát idősre maszkírozták, hajára ősz parókát tettek.

Prielle Kornélia így is gyönyörű volt.

A karakter, akit alakított, éppen egyedül volt a színpadon, és nosztalgiázott. Szerepe szerint éppen egy lovastisztre emlékezett.

- Ő volt az első szeretőm!

Néma csend volt.

Volt azonban a nézők között egy valódi, krakéler lovastiszt. Magyar ember, de nem magyar érzelmű. Őrnagyként szolgált a Kecskeméten állomásozó, zömmel cseh-morva legénységű vértesezredben.

Amikor tehát Prielle Kornélia a szerepében ezt mondta:

- Ő volt az első szeretőm!

A vértes őrnagy úr felemelkedett a helyéről, és öblös hangon odakiáltotta a színésznőnek:

- Én voltam az, művésznő!

Síri csend támadt. Senki sem merészelte megvédeni Prielle Kornéliát egy vértestiszt ellenében.

Prielle Kornélia azonban nem esett kétségbe. Látszólag ügyet sem vetett a tisztre, és az ízléstelen bekiabálásra. Tovább beszélt, mintha benne volna a szövegében:

- Ő volt az első szeretőm, de gyorsan kiadtam az útját. Butább volt, mint a kardja.

Világ-töredék

Ami szilárd volt: laza,

Girhes a kor horpasza;

Nagyvilágunk?

Töredékek halmaza.

Allergiát rejt az ég,

Szomorú a messzeség;

Emberiség?

Összesepert törmelék.

Rossz kultúra csikorog,

Piac-robot vigyorog;

A jövendő?

Rongyokban. Gyomra korog.

*

Emberélet ritmusát

Bamba lárma járja át

Lét-folyamba

Avantgárd-szennyet bocsát.

Ripacsszín-lila az ég,

Egész világ:

Törmelék.

Hull média-zagyvalék;

Liberális csapadék.

Szubkultúra-sokaság

Húzza az Idő haját.

A hit csupán morzsalék,

Minden,

Minden

Töredék.

*

Békének Ritmus az ára;

Versek, mesterek, munkára!

A Lét szíve ritmusra ver;

Isten a Ritmusban felel.

Gonosz elé bú nem állhat;

Boldogság kell a világnak.

Ritmus,

Vers,

Öröm,

Szeretet;

A töredék – egész lehet.

A Nap ugyanúgy ragyog - III.

HARMADIK RÉSZ

A tiszt megrökönyödve hátrahőkölt, apám pedig csak állt, szétvetett lábbal, keményen a szemébe nézve, de olyan számon kérő arccal, hogy az asztlanti akaratlanul is szükségét érezte a magyarázkodásnak.

-         Bocsánatodért esedezem, uram, de ezek a hitvány ebek – a kormányos és a legénység felé intett – bűnt követtek el. Ez hadi övezet, ahol semmi keresnivalójuk. Citaltan tengernagy úr parancsa értelmében a kormányost azonnal felköttetem az árboccsúcsra, a legénységet megbotoztatom és eladatom rabszolgának, a hajót pedig elkobzom.

-         Nem – mondta apám végtelenül halk, de acélkemény hangon. – nem fog bántani senkit. Az embereiddel együtt azonnal kotródj a hajómról!

-         Bocsáss meg, uram – erősködött a tiszt. – de teljesítenem kell Citaltan tengernagy úr parancsát!

-         Rendben van – felelte apám. – ebben az esetben kénytelen leszek az első távozó hajóval elhagyni a kikötőt anélkül, hogy találkoznék a királyoddal, aki hívatott. Előtte megüzenem neki, hogy azért távoztam, mert nem volt ínyemre a tengernagyod parancsa.

Az asztlantiak pillanatokon belül eltakarodtak a fedélzetről. A Tengerasszony hamarosan horgonyt vetett az egyik kereskedelmi kikötőben.

Ekkorra már határozottan csömöröm volt a fénylő falaktól és a palotáktól. A kor legnagyobb városát ridegen ünnepélyesnek találtam. Apám kedvetlensége ebben csak megerősített.

A kikötőben elegáns szekér várt bennünket, előtte ismeretlen állatok. Sokkal kecsesebbek a hegyi szamaraknál, amiket eddig ismertem.

-         Mik ezek, apám?

-         Lovak. Ezek vonják az asztlanti harci kocsikat.

Az utazás nem volt kellemetlen, látnivaló jócskán akadt. Utunk a város előkelő negyedén keresztül vezetett, káprázatos paloták között. A párjukat ritkító épületek némelyike láttán elállt a lélegzetem.

-         Micsoda fényűzés!

-         Drága börtönök ezek, fiam

-         Börtönök?

-         A királyi városok nagyurai aranykalitkában élő, rettegő csőcselék. Soha ne tévesszen meg az aranyozott hajlék. Abban mindig a szolgaság lakik. Messze kerüld el! Az itt élők a király madzagon rángatott bábjai, akikkel tetszése szerint rendelkezik. Innen a leggyakrabban a vérpadhoz vezet az út. Folyton résen kell lenniük. Minden szavukra vigyáznak. Sohasem tudhatják, melyik társuk áskálódik ellenük, és mivel rágalmazza őket. az aranyfalak között nincs barátság.

Megérkeztünk apám vendégbarátjának, Takoatl úrnak a házához. Közepes méretű, minden színes máz nélküli hófehér épület volt, szerény kisöccse a körülötte hivalkodó palotáknak.

Takoatl, a házigazda igen derék ember volt. Egykor varázsló, akár apám, és kortalan, mint az idő. Hatalmát ő is feladta, és átengedte testét a természetes öregedésnek. Gyönyörű, fekete hajú, sudár, de már nem fiatal asszonnyal élt. A hölgyet Ilkesznek hívták, a Kettős Kontinensről származott. Szerették egymást, mint a kamaszok.

Az ebédnél öten ültünk. Apám, Takoatl, Ilkesz, a házigazda Tlaszkó nevű, villogó szemű fia és én. Magam természetesen a vendég jogán, hiszen zsenge korom miatt még mindig a gyermekasztal mellett lett volna a helyem. Persze ki se mertem nyitni a számat.

A férfiak közömbös dolgokról beszélgettek, de így is sok érdekeset hallottam. Például azt, hogy a Nagy Öböl valamelyik barbár népe megtagadta a véradó fizetését, és jövő tavasszal a király flottát indít ellenük.

-         Mi az a véradó? – kérdezte apám.

-         Fiatal fiúk és szüzek, akiket a Tengeristen oltárán kell feláldozni.

Elment az étvágyam.

Később Tlaszkó vett a pártfogásába, és a lófogaton bebarangoltuk a várost.

Késő délutánra nagyobb lett a nyüzsgés. Mindenféle bőrszínű emberek hemzsegtek az utcákon tiritarka öltözékben. A hatalmas, kövezett piactéren rikoltozó árusok kínáltak az égvilágon mindent. Vásároltunk is egy csomó limlomot.

-         Akarod látni a Tengeristen templomát? – fordult hozzám Tlaszkó.

Akartam hát.

A templom a királyi várban volt. mord arcú katonák engedtek be bennünket apáinkra való tekintettel. Nekem külön elmagyarázták, micsoda hallatlan kegy Őfelségétől, hogy nekem az idegennek megtekinteni engedi Asztlant legszentebb helyét.

Láttam a nevemet egy táblán, cikornyás asztlanti hieroglifákkal. Mellette ez állt:

„Csak egyszer!”

Valósággal szenvedtem, mire elsajátítottam ezt az elképesztően bonyolult írást.

A nagytemplom voltaképpen a Tengeristen és Klétaó istennő közös temploma volt. állítólag a helyén fogantak és születtek az isteni pártól a tíz asztlanti tartomány uralkodó családjainak ősei. A templomot még a vár belsejében is külön kerítés vette körül. A híres aranykerítés ugyan aranyozott sárgaréznek bizonyult, de a templom tagadhatatlanul impozáns látványt nyújtott.

A hatalmas szoborpark teljesen eltakarta a bejáratot, ami így váratlanul magasodott elénk. Csak bent tudatosodott bennem, micsoda hatalmas építmény belsejében állok. A lenyűgöző méretek rám ültek, parányinak éreztem magam. A templombelső roppant térhatását a káprázatosan összezsúfolt mindenféle díszítés hihetetlenül felerősítette; a fülledt és nyomasztó csarnok a túlvilág mindent elsöprő hatalmát volt hivatott jelezni.

Ami a templom méreteit illeti, későbbi írók egy stadionnak mondták a hosszúságát, ami erős túlzás. Körülbelül akkora lehetett, mint a legnagyobb későbbi katedrálisok.

Mihelyt felocsúdtam első döbbenetemből, óriási szoborcsoport vonta magára a figyelmemet. Delfineken lovagló nőalakok szédületes tömege villogott a sok ezer gyertya fényében. Eltelt néhány pillanat, mire megértettem, mi zavar bennük: halfarkuk volt. A száz vízi sellő. Alkotójuk ezzel a brutális sokasággal túllőtt a célon, a tömeg megölte a méltóságot. Megriasztott tavi boszorkányok tanácstalan csoportjának tűntek. Kevesebb több lett volna.

A tengeri nőstények körülvettek egy újabb gigantikus aranyozott szobormonstrumot, hat ló vonta kétkerekű szekeret, amelyben hatalmas férfialak állt. Maga a Tengeristen. Feje a mennyezetig ért. Kezében valamilyen tárgyat lóbált. Utóbbit előbb közönséges szigonynak véltem, később rájöttem, hogy háromágú kormányevező. Asztlanti viselt, arany, ló, harci szekér, kormányevező; íme együtt az asztlanti hatalom összes rekvizituma. Ez volt az istenük, akit imádtak.

Az oltárkő kunyhónak is beillett volna. Fehér sziklából vághatták ki irtózatos munkával. Közepét rozsdabarna foltok éktelenítették.

-         Ez mi?

Tlaszkó habozott a válasszal. A mellénk kísérőnek kirendelt testőrkatona gyorsan arrébb somfordált. Hálásak lehettünk neki; mindeddig tökéletesen észrevétlen maradt, és később sem alkalmatlankodott semmit. Pedig ki voltunk neki szolgáltatva; tagbaszakadt ember volt, bármelyikünket fél kézzel a falhoz kenhetett volna.

-         Mi ez? – kérdeztem újra.

-         Tudnod kell, Fénysugár – kezdte vontatottan Tlaszkó. – először apám fia vagyok, és csak utána asztlanti…

-         Mondd már, mi ez!

-         Vér, Fénysugár – felelte alig hallhatóan.

Nem értettem meg a válasz jelentőségét.

-         Miféle állat vére?

Szegény Tlaszkó! Fenékig itattam vele a keserű poharat.

-         Nem állaté.

-         Hanem?

-         Emberé.

Megborzongtam. Hirtelen aggódni kezdtem Tlaszkóért.

-         Fiatal asztlantiak vére?

-         Néha igen, de asztlantikat csak különleges alkalmakkor, vagy nagy veszély idején áldoznak fel. Ha valamiért ki kell engesztelni a Tengeristent. Az áldozatok zöme idegen.

-         A véradóba küldött fiatalok?

-         Ők.

Gyűlöltem Asztlantot. Azt kívántam, süllyedjen az óceánba.

Odakint nagyot szippantottam a friss levegőből, és szempillantás alatt leértem a számos lépcsőfokon. Nem akartam látni a Tengeristen templomát.

Tlaszkó csak nehezen ért utol.

-         Alkonyodik – mondtam neki. – Ideje hazamenni.

-         Haza? A városban ilyenkor kezdődik az élet!

-         Csak nem valami csapszékbe akarsz vinni? – vontam össze a szemöldököm. A kocsmának minden megjelenési formáját kerültem egész létezésem alatt.

-         Dehogy! Apám szíjat hasítana a hátamból.

-         Hát akkor?

-         Egy jósnőre gondoltam.

Fiatal voltam, kíváncsi és szeles. Miért ne?

-         Menjünk!

A jósnő vénséges volt és szerfelett retkes. A helyiségben párás ködgomolyként terült szét a mosdatlanság savanyú aromája. Csontok, kristályok, gömbök, füstölők, sejtelmes fény, mindenféle komor tárgyak a babonás látogatók elrettentésére. Éreztem, amint kiül arcomra a gúnyos mosoly. Varázsló fia voltam, ismertem az igazi hatalma. Ez itt ordítóan talmi volt. először kerültem szemtől szembe a habókosan tudálékos álbölcsességgel.

-         Na, banya, - kiáltotta Tlaszkó. – jósolhatsz két varázslófinak!

A vénség megrettent.

-         Menjetek innen! Nektek csak a Papnő jósolhat!

Részegítő éjszaka volt. Mámor táncolt a levegőben, és a holdsugárral belopta magát szemembe, szívembe, lelkembe. Szilaj voltam, mint a harmadfű csikó. Futni, tombolni, repülni akartam. Mit nekem föld, mit nekem ég, mit nekem Asztlant, mit nekem az egész világ. Senkitől se féltem.

-         Hol az a papnő?

Tlaszkó aggodalmasan nézett rám.

-         Mégis ideje hazamenni.

-         Most már nem! Megnézem magamnak azt a Papnőt!

Tlaszkó nagyot sóhajtott.

-         Szűz vagy még, Fénysugár? Remek bordélyházat tudok a közelben.

Szűznek ugyan szűz voltam, de tudatlannak már nem tudatlan.

-         Közönséges kupleráj? Oda nem megyek! A Papnőt akarom!

Tlaszkó a füle tövét vakargatta.

-         Látom, finnyás vagy. Igazad van, a Szerelemistennő papnői ezerszer többet érnek elmegyünk hozzájuk.

-         A Papnőt akarom!

-         Felejtsd el! Vagy a Szerelemistennő temploma, vagy haza.

-         A Papnőt akarom!

Tlaszkó még győzködött pár percig, aztán vállat vont.

-         Jól van, öcskös. Elviszlek, de magadra vess!

Folytatása következik.