Szerelem és líra - CLXX.

SZÁZHETVENEDIK RÉSZ

v     Különleges helyzetben van-e a hivatal támogatta líra, elég-e ezredszer is a közönségre hárítani az érdektelenség miatti felelősséget?

A hivatal támogatta líra bármilyen egyéb költészettel szemben csak akkor lehetne különleges helyzetben, ha a líra kizárólagosan a hivatal belügye volna. Láttuk, hogy a művészet intézményi elmélete valóban ilyen helyzetet próbál a társadalomra erőszakolni.

A hivatal támogatta líra önmagában nincs különleges helyzetben a másféle költészettel szemben, mert a hivatal támogatása akkor sem jelent a líra számára minőségi garanciát, ha a hivatal ezt szabályba iktatja, a tanszékek ezt tanítják, és az intézményrendszer magától értetődőnek tekinti.

A líra minősége szempontjából teljesen közömbös, hogy támogatja-e a hivatal.

A művészet történetében már volt egy olyan korszak, ami merőben az intézményrendszerre, a hivatalos infrastruktúrára támaszkodott, amelyben a művészek a korabeli „művészeti világ” elvárásai alapján alkottak és minden lehetséges díjat elnyertek, amely nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezett, amely korának hivatalosságában kizárólagosságra tört, és amely – az utókor szemében hamis művészetnek bizonyult.

Az akkori hivatalosan remekműnek nyilvánított alkotások zömét ma még csak másodrendű műnek sem tekintjük, a zömük rossz, édeskés, jellegtelen, hamis műpátosszal telített giccs.

Az akadémizmusról van szó, a XIX. század második felének a hivatalos művészetszemléletben uralkodó irányzatáról.

Az akadémizmus elsősorban a festészetet szállta meg. az államok által fenntartott akadémiákon (innen az elnevezése) oktatott és támogatott manírban működő művészeket tejben-vajban fürösztötte a korabeli hivatalosság. Ők voltak a modern kor művészetének első „nemzetközi sztárjai”, vásznaik roppant összegekért keltek el. Műveik zöme azonban állami vagy intézményi megrendelésre készült, középületek díszeinek szánták őket. Világszerte még ma is sok hivatali helyiségben megtalálhatók. Európában is, Amerikában is.

A kor számos jelentős esztétikai értékítélete mára semmissé lett. A korabeli festészet alkotásai közül a művészettörténet nem azokat tartja számon, amelyek a kor hivatalos elismeréseit kapták, és nem azokat a szerzőket tekinti a kor legjobb alkotóinak, akik a hivatalos díjak tömkelegét vehették át. Helyette olyan alkotók és olyan művek képviselik a művészettörténetben a korszakot, amelyeket a maguk idején lesajnáltak, kigúnyoltak, esetenként még üldöztek is.

Hogyan lehetséges ez?

Ezek szerint a hivatalos értékítélet nem jelenthet garanciát a műalkotás értékére nézve?

Rossz és értéktelen lehet valami,

v    Amit rajongva dicsérnek a korabeli legtekintélyesebb kritikusok?

v    Amiről áradozik korának sajtója?

v    Amit tanszékek, akadémiák, művészeti intézmények istenítenek?

v    Ami díjak tömkelegét hozza alkotójának?

Igen, lehetséges. Az akadémizmust kifütyülte az utókor minden infrastruktúrájával, kapcsolatrendszerével, díjaival együtt.

Milyen következtetést vonhatunk le ebből?

A művészi minőséget nem garantálja semmiféle „művészeti” hivatalrendszer, semmiféle hivatalos infrastruktúra, sem pedig a nemzetközi kapcsolatok rendszere. Egy egész korszak hivatalos művészete kerülhet mindenestül a süllyesztőbe.

A hivatalosság támogatása történelmi léptékben kimondottan hátrányosnak bizonyult az akadémizmus művészete számára. Egyoldalúvá tette, emiatt kiüresedett, és egy ellenkező előjelű egyoldalúság elsöpörte a színről. Mert egyáltalán nem biztos, hogy az akadémizmus művészetének minden alkotását és minden alkotóját végérvényesen el kellene vetnünk.

Ez a tanulmány azt a koncepciót képviseli, hogy jelenlegi hazai kanonizált költészetünk zöme hasonló posványba tévedt, mint annak idején az akadémista művészet jelentős része. A mai magyar kanonizált líra hivatali intézményrendszerében és infrastruktúrájában él, a közönséggel komoly kapcsolata nincs, tartalmi értelemben régen kiüresedett, közönséges formalizmussá degenerálódott, a költészet egyetlen funkcióját sem képes betölteni, jelentős minőséget nem képvisel. Közönséges alibi költészet, amelyet – az egykori akadémizmushoz teljesen hasonló módon – pusztán a köré épülő és belőle élő intézményrendszer tart életben.

Jelenleg a magyar líra hivatalos intézményrendszere az egykori akadémizmushoz hasonlóan szintén egy kiüresedett, küldetés és fontos mondanivaló nélküli lírát kanonizál azzal a különbséggel, hogy a régihez képest tartalmi és esztétikai értelemben ez egy „ellenkező előjelű akadémizmus”, egy mélységesen pesszimista akadémizmus. Akkor is annak kell tartanunk, ha a világ más országaiban is hasonló líratípusokat kanonizálnak.

A mai kanonizált líra filozófiai, esztétikai és művészetfilozófiai értelemben véve is kiüresedett. A tanulmány korábbi részeiben már írtam arról, miféle rendkívül alacsony nívón álló szövegeket próbál értékké avatni. Alább is lesz majd erről szó bőven.

Miközben jelenlegi hivatalos, kanonizált líránk a lótuszevők szigetén felejtette magát – kialakulóban van egy új, sokkal komolyabb érdeklődésre számot tartó, a közönséggel kommunikálni tudó kortárs magyar költészet.

Egykor kanonizált, mára elfelejtett magyar költészet

Az egykori akadémista művészet legnagyobb része mára világszerte feledésbe merült, már ami az akkoriban hivatalosnak tekinthető irányzat esztétikáját és legtöbb alkotóját illeti. Nem merültek azonban feledésbe az ide kapcsolódó nemzeti történelmi festészet legszínvonalasabb alkotásai. Ezeket az egyes európai nemzetek fiai a mai napig nagy becsben tartják. Nálunk is, másutt is. nemzeti galériák féltett kincsei.

Megmaradtak, tisztelet övezi őket, csak az irányzat nemzetközi jellege, kapcsolatrendszere, a hozzájuk tartozó esztétikai felfogás merült feledésbe.

Ez igen fontos figyelmeztetés, jelzi, hogy a nemzeti identitás még mindig nagyobb hatóerővel bír, több távlatot hordoz, mint a globalizációt minden lokális közösségi érték elé helyező lapos kozmopolita szólamok.

Erre nem árt figyelnünk. Igazi, az emberiség számára valódi perspektívát jelentő globalizáció csak globális és lokális értékek egyensúlya mellett lehetséges.

Láthatjuk, hogy a XIX. század második felének hivatalos művészeti világát egyértelműen uraló akadémista művészet értékét, tekintélyét vesztette, a művészettörténeti gondolkodás gigantikus csődnek, téves szemléletnek, értéktelennek tekinti.

A magyar közgondolkodásból is kiesett, egyes művészek bizonyos művei azonban – Madarász Viktor, Benczúr Gyula stb. – továbbra is tekintélyt élveznek, részei a nemzeti azonosságtudatnak. Tanítjuk is őket, nem is, de legfontosabb alkotásaikat minden művelt magyar ismeri.

Az akadémista festészet zöme azonban vitathatatlanul kiesett a köztudatból. Hát a korabeli költészet?

Gyakorlatilag az is. A mai tananyagból úgy tűnik, szinte egyetlen költőnk sem volt Arany és Ady között, holott százával alkottak. Jelenlegi irodalomtörténeti felfogásunk ezek zömét a feledésre ítélt „népnemzeti irányzat” körébe sorolja, és szemérmesen megjegyzi róluk, hogy annak idején őket támogatta a média, ők kapták az állami és egyéb elismeréseket, őket ünnepelték a tanszékek és hivatalos irodalmi társaságok. Őket ismerte el a hivatalos irodalmi élet, ők ágyazódtak bele a kor intézményrendszerébe. Ezek közül legfeljebb Pósa Lajost és az Adyval polemizáló Szabolcska Mihályt szokták megemlíteni, előbbit lesajnálva, utóbbit démonizálva.

Mára elfeledtük őket.

Valóban mind annyira rossz volt?

Kik voltak a korszak legnépszerűbb magyar költői? Érdemes néhányat felidézni közülük. Most nem Szabolcska Mihályról vagy Pósa Lajosról beszélnék, róluk eleget hallunk, ha pejoratív értelemben is. Olyanokat sorolnék, akikre nem emlékszünk.

Íme, kiátkozott költőink névsora:

Ábrányi Emil

(1851-1920)

Róla Hegedűs Géza így ír A magyar irodalom arcképcsarnokában:

„Vannak merőben érthetetlen jelenségek az irodalomtörténetben; így nem lehet sehogyan sem magyarázni, hogy Ábrányi Emil hogyan maradt ki a köztudatból. Hosszú éveken keresztül ő volt a legnépszerűbb költő, az ifjúság lelkesedett érte, neve és életműve jelentette a haladást, a nagyvilágiasságot a provincializmussal szemben, ő volt a testet öltött franciás szellem, ő volt a forradalmi emlékek őrzője; mindehhez briliáns formaművész, igazi jó költő.”

Ábrányi Emil írt Ady első kötetéhez előszót. Kosztolányi Dezső nagy elismeréssel írt róla. Ennek ellenére teljesen kiesett az irodalmi köztudatból. Ha a verseit olvasgatjuk, és látjuk, hogy verszenéje is, képalkotása is, verselési stílusa is, mondandója is milyen mértékben kötődik kora értékrendszeréhez, készen áll a sommás magyarázat. Valóban vannak nála émelyítő, édeskés, túlírt strófák, sorok. Más szempontból azonban úgy vélem, egy, a jelenleginél kevésbé egyoldalú magyar irodalomtörténeti köztudatban helyet érdemelne.

Czóbel Minka

(1854-1943)

Hegedűs Géza értékelése:

„Czóbel Minkáról akkor már évtizedek óta nem beszéltek, nem írtak, verseit nem olvasták. S mindmáig sem szoktunk visszaemlékezni rá, hogy a modern magyar költészetnek, Adynak és a Nyugatnak az egyik legfontosabb előfutára volt, sok olyasmit kezdeményezett a XIX. század végén, ami abban az időben merőben új volt nálunk és csak a Nyugat nemzedékénél vált irodalmi gyakorlattá. Czóbel Minka pedig túlélte kortársait, túlélte utódait, túlélte utódainak utódait, és vénséges vénen úgy múlt el, hogy szinte már senki sem tudott arról a hajdani lobogó leányról, aki magyarul, franciául, angolul, németül verselt, magyar klasszikusokat fordított nyugati nyelvekre, nyugati moderneket fordított magyarra, először szólalt meg magyarul a franciás dekadencia hangján, szinte előzmények nélkül elkezdett magyar szabad verseket írni. Helye a klasszikusaink között volna - és már életében ismeretlenné öregedett. A mi nagyon igazságtalan kritikánk és igazságot nehezen tevő irodalomtörténetünk is kevés jelentékeny költővel volt oly méltánytalan, mint Czóbel Minkával.”

Nyilván sok túlzás van abban, amit Hegedűs Géza ír – de akad igazság is. A jelenlegi irodalomtörténetünk fél szemére vak.

Dóczi Lajos

(1845-1919)

Hegedűs Géza:

„Van úgy, hogy egy nagyon okos, jó ízlésű és személyében igen rokonszenves embert tévedésből széles körök egy ideig nagy írónak tartanak. Még némi világhír is kijuthat neki. Az ilyen köztévedések általában jellemzőbbek a korra, mint magára az íróra, de az is kétségtelen, hogy akit egy kor különböző rétegű közönsége egy pillanatra a szívébe zár, annak van valami sajátos tehetsége, és pályafutása a későbbi idők számára is irodalomtörténeti dokumentum. Hiszen a magyar irodalom egésze semmivel sem volna másabb Dóczi Lajos nélkül, de ha nem ismerjük példátlan irodalmi és közéleti karrierjét, nehezebben értjük meg a kiegyezés utáni évtizedek közízlését.”

A maga idején nagyon elismert költő és világhírű drámaíró. A csók című vígjátéka bejárta annak idején a világszínpadot. Nem szűkölködött díjakban és előkelő kapcsolatokban.

Ki hallott róla?

Endrődi Sándor

(1850-1920)

Hegedűs Géza róla is igen elismerően ír:

„Volt néhány esztendő Arany János halála és Ady Endre megjelenése között, amikor nem egy jó ízlésű, irodalmat szerető és olvasó ember Endrődi Sándort tartotta az akkor élő legjobb magyar költőnek. Még az olyan jelentékeny költőtársak is lelkesedéssel írtak róla, mint korábban Reviczky, később Kosztolányi. Gyors elfeledettsége, költői életművének kimaradása irodalmi köztudatunkból ugyanolyan érthetetlen és indokolhatatlan, mint Ábrányi Emilé.”

Újabb, a maga idején elismert költő, akit elfeledtünk.

Lévay József

(1825-1918)

Költő, műfordító, számos díj birtokosa. Közöttük volt az Akadémia nagydíja is, ami jelentőségben ma nagyjából a Kossuth-díj megfelelője lehetett.

Hegedűs Géza véleménye:

„Lévay József költői életművéről, művészi tehetségéről, morális emberi magatartásáról korai indulásától kilencvenhárom éves korában bekövetkezett haláláig mindig mindenki csak jókat, elismerőket, nagyra becsülő szavakat írt és mondott - és hat évtizeddel a halála után, miközben arculata egészével változott meg a világ, miközben régi értékek bizonyultak értéktelennek, és üldözött eszmék igazultak meg, ha újraolvassuk Lévay József verseit, még mindig csak olyasféle jelzőkkel illethetjük, mint "jó költő", "hibátlan költő", "jó ízlésű költő", "vonzó, rokonszenves, tisztességes, emberséges, színvonalas ember".”

Lévay Józsefnek csupán egyetlen verse maradt fenn, azt mindannyian ismerjük: Mikes. Szép, erőteljes költemény, különösen a felütése. Az felejthetetlen. A mindenkori antológiaszerkesztők beidegződése, vagy a puszta véletlen őrizte meg.

Makai Emil
(1870-1901)

Költő, drámaíró. Mellesleg: nyelvzseni.

Hegedűs Géza:

„Két lírai kötete, a Margit (1896) és az Újabb költemények (1899) olyan indulást jelez, amely a férfikor delére igazi nagy költőt ígér. Énekek éneke című verses regénye (1893) az új magyar verses epikának legszebb darabjai közé tartozik, hatása lírai, akárcsak Kiss József legtöbb elbeszélő költeményének, de azoknál modernebb, városibb életérzést fejez ki. Kiss József talán őt kedveli és becsüli legjobban ifjú neveltjei között, és 1897-ben a huszonhét éves fiatalembert maga mellé veszi helyettes szerkesztőnek.”

Kora egyik legtehetségesebb fiatal költőjének és drámaírójának számított. Fertőző betegségben hunyt el.

Ha tovább él, emlékeznénk rá?

Rudnyánszky Gyula

(1858-1913)

Hegedűs Géza véleménye:

„Rudnyánszkyval felettébb mostohán bánt az irodalmi emlékezet; még a neve is csaknem feledésbe merült. Pedig néhány költeménye a századforduló legjobbjai közt biztosíthatná a helyét, irodalomtörténeti jelentősége pedig körülbelül olyan fontos kapcsolatteremtés a XIX. és a XX. század előremutató költői törekvései között, mint Bródy Sándoré a prózairodalomban. Ő az összekötő láncszem Reviczkyék újat akarása és Ady nemzedékének újat teremtése közt.”

Ady Endre kritikájából:

„Rudnyánszky különb volt az összes korabeli Arany és Petőfi epigonnál, kik hírre, polcra vergődtek, s több talán még Komjáthynál, Reviczkynél is.”

Ennek ellenére ő is kiesett az irodalomtörténeti köztudatból.

Tolnai Lajos

(1837-1902)

Arany János tanítványa volt Nagykőrösön, sokan benne látták a következő nagy költőt. Nála talán más problémák akadtak.

Hegedűs Géza:

„Ha Tolnai Lajos harmincéves korában meghalt volna, az irodalomtörténet úgy emlékeznék rá, mint az Arany Jánost követő költők egyik legtehetségesebbikére, aki még a ballada műfajában is tudott nagy mestere mellett újat adni. De Tolnai Lajos hatvanöt éves korában halt meg, és ezért már senki sem emlékszik a jól induló költőre, mert a regényei körül kerekedett botrányok, majd a bátor írónak kijáró tiszteletteljes emlékezés a késői, a harcos Tolnai Lajos emlékezetét rögzítette az irodalmi köztudatban.„

Volt pap, egyetemi magántanár, egyszemélyes lap szerkesztője. A politikában azonban nem tartott a közéletet uraló Deák-párttal:

„Tolnai még a kiegyezés előtt tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, elismert költőnek-írónak számított. Eszményeivel sem volt semmi baj, hiszen ő is mindvégig Arany Jánost tudta költői példaképének és Kemény Zsigmondot regényírói példájának. Csakhogy 1867-ben bekövetkezett a kiegyezés, és ezt a negyvennyolcas hagyományú Tolnai keservesen vette tudomásul. Nem tudott hallgatni, és nem tudott nem nyitott szemmel nézni.”

Így már sokkal érthetőbb, ha háttérbe szorult, de ez a figyelmünket tüstént ráirányítja a közélet intézményeinek, elsősorban a médiának a felelősségére. A sajtó a modern élet királycsinálója, ezen szerepével gyakran él – és még gyakrabban visszaél.

De ezt sem tekinthetjük abszolút igazságnak, hiszen Vajda János benne maradt az irodalomtörténeti köztudatunkban, holott neki szemernyivel sem volt jobb sajtója, mint Tolnainak.

Ez semmit sem von le abból, hogy Tolnai aligha van jelenleg a helyén. Egy majdani – kevésbé féloldalas és nem „posztmodern” jellegű irodalomtörténeti felfogásnak sok dolga lesz még vele.

Vargha Gyula

(1853-1929)

Tipikusan olyan költő, akit a kor elkényeztetett, ezért mára a „maradi, konzervatív irodalom és költészet” egyik szimbólumává vált.

Hegedűs Géza Vargha társadalmi kapcsolatait húzza alá:

„Vargha Gyula költői tehetségét első jelentkezésétől kezdve osztatlanul tudomásul vette az a maradi, majd egyre indulatosabb reakciósságba csapó költészet, amelynek versenytárs nélkül a legjobb, legmélyebb költője volt, és az a haladó költészet, amelynek ellenfele, majd haragos ellensége volt. Mint a pénzügytan és a statisztika tudósa, elismert tekintélyként emelkedett a Statisztikai Hivatal igazgatói rangjáig és a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöki székéig. Mint közéleti férfi, Tisza István politikai körének legtiszteltebbjei közt foglalt helyet, aligha volt nála műveltebb férfi a kormánypárti képviselők parlamenti széksoraiban, és mint a Kereskedelmi Minisztérium politikai államtitkára, nem is találhattak volna nála alkalmasabb szakembert, aki tudományos színvonalon érti a kereskedelem ügyeit, és lelkiismeretes főtisztviselőként tekinti át és irányítja egész hivatali apparátusát. „

A közéleti pozíciók erőteljesen meghatározzák a karaktert. Vargha Gyula a kor kanonizált költője. Ezt Hegedűs Géza is hangsúlyozza:

„Minden társadalmi elismerést, kitüntetést megkapott, mindig irodalmi nagyraértékelésben volt része még ellenfelei részéről is.”

Nem ismerős? A mai kanonizált költészet nagyágyúira nem ez a jellemző?

Ők is megkapnak mindent – annak függvényében, hogy a kapcsolatrendszerben milyen helyet foglalnak el. A hivatalos dicshimnuszok akkor is zengedeztek a kanonizált költők műveiről, ma is. Csupán a stílus változott: akkor émelyítően édeskés hazafias pátosz, ma idegen szavakkal tűzdelt, mesterségesen agyonbonyolított nyelvi ködösítés. A lényeg azonos: hivatali farkcsóválás.

Vargha költészetéről például ezt írta a kor egyik vezető konzervatív irodalmi lapja:

„„a népies nemzeti költészet hagyományainak legművészibb folytatója”

Ma ez a mondat vörös posztónak hangzana. Ebben csak az gondolkodtat el, hogy semmit sem, vagy csak igen keveset mond Vargha műveinek lírai minőségéről.

A lírai minőség területén nincs értelmezve az, hogy valamelyik vers „reakciós”, vagy „haladó”. A szerző politikai hovatartozása nem képezi az értékelés alapját. Nem politikai, hanem erkölcsi alapállást kell vizsgálni, hogy a mű üzenete összhangban van-e az emberiség morális egységének elvével.

Zempléni Árpád

(1865-1919)

Hegedűs Géza:

„Különös, szinte érthetetlen sors jutott ki Zempléni Árpád költészetének a magyar irodalomban. Egy igazán tehetséges, kitűnően felkészült költő, aki élete néhány évében igen népszerű volt az olvasók körében, testi halálától kezdve úgy kiesik az irodalmi köztudatból, hogy nemsokára a szakembereken kívül azt sem tudják, hogy élt, és költeményeit - amelyek nemcsak irodalomszakmailag jól megcsináltak, hanem a tömegek számára is nagyon érdekes olvasmányok - évtizedszámra nem adják ki újra, nem olvassa senki.„

Végtelenül tanulságos Hegedűs Géza véleménye. Ezek szerint teljesen kieshetnek a köztudatból költők, akik minden tekintetben értékeset alkottak?

Íme, az elátkozott költőink listája:

Ábrányi

Czóbel

Dóczi

Endrődi

Lévai

Makai

Rudnyánszki

Tolnai

Vargha

Zempléni

A lista korántsem teljes. Kizárólag olyan költők nevét tartalmazza, akik bekerültek Hegedűs Géza összeállításába, tehát valamiféle halovány emlékezetük maradt. Voltak még mások is?

Igen, akadtak. Az ismertebb neveket mellőzöm. Kihagyom a korábbi kánonok akkor „korszakos jelentőségűnek” aposztrofált dinoszauruszait is, amilyen például Pekár Gyula volt. Csak néhányat sorolok fel minimális kommentárral:

Ifjabb Ábrányi Kornél

(1849-1913)

Országgyűlési képviselő, a Kisfaludy- és a Petőfi-társaság tagja, a Pesti Napló szerkesztője.

Balázs Sándor

(1830-1877)

A Nemzeti Színház könyvtárnoka, a Kisfaludy-, Petőfi- és Kemény Zsigmond társaságok

rendes tagja.

Bársony István
(1855-1928)

A Kisfaludy- és a Petőfi-társaság tagja. Életében negyvennégy kötete jelent meg.

Bartók Lajos

(1851-1902)

A Kisfaludy- és Petőfi-társaság tagja

Dalmady Győző

(1836-1916)

A Kisfaludy-társaság tagja

Dömötör János

(1843-1878)

A Kisfaludy-társaság tagja

Horvát Boldizsár

(1822-1898)

A Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti, a Kisfaludy-társaság rendes tagja. Az Andrássy-kormány igazságügy-minisztere.

Jakab Ödön

(1854-1931)

A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Kisfaludy- és a Petőfi-társaság tagja. A hazafias költészet elismert alakja. 1920-ban életművéért a Petőfi Társaság nagydíját kapta meg.

Kozma Andor

(1861-1933)

A Kisfaludy-társaság rendes tagja. Egyik versét Jászai Mari szavalta el operaházi díszelőadás keretében.

Némethy Géza

(1865-1937)

Egyetemi tanár, az MTA rendes, majd tiszteleti tagja, a Kisfaludy-társaság rendes tagja.

Szávay Gyula

(1861-1935)

Kereskedelmi és iparkamarai titkár,  a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja, utóbbinak 1920–1925 között főtitkára. Lírai munkásságát 1924-ben a Petőfi Társaság Petőfi nagydíjával tüntették ki.

Egy szóval se mondtam, hogy jó költők voltak. Azt se, hogy rosszak. A korabeli kánon értékesnek tartotta a munkáikat. A mai nem is emlékszik rájuk. Így együttvéve „holt költők társasága”.

Ebben nyilvánvaló része van annak, hogy 1945 után brutálisan eltörölték az előző korszakok magyar irodalmi kánonjait, a túlélő írókat és költőket minimum háttérbe szorították. Alaposan átértékelték a múltat, ebből pedig nagyon is egyoldalú irodalomtörténet alakult ki. Nem esztétikai, hanem politikai alapon szelektálták a magyar irodalmi hagyományt.

A rendszerváltásig mindez rögződött, azután pedig – úgy maradt. Az irodalom területén semmiféle rendszerváltás nem történt, az intézményrendszer ugyanaz maradt.

Van azonban egyéb ok is. Úgy tűnik, a mindenkori irodalmi kánonok sorsa a törvényszerű pusztulás.

Akadt tehát olyan, igen erőteljesen és aprólékosan kiépített kánon, amely egy az egyben vált semmivé, méghozzá irodalomtörténeti léptékkel nézve igen rövid idő alatt. Gyanítom, hogy a mai sem fog jobban járni.

Sokat beszéltem eddig a felelősségről. Vajon kinek a felelőssége az, ha teljesen alkalmatlan, a líra egyetlen valódi funkcióját figyelembe sem vevő, a líra küldetését szemtől szembe megtagadó, mellékes vagy éppen kártékony szempontokat érvényre juttató kánon kerül hatalomra?

Ezzel kapcsolatban a felelősség firtatása hiábavaló erőfeszítés. A kánon nem felelős. A kánon maga az intézményesített felelőtlenség. A kánon arctalan gépezet; zömmel politikai, gazdasági, társasági, meg egyéb költészeten kívüli szempontok alapján kialakított ízlésbeli egypártrendszer. Az intézmények és csoportok teremtik, ezek számára hasznosul, és ezek is tartják fenn.

Egészen másképpen kell tekintenünk a kérdésre:

v     Különleges helyzetben van-e a hivatal támogatta líra, elég-e ezredszer is a közönségre hárítani az érdektelenség miatti felelősséget?

Folytatása következik.

Kifosztott nemzedék

Naponta hálát adok,

Hogy én is

Közétek tartozok.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Bár van temérdek Hit,

Meg ráció

Ez egy elátkozott

Generáció.

Kiváltság nélkül,

Munkában nyakig,

Másutt a pénz,

Nálunk Isten lakik.

Régen túl ifjak voltunk,

Ma túl vének;

Mindig más nemzedékről szólt

Az ének.

Volt szocialista,

S polgári

Szüret;

S mi?

Nemzedéknyi kiváltságszünet.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Hálát adok, hogy nem később születtem,

S nem hamarabb;

Itt Nálatok sosem volt

Jobb csapat.

Kiváltság nélkül,

Munkában örökké;

Arcunk sápadt –

Piruljon másoké.

Fogy az idő,

Vénülnek a napok;

Fáradt a Múlt,

A Jövő csavarog.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Munkában élünk,

Munkában halunk;

És él az ország,

Amíg dolgozunk.

Állj meg óra!

Nyugdíj? Nem lesz soha!

Magunk készítünk majd fejfát

Magunknak,

S magunk emelünk sírt maguk felett,

Amíg az ifjak gyülevész hada

Külföldön pucol illemhelyeket.

Mi, lúzer nemzedék,

Vihog rajtunk az ég,

Lelkünkben mégis táncot jár

A hetyke büszkeség.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Kiváltság nélkül,

Felnőtt öntudattal;

A zseb-erkölcs nem köztünk válogat,

Nem fogja kezünk kelet,

Se nyugat.

Fáradtak vagyunk ezer évig élni,

Vállunkon hordani

Múltat,

Jövőt;

De mit mondunk

Isten színe előtt?

Minket sem tanított meg senki sem,

De éreztük…

Mi éreztük a dombok hajlatában,

A síkság végtelenjében

A Múltat;

Ősök szavát,

Imáját,

Énekét,

És hálásak voltunk,

Hogy magyarrá formált minket az ég.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Mi sem tanultuk,

Csak birtokba vettük,

A szent csodát,

De most kinek?

Hogyan adjuk tovább?

Minden üres lett,

Csak a pénz rikácsol,

S az Idő nekünk

Fakoporsót ácsol.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Most pénz zörög,

A süketség csörög,

Az égből is kapzsiság csöpörög.

A világ szeme bandzsa;

Mű-Parnasszuson pózol a halandzsa,

Minden sivár,

Csak egyedül mi érzünk

Valamit;

Hogy még talál mindenek ellenére

Még valahol él,

Létezik

A Hit.

Naponta hálát adok,

Hogy én is

Közétek tartozok.

Ha kiváltságos lennék valaha,

Tüstént leégne arcomról a bőr.

Mindenből mindig

A legkevesebb;

Nem voltunk ifjak,

Nem leszünk öregek.

Elég idősek vagyunk már mi ahhoz,

Hogy legyen bennünk

Erő,

Akarat,

A végső percig

Állni a sarat.

Kiváltság nélkül

Férfias-szerényen,

Itt maradunk embernek

És Magyarnak.

Emelt fővel

Ezer vagy néhány évet…

Mi tudjuk már,

Hogy

Helytállás az Élet.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXXIX.

HARMINCKILENCEDIK RÉSZ

A vár 1530-as ostromáról szólva azt írja a történetíró Istvánffy Miklós, hogy Szigetvár annyira nem rendelkezett kellő számú ágyúval, hogy az ostrom idején a védők a kerek torony tetejére – tehát az egyik legalkalmasabb tüzérségi kilövési pontra – ágyú híján kénytelenek voltak egy maguk eszkábálta nagy középkori kőhajító gépet elhelyezni. Ennek a lövedékei azonban súlyos veszteségeket okoztak a töröknek, sőt a hatalmas lövedékek némelyike egyenesen az oszmán táborba hullott.

A hajítógépet még Török Bálint készíttette, és az ő katonái használták a török ellen.

A fegyverzet leltára még 1551-ben is tartalmazott három darab kőhajító gépet. Az egyik talán éppen ugyanaz volt, amelyikkel egykor belőttek a török táborba. Ez azonban korántsem biztos, mert a leltár vasból készültnek mondja a kőhajítókat. Az ókori jellegű tüzérség ekkoriban már ugyan teljesen elavult, de valamivel csak kellett védekezni.

Az 1550-es években a várban még mindig szolgálatban áll öt darab olyan löveg, amelyet Török Bálint öntetett 1533-ban, illetve 1534-ben. Ha ezekre a régi mordályokra még mindig szükség volt a falakon, eleve az a gyanúnk támad, hogy Szigetvár tüzérségi eszköztára igen szegényes lehetett.

Tudjuk, hogy Zrínyi Miklós komoly erőfeszítéseket tett Szigetvár tüzérségének megerősítésére, ennek ellenére a bécsi arzenálból csak igen ritkán érkezett pótlás.

Tudjuk, hogy Zrínyi ebben a kérdésben hajthatatlan volt. számtalanszor elmondta, leírta:

„A várakat csak ágyúkkal lehet megvédelmezni!”

Nézzük, hogy alakult Szigetvár ágyúparkja.

1542-ben a vár összesen tizenhat darab különféle típusú ágyúval rendelkezett. Ez nyilvánvalóan nagyon kevés volt az eredményes védekezéshez, ráadásul ezek zöme is korszerűtlen, vagy éppenséggel helyben öntött, másodrendű löveg lehetett.

A vár 1543 augusztusában királyi kézre került. Azt várnánk, hogy – mivel a katonai vezetés tökéletesen tisztában volt Szigetvár egyedülálló jelentőségével – tüstént ellátták kellő számú ágyúval.

Ha ezt várjuk, csalódunk.

1553-ban még mindig csak tizennyolc ágyúval rendelkezik a vár.

Zrínyi Miklós ezután azonban még az eddigieknél is erélyesebben lépett fel, és úgy tűnik, ennek lett is némi foganatja. 1554-ben már huszonöt darab ágyú védte a várat.

1556-ban pedig körülbelül hatvan.

Az előző évekhez képest igen tetemes növekedésről azonban nem derül ki, hogy a lövegek száma még az ostrom előtt gyarapodott meg ennyire, vagy csak utána.

A hatvan darab löveg a két esztendővel korábbi huszonöthöz viszonyítva természetesen igen jelentős erősödés. Abszolút értelemben véve azonban még erre sem mondhatjuk azt, hogy a vár tüzérsége különösen erős lett volna. Ebben a korban egy hasonló méretű várat általában több száz korszerű lövegre alapozott tűzrendszer védelmezett nemcsak Nyugat-Európában, hanem néha még Oroszországban is. Ennek ellenére az ostrom igen gyakran járt sikerrel. Az is sűrűn előfordult, hogy a védők harminc ostromnap elteltével – ha nem kaptak erősítést, vagy nem érkezett felmentő sereg – maguk kezdeményezték az erőd feladását. A korban a nemzetközi állományú zsoldos seregek katonái úgy vélték, egy vár védelmezői megtették a kötelességüket azzal, ha harminc napig állták az ostromot. Nem véletlen, hogy szinte az összes magyarországi várostromnál előfordult a harmincadik nap után, hogy a védelemben részt vevő idegen nemzetiségű zsoldosok és tisztek egy része a vár feladását javasolta. A maguk szemszögéből igazuk volt. Felmentő sereg nem érkezett, és úgy vélték, eleget tettek a katonabecsület követelményeinek. Harminc ostromnap elteltével a vár nyugodtan feladható.

Magyarországon ez természetesen szóba sem jöhetett. Itt az európai kultúra és a magyarság védekezett a barbár ellenséggel szemben, nem kabinetháborúk folytak, hanem a haza elkeseredett védelme. Nemcsak arról volt szó, hogy a vár és környéke hosszabb-rövidebb időre, spanyol, francia, vagy német kézre kerül.

Ennek a jelentőségét ma se mindenki érti. Tudomásul vesszük, hogy a váraink egy része magyar kézen maradt, a hadtörténészeink azon sopánkodnak, mennyire elmaradott lett a magyar hadviselés a fejlett nyugatihoz képest, meg azon siránkoznak, hogy a szegény kormányzatnak mennyire nem volt pénze a várak ellátására.

Ennek az a szépséghibája, hogy a maradék Magyarország várait túlnyomó többségben magyar katonák védelmezték meg, általában fizetetlenül. Nekik köszönhető, hogy Szulejmán szultán hét hadjárata során csak egyszer jutott el Bécs alá, pedig még legalább két alkalommal bevallott célja volt a császárváros bevétele.

1532-ben és 1566-ban nagy létszámú seregek álltak készenlétben. Magyarországnak meg sem próbáltak segíteni, céljuk egyedül Bécs védelme volt.

Kőszeg ostroma idején V. Károly személyes parancsnoksága alatt várakozott egy hatalmas birodalmi hadsereg. V. Károly őfelsége magyar földön tartózkodott – először és utoljára.

A kőszegi komédia Szulejmán szultán személyes hadvezéri pályafutásának legnagyobb katonai kudarca volt. Úgy gondolom, az uralkodó a rá nézve megalázó kőszegi események közepette meggondolta magát, és már maga sem akart megmérkőzni a császárral.

1566-ban merőben más volt a helyzet, alább aprólékosan foglalkoznom kell majd vele.

Vajon, ha Szulejmán elfoglalja Bécset, ha csapatai elözönlik Ausztriát, ha a tatárok és az akindzsik Dél-Németországot fosztogatják, miképpen állítja meg a fejlett nyugat az oszmán előnyomulást?

Folytatása következik.

Lét árnyas lombjai alatt

Lét árnyas lombjai alatt

Kanyarog a titok-patak.

Csendesen horgászik Isten;

Kérdésekre válasz nincsen.

Mi a Kezdet?

Mi lesz a Vég?

Néz csendesen a messzeség.

Lét árnyas lombjai alatt

Isten-áldott Élet fakad.

Az ész szerint csak véletlen;

Jót mosolyog ezen Isten

Teóriák, mémek, gének;

Isten tudja, hol a lényeg.

Lét árnyas lombjai alatt

Fárasztja Isten a halat.

Eloszlik vagy újra éled,

Hálóban pihen a Lélek.

Áll Isten a lombok alatt;

Ami titok – titok marad.

Én is!

Több budapesti színházban is dolgozott kellékesként a századforduló évtizedeiben Baghó. Sajnos, a keresztnevét nem sikerült kinyomoznom.

Szellemes és furfangos ember volt, anekdoták tucatjait mesélték róla.

Kezdő kellékesként megkérte egy csinos kóristalány kezét. A buta fruska elhúzta a száját.

- Talán majd kellékesné leszek? Mit képzel?

Tíz év telt el. Baghó ismert kellékes lett, és megrögzött agglegény. A lány fennen hordta az orrát, de csalódnia kellett. Aki kérte, nem kellett, aki meg neki kellett volna, nem kérte.

Tíz év múlva eszébe jutott a közben tekintélyes kellékessé lett Baghó. Tudta, hogy a férfi agglegény maradt. Az ő szépsége viszont nagyon megkopott, és még mindig nem talált férjet. Ideje volna, hogy végre bekössék a fejét!

Merészen Baghó elé állt.

- Ön megkérte a kezemet!

Baghó csodálkozott.

- Mi van, kérem?

- Megkérte a kezemet!

Baghó elmosolyodott.

- Ja? Az még a múlt században volt.

- Akkor kosarat adtam.

- Tudom.

- Azóta meggondoltam magam.

Baghó vállat vont.

- Én is.

Amíg élünk

Amíg élünk

Akad munka,

Nem süt a pénz a hasunkra.

Finomkodjon, ami kérges,

Panaszkodjon, aki pénzes.

Vágyat, Létet napfény éltet;

Amíg élünk, legyen

Élet.

Amíg élünk,

Élet legyen;

Napfény csillogjon a hegyen.

Aki ember:

Alkot,

Nevel;

Múltat Jövő felé terel.

Aki művész:

Ember marad;

Vissza nem vesz,

Mindig csak

Ad.

Amíg élünk,

Van becsület,

Csupán a holt anyag süket.

Munka, cél, küldetés nélkül

A Lét rossz magánnyá vénül.

Ahol pénz tanít etikát,

Ott a tisztesség nyűtt kabát.

Amíg élünk,

Teszünk,

Vagyunk;

Magyarnak megmaradhatunk.

Csak az önbizalom szeret;

Alku hazátlanná tehet.

A jelenre pénzszag terül;

Megmondták:

Rendületlenül.

Amíg élünk,

Jók lehetünk;

Szent Tavasznak örülhetünk.

Savanyú arc sírokat ás,

A  komorság – önbecsapás.

Nem mise, istentisztelet;

Istent imád, aki  szeret.

Lelki fagy vagy testi hőség;

A Szabadság – felelősség.

Az ördög mártírt zabálhat;

Boldogság kell a világnak.

Létünk

Jövőt,

Múltat

Éltet;

Amíg élünk,

Legyen Élet.

A Nap ugyanúgy ragyog - II.

MÁSODIK RÉSZ

Nem tehetek róla. Beléhajszolt asszonyom kétségbeesett, segélykérő tekintete, meg az évezredek indulata. Nem és nem! Ettől nem hagyom magam megfosztani, bármi történjen! Ha le is lépek az útról, majd visszatalálok rá a magam emberségéből.

Egy szemvillanás volt. kinyújtott mutatóujjammal megböktem az óriás nyakán a halál pontját, és a nagy bálvány akkád zúgva összecsuklott.

Aztán tettem feléjük egy lépést. Egyet. Egyetlenegyet. Hátrahúzódtak. Visszaűzte őket e tekintetem.

-         Békében távozhattok – mondtam nekik – de többé ne térjetek vissza!

Néztek, mint a sóbálvány. A sunyi képű szemében tetten értem az ősi, kimondhatatlan nevű rettegést.

Szélfarkas parancsokat dörmögött, miközben hitetlenkedve bámult rám.

Biztos volt benne, hogy most élni fogok a hatalmammal. Ebben sajnos nem is tévedett. Ezért aztán inkább gyorsan a szárnya alá gyűjtötte megszeppent és önbizalmukban megingott gazfickóit, és faképnél hagyott.

Szélfarkas először hátrált meg előlem. Egyúttal Sarrukinu akkád király legyőzhetetlen harcosainak egy csoportja is megfutamodott egy pocakos és pojácakülsejű kis írnokocska elől. Megőrizhettem asszonyomat. Még több mint harminc esztendeig élhettünk együtt az akkád uralom alatt. Jó és hűséges teremtés volt. szépségét nem hasonlíthattam Holdsarlóéhoz, de ebben a pillanatban nekünk egymásra volt szükségünk.

Szélfarkassal való találkozásomat sokkal később, Babilonban elmeséltem Napsárkánynak, aki akkor Marduk papja volt.

-         Úgy kellett neki! – nevetett a bátyám. – Szeretem, ha néha megfricskázzák az orrát! Túl magasan hordja. Pedig nincs igaza. Az én világom ugyan már elmúlt, de az övé még mindig nem jött el.

-         Te viszont a magadét csak a múltban keresheted – feleltem neki. – Most és mindenkor.

-         Csak vigyázz! – nézett rám vesébe látó sötét szemeivel. – nehogy úgy járj, mint én. Hogy egyszer csak fogyni kezd a hatalmad.

-         És Szélfarkas hatalma?

-         Neki nem volt soha – krákogta az öreg. – nem is hitt benne.

-         Én se,

-         Neked mégis van, mert sohasem éltél vissza vele. Ezért gyűlöl téged Szélfarkas. Velem kiegyezne, veled soha.

-         Ki tudja, - mondtam bátortalanul. – Talán, ha egyszer eljön az én időm, megbékélhetünk mindannyian.

-         Az az idő sose fog eljönni – recsegte Napsárkány. – Te szerencsétlen álmodozó!

Később elgondolkodtam, mikor kezdett el gyűlölni engem Szélfarkas. Régen, nagyon régen. Valamikor történetünk kezdetén.

                                                                       X

Tizenhárom esztendős voltam, amikor apám először vitt el Asztlantba.

A Tengerasszony hatalmas gálya volt vörös vitorlákkal, sudár árboccal és tömérdek acélizmú evezőssel. Erős, tengerálló jármű, ügyes hajóépítők munkája egyetlen fémszeg nélkül. Alig tizenöt esztendeje járta a tengereket. Pompás, csodaszép hajó volt, bárki megirigyelhette. Tapasztalt tengerészek nyugodtan kimerészkedhettek vele az óceánra. A legénység számára azonban mégis apám jelenléte adta az igazi biztonságérzetet.

Apám varázsló volt, a szó ősi értelmében. Leginkább életrevaló példánya egy csődbe jutott, kiveszőben lévő fajnak. De sajnos már nem tudott megszabadulni a hatalmától. Az összeomlást előre látta, de semmit sem tudott tenni ellene. Ideje fogytán volt.

Hatalmáról régen lemondott. Nem élt már varázslattal, akkor sem, ha veszélyben volt. a derék tengerészek nem is sejtették, hogy a nyugodt, eseménytelen hajóút titka nem a nagyhatalmú varázsló praktikáiban, hanem csupán a rendkívüli szerencsében rejlik. Meg sem fordult a fejükben, miért szánja rá magát valaki egy hosszadalmas és veszélyes tengeri útra, ha egyszerűen ott teremhetne, ahol lenni akar. Később, ha fémtárgyak hajlításával, távolbalátással vagy egyéb sületlenségekkel foglalkozó pojácákat láttam, mindig eszembe jutott apám bölcs önmérséklete. Emezek birtokába kerültek a hatalmas varázstudomány egy röpke porszemének, amelynek mibenlétéről fogalmuk sincs – rögtön szükségét érzik, hogy minél nagyobb tömeg előtt hencegjenek vele; míg apám a valóban nagytudományú varázsló kínos gondossággal őrizkedett mindenféle mutatványtól.

Valamelyik este a Tengerasszony palánkja mellett álldogáltam, és a hullámok játékában gyönyörködtem. Nem messze mögöttem hasította a vizet a háromágú halfarkat formázó jókora kormányevező. Valahogy ebben a pillanatban megéreztem, hogy el fogom veszíteni apámat, és hogy ennek így kell lennie. De még lázadoztam. Miért nem tanít engem apám varázstudományra? Meg is kérdeztem tőle.

-         Tudod, Fénysugár, - simogatta meg szelíden az arcomat. – azt akarom, hogy igazi életed legyen. Így is több lehetőséged lesz, mint a többi embernek. Azt tanácsolom, hogy a meglévő hatalmaddal se élj. Soha, semmikor.

-         De miért, apám?

-         A varázslók magányos, meddő és gonosz lényekké válnak, fiam. Elveszi az élet értelmét a mindentudás csömöre. Minden hatalmunk dacára tehetetlenné válunk a legfontosabb dolgokban. A mi világunknak vége, Fénysugár. Mindent tudtunk, mégsem értünk el vele semmit, csupán azt, hogy szűkre szabtuk az utánunk következő nemzedékek lehetőségeit.

-         Mi jön ezután, apám?

-         A földhözragadtak kora, fiam. Más utakat járnak, más igazságokat találnak, másutt keresik majd az élet értelmét; mégis boldogabbak lesznek nálunk.

Másnap hajnalban feltűntek a láthatáron Asztlant hegyei. A híres szigetország látványa minden utast a fedélzetre csalt. Asztlant lassan kibontakozott tengerkék ködéből, s mindinkább fölénk magasodtak az irdatlan vörös és fehér parti sziklák. Tengerben nyugvó óriási fenevadnak látszott a sziget.

A partok előtt kis hajók százai sertepertéltek, de láttunk néhány méltóságteljesen tovaúszó nagy gályát is. utastársaink elragadtatott kiáltásokra fakadtak.

-         A boldog Asztlant!

-         Itt lenne jó élni!

Apám összerázkódott.

-         Bolondok!

Megütközve néztem rá.

-         Miért, apám?

-         Mert Asztlant csak egyharmad rész valóság, de kétharmad rész káprázat.

Megrökönyödtem.

-         Hogyan? – tátottam el a számat. – Úgy tudom, Asztlant egyike a világ leghatalmasabb országainak. Az asztlantiak nem foglalták-e el úgyszólván a szemünk láttára a Nagy Öböl legtöbb partszakaszát? Nem úr-e a hadiflottájuk az öböl legmélyén is? nem tartják-e uralmuk alatt a Kettős Kontinens mérhetetlen területeit?

-         De igen – bólogatott apám. – De ez is kevés.

-         Mi hát a baj?

-         Vannak szilár földek, Fénysugár, - nézett rám szeretettel az apám. – amelyek az idő végtelenjében hol ide, hol meg oda csapódnak, de azért mindig megmaradnak. Ez a nagy sziget – mutatott az asztlanti partok felé. – nem ilyen. Ezt a vulkánok szeszélyes erői tartják a tenger színe fölött. Olyan, mint a libikóka; egyszer az óceán mélyére bukik, másszor ismét kiemelkedik. Egyszer majd elnyeli a tenger, hogy nagy sokára megint visszaadja.

-         S a birodalom?

-         Az majdnem olyan tökéletesen elenyészik majd, mint a varázslók világa, fiam.

A Tengerasszony mellé gyorsjáratú asztlanti hadigálya siklott, s hamarosan tollkoronás napfejdíszt viselő tisztek léptek a hajónk fedélzetére. Kormányosunk alázatosan hajlongva köszöntötte őket. Nagyon nyúlánk, vörös vagy gesztenyebarna hajú emberek voltak, testfelépítésük jellegzetesen asztlanti; nagyon széles váll és nagyon keskeny csípő. Ami persze nyilvánvalóan az állandó rendszeres testedzés következménye volt.

Az utasokkal igencsak félvállról beszéltek. Kezdetben apámnak is pökhendi kérdéseket tettek fel, de gyorsan észre tértek. Sőt egyikük kijelentette, hogy Vindorex hajónagy úr nagy megtiszteltetésnek tartaná, ha a híres varázslót és fiát hajója fedélzetén üdvözölhetné.

-         Köszönöm, - felelte apám szokatlanul ridegen. – de a Tengerasszony fedélzetén szeretném elérni a kikötőt – amivel a kormányost örök hálára kötelezte, engem meg elbúsított, mert örömmel szétnéztem volna ennek a rettenthetetlen tengerjáró népnek egy hadihajóján.

Félelmetes fekete szikla alatt siklottunk be a kikötőt övező egyik csatornába. Innen tekintélyes, folyamszélességű vízgyűrűbe jutottunk, ahol hemzsegtek a hajók. A víz színét szinte elborították a különféle vízi alkalmatosságok. A Tengerasszony kormányosa el sem mert mozdulni a helyéről, s ez alkalommal az evezősöket is személyesen dirigálta. Az asztlantiak gyakran megkorbácsolták az olyan kormányost, aki ügyetlenségével ütközést vagy egyéb szerencsétlenséget okozott a szigetbirodalom vízi útjain.

Így eveztünk át egyik csatornagyűrűből a másikba, miközben egyik ámulatból a másikba estem. Jobban védett tengeri kikötőt azóta sem láttam. Ebben a jól átgondoltan létrehozott csatornalabirintusban semmilyen támadónak nem volt esélye a váratlan rajtaütésre, sem arra, hogy elkerülje a rettegett asztlanti csatahajókkal való találkozást. Minden idők legerősebb tengeri állama a világ közepén. Hát igen, ekkor sokan úgy vélték, Asztlantnak minden esélye megvan arra, hogy örök időkre világhatalom maradjon.

A következő földhányás közepén már erődfalak magasodtak. Vakító sárga ragyogással villogtak a napfényben.

-         Oreikhalkhosz! – ordította valaki. – Nézzétek, oreikhalkhoszból vannak a falak!

-         Közönséges sárgaréz – nevetett apám. – Van nekik belőle bőven.

-         Sárgaréz? – néztem rá megrökönyödve. – Azt hallottam…

-         Az oreikhalkhosz nem más, mint közönséges sárgaréz.

A csatorna mentén most már lakóházakat, palotákat és templomokat is láttunk. Utóbbiak kivétel nélkül lépcsőzetesek voltak. Leggyakrabban három, ritkábban hat vagy hét szintet építettek egymásra, a kiugró homlokzatokat három részre tagolt, tömzsi oszlopok tartották. Az egész építmény meredek talapzaton állt, a bejárathoz lépcsősor vezetett. Ily módon a tipikus asztlanti templom lapos gúlához hasonlított; olyan volt, mint a látóhatár szélén kéklő, lapos hátú, kúpban végződő tűzhányók. Vagy mint a tenger fodrozódó hullámai. A paloták többsége ugyanezt a mintát követte. Az oszlopokat és az épületek homlokzatait érccel vonták be; legtöbbször olvasztott ónnal, ritkábban az említett különleges sárgarézzel; a királyi palotát, a Tengeristen főtemplomát, meg még néhány tucat épületet pedig ezüsttel. Állítólag a királyi palota belsejét arannyal, de erre már nem emlékszem. A fáma szerint a Tengeristen templomának tornyát színarany borította, de ez nem igaz, hiszen előbbi leírásomból is kitűnik, hogy az asztlanti templomoknak nem voltak tornyaik. Az oromzat néhány pontján valóban volt aranyozás, ezt magam is láttam. Az impozáns méretű, tetszetős templomok és paloták ércbevonatának szemkápráztató ragyogása szinte elvakította az érkezőt. Asztlant székhelye a fényes háztetők városa volt. hatalmas területen szétterpeszkedve vigyorgott arcunkba tüneményesen csillogva-villogva a legelképesztőbb, legelképzelhetetlenebb, minden mesebelin messze túltevő gazdagság. Káprázatos látvány volt, azóta sem láttam hozzá foghatót.

Amikor közelebb értünk az egyik templomhoz, ácsorgó emberek százait pillantottam meg a déli hőségben. Csodálkoztam. Csupán egészen közelről derült ki: nem emberek, hanem szobrok tömege aszalódik a napon. A hívők fogadalmi ajándékai. Akadt közöttük sárgaréz borítású is.

Közben kormányosunk komoly bajba keveredett. Tapasztalt ember létére mégis elvétette az irányt a zegzugos csatorna-ösvényeken, s egyszerre teljesen kihalt helyen találtuk magunkat. A kormányos rosszat sejtve fordította meg a Tengerasszonyt, de már kárba veszett minden igyekezete, mert megfoghatatlan gyorsasággal előkerült vagy nyolc-tíz kisebb hadihajó. Szempillantás alatt körbefogtak bennünket, és mindenfelől fegyveresek özönlöttek hajónk fedélzetére. Egy fiatal asztlanti tiszt minden teketória nélkül pofon verte a kormányost, emberei halálra rémült legénységünket ütlegelték.

Hatalmas tollkoronát viselő, markáns arcú, idősebb tiszt lépett a fedélzetre, és roppant ingerült hangú parancsokat rikoltozott. Döbbenten láttam, hogy kormányosunk, ez a sokat próbált, nagydarab ember térdre hullva zokog.

A tollkoronás tiszt tovább fontoskodott, s már éppen elindult a hátsó fedélzet felé, amikor földbe gyökerezett a lába. Apám állt előtte teljes varázslói ornátusában.

Folytatása következik.