Szerelem és líra - CLXIX.

SZÁZHATVANKILENCEDIK RÉSZ

A líra társadalmi környezete

A líra önmagában vett céljai és feladatai koronként nagyjából azonosnak tekinthetők, a líra társadalmi helyzete azonban korról korra változik.

A jelenleg a Föld zömét uraló polgári társadalom a polgári anyagiasságra épül, abból fejlődött ki. a polgári gondolkodás mindent mérhetőnek, kézzelfoghatónak szeretne látni. A valami alapjában véve nem az, megkísérli azzá tenni.

Ennek első lépcsőfoka még a reformáció volt; a polgári gondolkodás teremtett egy sokkal polgáriasultabb, egyszerűbb, a misztikus hagyományokat szélsőségesen korlátozó vallási felfogást. Ennek az volt az ára, hogy el kellett fogadnia a végzet, az eleve elrendelés elvét, amely egyébként nagyon is közel áll a polgári gondolkodáshoz.

A polgári társadalom a lírát is, a szerelmet is megpróbálta anyagi értelemben felfogni, ez által irányíthatóvá tenni. Ez természetesen lehetetlen. A szerelem és a líra felett a polgári berendezkedés sem diszponálhat, mert a hatalom egyikkel sincs és nem is lehet egy dimenzióban.

A polgári társadalom hatalmi gépezete a lírával ugyanúgy nem tud mit kezdeni, ahogy az összes többi berendezkedés sem, ezért nem is a költészetre összpontosított, hanem annak művészére, a költőre.

A költőből státuszt, foglalkozást csinált, intézményrendszert, infrastruktúrát épített köré, amelyet már manipulálhat. A lírát pedig a mai napig igyekszik az intézményrendszerre, illetve az abban érdekelt költő státuszú személyek alkotásaira szűkíteni.

Lényegében ugyanez történt a szerelemmel is. A szerelem is megfoghatatlan a hatalom számára, a szexualitás azonban megfogható és kezelhető. A hatalom igyekszik is a szerelmet a kortudatban a szexualitásra korlátozni – és manipulálni.

A polgári társadalom bizonyos értelemben véve a közvetítő közeg uralmának társadalma. Utóbbi minden szinten beékelődött a javak előállítói és fogyasztói közé, és szilárdan a kezében tartja a társadalom minden gazdasági jellegű folyamatát. Gazdasági uralmát a piac mitizálásával leplezi.

A líra terén is egyértelműen a társadalom más szegmentumaiban uralomra jutott közvetítő közeget favorizálja. Voltaképpen sikerrel, hiszen jelenleg oda jutottunk, hogy a vers, az alkotás, a líra lényege igazából már nem is fontos, a lényeg a megjelenésben, a kötetek számában, azaz a közvetítő közegben van.

A közvetítő közeg a mindenkori társadalom legkevésbé stabil alkotóeleme. Állandó mozgásban van, rákényszeríti a társadalomra a permanens versengés állapotát. A gazdasági csereeszköz, a pénz elhatalmasodása a közvetítő közeg uralmának egyenes következménye.

A versengés a szerelem és a líra lényegétől merőben idegen. Mindkettő az ember belső lényegéből fakad.

A polgári társadalom – profán társadalom. Mit kezd két ilyen hallatlanul fontos emberi tényezővel, amelyek közül egyik sem profán?

A versengésre alapozott, kisstílűen anyagias szempontok alapján felépülő társadalom nem tűrheti el alapelveinek megkérdőjelezését, és megteremti a pszeudo változatát a lírának is, a szerelemnek is.

A líra „elitkörökbe” húzódik, visszaszorul, „intézményi elméletek” hatálya alá kerül, közben szélsőségesen profanizálódik, és csaknem önmaga ellentétébe csap át. Többé nem versekről szól, hanem kötetekről, kapcsolatokról, folyóiratokról és díjakról.

A polgári anyagiasság a szerelemmel nem boldogul, de kézben tarthatja annak „intézményeit”, a szexualitást és a házasságot.

Elsősorban azzal, hogy profanizálja őket. Ilyen körülmények között ugyanis a profanizálás nem egyebet jelent, mint azt, hogy a hétköznapi profán mindennapokat korlátlanul uraló jelenségek, mint a piac és a pénz, olyan szférákba is betolakodhatnak, és érvényessé válhatnak, ahol semmi keresnivalójuk.

A profanizált szexualitás részben a prostitúció, részben a promiszkuitás terjedését jelenti. Az örökös partnerváltáson (mindegy, hogy házasságon belül, vagy kívül) alapuló magánélet a pénz szerepét teszi kizárólagossá az ember intim életében, másodsorban pedig gyakorlati promiszkuitást teremt. Négy-öt (esetleg annál is több) házasság, meg közben egymást számos egymást keresztező viszony lényegében – promiszkuitás. A „modern” címkével meg is ideologizálják. Pedig a szabadosság éppen úgy nem „modern”, ahogy az ízléstelenség, vagy a trágárság sem az; minden korban létezett, és sohasem vált annak a javára, aki elkövette.

Igazából a szerelemre és boldogsága való képesség nincs anyagi szempontoknak alárendelve. Viszont olyan kisközösségi autonómia jár vele, ami megakadályozza a piaci tényezők betolakodását. Két ember mély és tartós szövetsége teljesítménykényszer, viszonyhalmozás, versengés, meg hasonló piaci tényezők nélkül.

A profanizált házasság voltaképpen sohasem ismeri meg a szerelmet, ahhoz nyomokban sincs köze, leginkább a szexualitásról szól, és konzerválja a bizonytalanságot, a bizalmatlanságot és a rossz közérzetet. Semmi sem akadályozza a pénz a magánszféra fölötti uralomban.

A hivatalos szabadságkultusz sem a filozófiai értelemben vett szabadságról szól, csak a pénz tényleges irányítóinak korlátlan cselekvési lehetőségét szentesíti. Intézményekkel és közösségekkel szemben.

Az intézményrendszerrel szemben már talán nincs is erre szükség, a pénz annak már régen fölébe kerekedett.

Viszont a család és a nemzet még mindig képes emberhez méltó lelki függetlenséget biztosítani; nem hiába zúdul rájuk folyamatos zárótűz.

Most azonban a lírával kell közelebbről foglalkoznom. Nézzük újra az ide tartozó kérdéseket:

v     Különleges helyzetben van-e a hivatal támogatta líra, elég-e ezredszer is a közönségre hárítani az érdektelenség miatti felelősséget?

v     Vajon minden, a közönséggel kommunikálni képtelen költőt meg nem értett zseninek kell tekintenünk? Meddig még? Örökre?

v     Vajon hányszor kell elolvasnunk ahhoz egy „verset”, hogy a bágyadt, alaktalan és szánalmas semmitmondás lírává nemesüljön?

v     Születik-e a költő, vagy a hivatal nevezi ki?

v     Kell-e a jó verset örökösen magyarázni, nem szükséges-e, hogy a maga erejéből érvényesüljön?

v     Pótolhatja-e az infrastruktúra a valódi költői erőt?

Folytatása következik.

Álmodnunk kell csodaszépet

Álmodnunk kell csodaszépet,

Az álom nem érhet véget.

Isten pihen felhőágyon,

A Teremtés – hosszú álom.

Olyan jövőt szolgálhatunk,

Amilyet álmodni tudunk.

Álmodnunk kell csodaszépet;

Álom-létben nincsen végzet.

Jelennel karöltve jár ma

Apáink lidérces álma.

Tótágast áll a mindenség,

Porban a fej – fent a fenék.

Álmodnunk kell csodaszépet,

Csendes, vidám tisztességet.

Mondják el a csöndes esték,

Hogy öröm a kötelesség.

Gyermek, Család, Haza, Béke;

Emberség a világ éke.

Álmodjunk akarat-ágyon;

A világ nagy, közös álom.

Álomban pihen az Élet;

Álmodnunk kell csodaszépet.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXXVIII.

HARMINCNYOLCADIK RÉSZ

Horvát Márk tudja, számít rá. Az ország szeme rajta.

Horváth Márk nem először áll Szigetvár élén. 1549 októberében ideiglenes megbízott parancsnokként már egyszer irányította a várat. Akkor Tahy Ferencet nevezték ki Szigetvár kapitányává, és Horváth a megbízás leteltével távozott. Most övé lett a teljes felelősség.

Zrínyi ajánlására, illetve a Batthyányak javaslatára került a vár élére.

Szigetvár jelentőségét ekkor már sokan átlátták. Többször is történt építkezés, de a legnagyobb majd csak a következő esztendőben fog elkezdődni.

Korábban láttuk a várőrség létszámát. Joggal keveselljük a hatszáz főt, de annak fényében, hogy néhány évvel korábban még kevesebb katona volt a várban, nagyon is komoly fejlesztésnek, valóságos áttörésnek kell tartanunk.

Nézzük a korábbi adatokat:

Szigetvár őrségének létszáma, tisztek és katonák együttesen:

1546 októberében:      286 fő.

1547 áprilisában:          285 fő

Ez egyfajta megállapodott létszámnak tűnik. A középkorban bőven elegendő volt egy nagyobb vár őrzésére is ennyi katona, ekkor már szánalmasan kevés. Főleg a török ellen. Arra sem elég, hogy a falakat teljes hosszukban megfigyelés alatt tartsák.

1548 áprilisában:          318 fő

Úgy tűnik, mintha lassan növekedne a létszám. Ez persze nem sokat jelent, hiszen ha évente csak harminc fővel növekszik a létszám, évtizedek alatt sem szaporodna annyira a várőrség, hogy esélye legyen a török fő erő ostromával szemben.

1548-ban már a gyengébb stratégáknak is pedzegetniük kellett a vár jelentőségét. Emlékezzünk csak: a kitűnő Salm tábornok már 1546-ban mit mondott?

„Szigetvár az ország legfontosabb vára.”

Ehhez viszonyítva a létszám kiábrándítóan kicsi. Sőt. A következő esztendőben az előző szintre zuhan vissza:

1549:                           284 fő.

Ehhez képest igen figyelemre méltó a hatszáz fős létszám 1555-ben.

Zrínyi Miklós nagyon sokat tett a vár erősítése, felszerelése, komoly létszámú őrséggel való ellátása érdekében. Ehhez persze az is kellett (volna), hogy a bécsi katonai kormányzat kifizesse a felemelt őrség zsoldját.

Ez mindvégig neuralgikus probléma maradt. Amikor később maga Zrínyi lett a várkapitány, több esetben is előfordult, hogy a saját zsebéből fizette ki a zsoldot. A tehetősebb kapitányok, mint például a már említett Kerecsényi László, szintén ezt tették.

Várható volt, hogy Horváth Márk erre nem lesz képes, az ő anyagi kondíciói nem bírtak el ilyen áldozatot.

Tudjuk, hogy Szigetvár katonasága már 1555-ben már évtizedek óta harcban állt a környező törökkel, korábban ennek a harcnak számos epizódját említettem meg. Nem árt tudatosítanunk, hogy ennek a nagyon aktív szigetvári katonaságnak a létszáma ritkán haladta meg a háromszáz főt.

Velük szemben?

Egyrészt a pécsi török tartományi központ meg a hozzá tartozó kisebb várak katonasága. Másrészt a stratégiai jelentőségű drávai átkelőhelyet, és az ugyancsak létfontosságú dunai vízi utat fedező török erődök csapatai.

Több ezer ember.

Egyértelmű a következtetés: a szigetvári katonák évtizedek óta erőn felül állnak helyt a törökkel szemben.

Ferdinánd király személyesen ígérte meg Zrínyi Miklósnak, hogy Szigetvár őrségét ezerkétszáz lovasra és hatszáz gyalogosra emeli. Gyaníthatóan ez volt a Zrínyi követelte alsó érték.

Ezernyolcszáz katona egy olyan nagyméretű magyar várban, amely bizton számíthat a török fő erők támadására? Semmiképpen sem megnyugtató létszám. Ennél kisebb őrség – Kőszeg 1532-es banális esetét leszámítva – sohasem volt képes sikeresen megvédelmezni egyetlen komolyabb várat sem.

Gyakran a jóval nagyobb sem.

 Ne feledjük el, Eger várát 1596-ban hétezer katona sem tudta megvédeni a szultán ostromló hadával szemben. Huszonegy nap után a vár kapitulált.

A Zrínyi követelte ezernyolcszáz fős őrség ostrom idején mindenféle segédcsapatokkal, meg a bemenekült fegyverfogható lakossággal némileg szaporítható, nagyjából kettőezer-ötszáz főre. Majd látjuk, hogy a döntő ostrom idején körülbelül ennyien lesznek.

Ha a török főerő időben fog a vár ostromához, akár két hónapja is lehet rá, mert felmentő seregre vele szemben a védők nem számíthatnak.

Ki vállalná ilyen körülmények között a vár kapitányságát?

Márciusban a kapitány azt írta egyik levelében, hogy a támadásra készülő várban még hatszáz harcképes gyalogosa sincs.

Maradt-e még valami esély?

Ha megfelelő, erős fegyverzet van egy várban, az sokat kompenzálhat a létszámhátrányon. Ebben a korban már nemcsak az ostromot, a védelmet is a lőfegyverek tüzére alapozták. Nemcsak tőlünk nyugatra. Még Oroszországban is előfordult a XVI. században, hogy egy várat több száz ágyú védett. És a lövegek százainak dacára még az ilyen erődök is elestek időnként.

Vajon ebből a szempontból mit mondhatunk Szigetvárról? Mennyi ágyúja, lőfegyvere van? Hogy állt a vár fegyverzet terén?

Még rosszabbul.

Folytatása következik.

Aki Istent holtnak mondta...

Aki Istent holtnak mondta,

Rég nem él.

Lelki a Hit, anyagi a

Szemfödél.

Felszámolja önmagát

A mű-bazár;

Olcsóbb lesz a piacon a

Mű-halál.

Ex-avantgárd pénz-díszszemlén

Élre áll,

Anyagiasul néhai

Ideál.

Szegény Nietzsche, tán a sírjában

Forog,

WC-csészén ájuldoznak

A sznobok.

Trágyadombon legfeljebb csalán

Terem,

Holt Isten is élőbb, mint a

Posztmodern.

Lőjön magának!

Sokat gondolkodtam rajta, honnan származhat az ismert mondás. Talán a kínai és az orosz katonáról szóló jól ismert viccből? Lehet.

De lehet, hogy az alábbi történet is a forrásai közé tartozik:

Ernest Hemingway szenvedélyes vadász volt. Egyszer Afrikában hatalmas kudu (Tragelaphus strepsiceros) bikát lőtt, a trófea híre bejárta Európát.

Az olasz diktátor, Benito Mussolini féltékeny lett. Biankó scekket küldött az írónak, írjon akkora összeget, amekkorát szeretne, de engedje át neki a kudut.

Hemingway elutasította.

- Van Afrikában elég kudu. Lőjön magának!

Szerelmes Májusunk

Újra eljött szerelmes Májusunk,

A Jövő int, a Lét virágba áll,

Minket most is

Szerelemben talál.

Régebben hetykén ragyogott a Nap,

Most pityereg,

Folyton esőre áll;

Ötven felett

Ilyen Május dukál?

Nem mindig majális az életünk,

Néha gyülekeznek

A fellegek,

De hideg szél

Csak kívülről jöhet.

Újra eljött szerelmes Májusunk,

Vén Kikelet, kopott kabátja rőt,

S a vén Időtől koldul

Szép Jövőt.

Mindig akadt tavasz és napsütés,

Kint állandóan rossz

Végzet terem;

Megóvott bennünket

A Szerelem.

Gyengül minden, csak ez marad erős,

Anyag, hatalom mind sírba kerül,

Él a Szerelem

Rendületlenül.

Ismét itt van szerelmes Májusunk,

Esős ugyan,

De jóval biztató,

Egymásnak élünk,

Drága Anikó.

A Nap ugyanúgy ragyog - I.

ELSŐ RÉSZ

Prológus

Sokszor volt, hol nem volt…

Sokszor volt három testvér…

Nem tudom, igazából mikor kezdődött a történetünk – annyira nem hosszú az emlékezetem. Élünk egyik életről a másikra, és gyakran találkozunk, ami az esetek többségében nem kellemes.

Kavarognak a korok, jó idők, rossz idők. Békés korszakok, háborús korszakok.

Ők ketten mindig tudják, hol a helyük – én csak keresem. Nem vagyunk egyenlők. De – a Nap rám is ugyanúgy ragyog.

X

-         Halt! Wer da?

Összerezzentem a félelemtől. Már megint a nácik? Sohasem lesz vége? Álltam a sárban, és reszketett a kezem. Ne mertem az útra lépni. A bokrok szánakozva kacsintottak rám, lábam alatt csendesen sírdogáltak a csenevész fűcsomók. Fölöttem súlyosan lebegett az éjszaka.

Ötvennyolcadik esztendőmet tapostam ekkor Jakob Grün szatócs alakjában. Ezt a maszkot sem kedveltem sem jobban, sem kevésbé a többinél, de tudtam: én csak zsidónak születhettem Auschwitz idején.

-         Hände hoch! – hangzott türelmetlenül.

Jöjjön hát! Megadóan előléptem, és felemeltem a kezem. A másik három ágrólszakadt gépiesen követett.

Zseblámpa fénye vágott az arcomba.

-         Engedd le azt a mordályt! – dörmögte egy megkönnyebbült hang. – Lágerből szabadultak!

Amerikaiak voltak. Kaptunk tőlük egy rakás konzervet, meg persze rágógumit. Társaim úgy vetették magukat az élelemre, mint az állatok.

Másnap láttam Szélfarkast. Éppen amerikai tábornok volt. ez a maszk is pokolian jól állt neki. nem úgy, mint Napsárkánynak, aki legutóbb szánalmasan festett egy elaggott csillagjós porhüvelyében.

Nagy amerikai menetoszlop szivárgott az úton; háromtengelyes teherautók, bulldogfejű Sherman tankok, groteszk, madárszerű Grant harckocsik, hetyke dzsipek, skatulyaszerű Dodge-ok. Szélfarkas mokány képpel ült egy nyitott kocsiban, dióhéj formájú rohamsisakkal a fején. Elegáns térképtáskáját az ölében tartotta. Kifogástalan egyenruháján kacagott a tábornoki rangjelzés.

Csak egy pillanatra nézett rám. Nem mutatta, hogy felismert volna, csupán a cigaretta rándult egyet a szája sarkában.

Biztosan ő is emlékezett. Talán a gyermekkori fogadalmamra gondolt, hogy sohasem veszek fegyvert a kezembe. Hányszor megszegtem! Ő aztán tudja…

ELSŐ KÖNYV

A KIRÁLYSÁG ALÁSZÁLL

….

Gyorsan végigmértem őket. az íjászok között volt egy vöröses szakállú, már korosodó katona, egy feltűnően sunyi képű, meg egy igazi kolosszus. A másik öt szinte egyforma. Csontos és mogorva arcú mind.

Hanem a vezérük! Nyúlánk, izmos test, csigákba font, hosszú, fekete szakáll, szigorú tekintet mind nem érdekes, csak a szemek. A jellegzetesen villogó, sóvár, szürke szemek! Szélfarkas volt, ez nem is lehetett vitás.

-         Beszélj, sumér! – reccsent rám a vöröses szakállú. – Mondd el nekünk, mit keresel itt, és ki az urad!

-         Inkább azt kérdezd tőle, mije van! morogta hátulról a sunyi képű.

A vezér egy szót sem szólt még, de gyanakodva méregetett. Szélfarkasnak jó szeme volt. pedig én merőben másképp festettem, mint az egykori aranyhajú fiatalember.

-         Urszaharababa vagyok, uram, az írnok és iskolamester – mondtam az akkádok nyelvén.

-         Halljátok? Egy írnok! – röhögött a sunyi képű.

-         Vágjátok már el a torkát! – dörmögte egy másik.

-         Furcsa – szólalt meg hirtelen a vezér, mire mind elnémult. Hangjában pontosan ráismertem Szélfarkas zengő tenorjára. – Nagyon furcsa. Még sohasem láttam kékszemű sumért.

Ekkor jött elő a feleségem. Nem tudott tovább hallgatni. A gyermeket odabent hagyta.

-         Ne bántsátok az én uramat, hanem menjetek békével a dolgotokra, jó emberek! – kiáltotta nekik a gyengék bátorságával az én drága jó asszonyom. Lehajtottam a fejem. Sejtettem, mi következik. Bizony jobb lett volna, ha szegény a kunyhóban marad.

-         Nézzétek, micsoda nő! – ordított a sunyi képű, mire mohó pillantások tapadtak asszonyom rövid köntösére.

Szélfarkas még leintette őket.

-         Na, iskolamester, - fordult hozzám. Ha valóban az írásjelek tudója vagy, azonnal bebizonyíthatod. Karcold ide a sárba a következő mondatot: A királyság Agade városba ragadtatott el.

Szempillantásig sem gondolkodtam a válaszon.

-         Nem tehetem, uram – mondtam komolyan.

-         Nahát! – kerekedett el a vörös szakállú képe.

-         Nem? – nézett rám Szélfarkas. Most már bizonyos voltam benne, hogy ő az.

-         Nem, uram – kerültem a tekintetét. Valahogy nem igazán akartam, hogy felismerjen.

-         Miért nem? – kérdezte szokott kisfiús meglepődésével. Sohasem tudta megszokni, hogy ellentmondanak neki.

-         Mert ékjelekkel nem lehet leírni azt a szót, hogy „Agade”.

-         Micsoda pimaszság! – vakkantott a sunyi képű.

-         Annyira új a szó? – kérdezte Szélfarkas.

-         Igen, uram – szaladt ki a számon. – meg annyira barbár.

A katonák egy pillanatra zavartan elhallgattak. Nem ismerték azt a sumér szót, hogy „barbár”.

- Nézzétek a nőt! – kezdte újra a sunyi képű. A nagydarab katona lépett egyet felénk.

Szélfarkas hallgatott, és kaján vigyorral méregetett. Látnivaló volt: úgy döntött, szabadon ereszti a csirkefogóit.

-         Kérdezzétek meg tőle, eladó-e a nő! – kiáltotta az egyik.

-         Talán majd fizetünk érte! – ütötte a vasat a sunyi képű. – Kapjátok már el a ribancot!

A behemót elém állt. Ijesztően magas volt hordónyi mellkassal, rettenetes izmokkal. Szőre bozontos, mint a medvéé.

-         Mi nem rablók vagyunk, sumér, megvesszük tőled ezt a nőt! – dörögte rám a magasból. – Mondd meg, mi az ára! De ne legyen drága, mert megkeserülöd! – azzal meglóbálta az orrom előtt kisebb kősziklának beillő ormótlan öklét.

-         Nem eladó – rebegtem szörnyű ijedtséggel.

-         Ne húzd az időt, kapd el a hajánál fogva! – tanácsolta a sunyi képű.

Ellentétes érzések kavarogtak bennem. A hatalom bűnössé tesz, az erőszak bűn. A lelkiismeret örök, és csak egy van belőle. Az enyém még tiszta volt. Alvó fenevad az erőhatalom, nem szabad felébreszteni.

A kolosszus túlfeszítette a húrt. Túlságosan bízott az izmaiban lakozó vadállati őserőben.

Én pedig olyan gyengének és kiszolgáltatottnak tűntem…

Mielőtt asszonyom beosonhatott volna, ez a nagy mafla katona nyers és durva mozdulattal a köntöse alá nyúlt.

Őszintén sajnáltam ezt a nagydarab katonát. Nem érti az élet misztériumait, süket a bölcsesség és a szerelem szavára; még csak nem is állat, hanem valamiféle véglény, félrehajított csorba agyagedény a lét sivatagos peremén, messze kívül felejtve az emberség határain. Szántam. Nagyon szántam.

Mégis megöltem.

Folytatása következik.